Újvidéki napok

FRAGMENTUMOK
A NAPLÓJEGYZETEIMBŐL
(1991–2014)

(Újvidéki csendélet) Ballagok a sugárúton. Mentőautók száguldoznak mellettem. De Újvidék mégis fényben fürdik. Csak az, aki jól ismeri a sugárút mindennapi életét, csak az veszi észre, hogy éjszaka a tömbházak ablakain le vannak eresztve a redőnyök, mintha senki sem tartózkodna a lakásokban. Még a tévé-ekrán kékes fénye sem világít a szobákban, éjszakára, amikor szinte találomra szedik össze a tartalékosokat, elrejtőznek a polgárok. Holnap szárazelemet vásárolok, hogy a szoba sarkában elolvassak néhány oldalt, s feljegyezzek néhány mondatot. Ideje lesz megválogatni olvasmányaimat, s el­merülni néhány könyvben, amelyeknek nincs hangos tábora. Ha elsötétülnek az ablakok, ha kihal a város, ha kevés fény mellett kell olvasni egy könyvet, akkor visszataszítók a divatosan pallérozott irodalmi szalonok.(1991)

(Közép-Európa és a Balkán határán) Naponta autóbusszal utazok a bácskai oldalról Sze­rémségbe. Ösztönösen a Dunára pillantok. Hol Palánka, hol pedig Pétervárad felé vetem szorongó tekintetem. Újabban holttesteket vet a partra a folyam. Ma reggel csillogó és fodros a folyóvíz felszíne, s felelőtlenül játszanak habjaival a fáradt őszi napsugarak. Claudio Magris Duna-könyve jut eszembe: amikor a szerző erről a szakaszról írt, legfeljebb csak néhány felszínes anekdotát idézett fel. Nem érzékelte a démonikus erőt, amelyet a Pannon tenger néhai medrében lassan csordogáló folyam rejteget. Számára csak Bécsig igazi folyam a Duna, aztán fokozatosan keskenyedik, s mire ide ér, mocsarak között kanyargó part nélküli patak lesz belőle. Ám Közép-Európa és Balkán találkozásában több misztikum van, mint a forrásnál, ahol ő kereste. Az egyik is, a másik is kiszámíthatatlan világ, de egymással elkeveredve lidércesen vonzó, örvényszerűen balsejtelmű, még akkor is, ha a hömpölygő víz felszínén játékosan csillognak a fehér habfodrok. Az újvidéki híd felett érzékelhetően elkeveredik a kétféle levegő, mindkettőt mélyen belélegeztem, sokszor elbódított delejes misztikuma; szertelenül, szaggatottan múltak az évek, nem volt időm a divatos infantilizmusra, a konszolidáció fényessé po­litúrozott stílusgyakorlataira. A balkáni delírium és a pannon metasztázis zűrzavarosan összekeveredett bennem. (1991)

(Új nemzeti komisszárok) Megkarcol az új magyar cenzúra. A kisebbségi tisztelje az anyaországi hatalmat, amely időnként megragadja a kisebbségiek gallérját. Nincs apelláta: megszabták a szerepem, legyek a nemzeti egység hősies bizonyítéka. Vagy ha éppen úgy hozza a sors, akkor a tapasza. Az én sorsomon okuljanak a megbízhatatlanok, gyanús magyarok. Egyre többen vándorolnak át Vajdaságból Pestre, hogy ellenőrizzék és számon kérjék az itthon maradottakat. De mi lesz, ha majd egy napon nem lesz mit ellenőrizni? Más reményekkel utazom Budapestre. Szeretnék Pesten is, Újvidéken is élni, vagy még ennél is több helyen egyszerre, de ez majdnemhogy lehetetlen. Vagy-vagy! Budapesten egzotikus kisebbségi vagyok, akitől elvárják, hogy úgy érezzen, ahogy a többség akarja. Akivel időnként rokonszenveznek, de legyen olyan, mint a tükör: őket tükrözze. Ez a tükör egyben az ünnepi siratófal, a példamutató örök fájdalom jelképe. Néha piszkos ugyan, ilyenkor erélyesen le kell törölni. (1991)

(A hivalkodókhoz) Azokhoz könyörgöm, akik Pesten a leghangosabban hivalkodnak a magyarságukkal, jöjjenek velem Újvidékre, és éljenek legalább néhány hónapig ott, ahol próbára tehetik magukat. Tanulják meg, hogy mit jelent ok nélkül elszédülni, és az égbolttal szemben sokáig bámulni egy ismeretlen pontot. Bámulni egy balkáni lány ébenfa-arcát. Megjegyezni, hogy mindennek legalább két neve van, akkor is, ha bezárkózunk egy szobába. Bizonyára bölcsebben térnek vissza, ha egyszer elképzelik a saját Rue Descartes-üket, hasonlóképpen, miként Czeszlav Milosz tette. (1992)

(Áttelepülni?) Nem települtél át, szegezik nekem a kérdést Újvidéken mindössze egyhónapi távollét után. A maradók kínos pontosságával tartják számon a távozókat, messzebbre sóvárognak, mint a távozók, de szorongnak attól a döntéstől, hogy a szellemi tisztikar elsőnek meneküljön a süllyedő hajóról. Megértem a számon kérő hangot: a maradók vállára minden egyes elvándorlóval nagyobb súly nehezedik. Köztünk mindenki meggörnyedve jár, ha nevetünk, akkor csak a Másik miatt tesszük ezt, az erőtlen és önáltató reménykedés olyan érzésekbe sodor, melyeket másoknak nem kell érteniük. Válasz helyett a vállamat vonogatom, hiszen nem érzékelem a maradás és a távozás feszültségét, egyszerre vagyok mindkettő, ami azt jelenti, hogy sokáig kívülálló voltam, amikor az eltávozottak, akik közül oly sokan ékeskedtek gyökereikkel, gyökértelen européernek kiáltottak ki, kívülálló maradtam ezekben a napokban is, amikor ugyanazok konokul bizonygatják, hogy a Magyarországra való áttelepüléssel a nemzeti hűséget bizonyítják. Hallgatom a hangzavart, szellemi affinitásom a kívülállásra, a bolyongásra ösztönöz, erkölcsi érzékem arra int, hogy a legnehezebb órákban egy kis kör körül keringjek, és arra gondoljak, hogy saját adósságaimat ne hárítsam másokra. Nem tudok válaszolni a kérdezőknek. Egészen halkan kellene valamilyen érthetetlen mondatot elhadarnom, hogy ne irritáljam a körülöttünk ólálkodó veszélyt. (1992)

 

(Megjelent a Tiszatáj 2016/1. számában)