Tiszatájonline | 2016. március 11.

„Nem mindig a színház az első”

BESZÉLGETÉS
RADNAI CSILLÁVAL
Március 28-án mutatják be a Thália Színház Mikroszínpadán Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmjének színpadi változatát. Az előadásban két különleges nő, anya és lánya ellentmondásos kapcsolatát ismerjük meg. A bemutató kapcsán az Evát alakító Radnay Csillát kérdeztük a színészlétről, a „normális” életről, sérülésekről és a zongorázásról […]

BESZÉLGETÉS
RADNAI CSILLÁVAL

Március 28-án mutatják be a Thália Színház Mikroszínpadán Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmjének színpadi változatát. Az előadásban két különleges nő, anya és lánya ellentmondásos kapcsolatát ismerjük meg. A világhírű zongorista Charlotte és Eva, a művészkarrier miatt magára hagyott lánya hosszú idő után újra találkoznak – tele félelemmel, várakozással és kíváncsisággal. A bemutató kapcsán az Evát alakító Radnay Csillát kérdeztük a színészlétről, a „normális” életről, sérülésekről és a zongorázásról.

– Már bőven folynak a próbák, volt időd megismerkedni az általad alakított Evával. Mit gondolsz róla?

– Eva karaktere nagyon érdekes és sokrétű. Egészen elmerültem benne már a felkészülés kezdetén. Hihetetlen az a fajta önanalízis, amivel a saját életét látja, (ez egyébként nagyon jellemző Bergman figuráira). Mindemellett szinte szétfeszíti az az ellentmondásosság, hogy bár tökéletesen látja minden hibáját és sérülését, mégsem képes felülemelkedni rajtuk, és lényegében – bármennyire is kegyetlen ezt kimondani – lelki nyomorék marad egész életében.

– Hogyan tudsz távolságot tartani? Hogyan óvod meg magad attól, hogy egy lélektanilag ennyire összetett és megterhelő szerep magával rántson?

– Mi színészek mind különböző módon dolgozunk. Amikor megformálok egy karaktert, én mindig inkább saját magamból építkezem, mintsem hogy hagyjam, hogy egy szerep rám telepedjen. Van olyan színész, akinél éppen az a technika jön be, hogy teljesen átadja magát az általa életre keltett karakternek, én pont fordítva működöm. És természetesen maga a szöveg is nagy segítség. Bergman olyan gyönyörűen végigvezeti az elemző folyamatokat a dialógusokban, hogy nekünk, színészeknek már szinte meg sem kell fejtenünk a karaktereket, inkább csak meg kell értenünk őket és átélhetővé tenni a történetet.

– A darab két központi figurája egy anya és a lánya. A szülő-gyermek viszony az életünk talán legesszenciálisabb kapcsolata – Eva, a lány megformálásakor merítesz a saját életedből?

– Igyekszem inkább távol maradni. És ez nem is kerül nagy erőfeszítésembe. A történet legerősebb motívuma, hogy az anya művész, ezáltal egy egészen speciális helyzet a kiindulási pont. Ez az anya mindent, még a családját, a saját gyermekét is teljesen alárendelte a karrierjének. Én nem művészcsaládból származom, de sok barátom, kollégám igen, és tőlük hallottam rengeteg olyan történetet, amelyekből tudok meríteni. Számomra talán ez a darab egyik legérdekesebb kérdése: hogy azt a fajta életformát, amit művészéletnek nevezünk, vajon össze lehet-e egyeztetni egy olyan „normális”, megszokott, szenzációktól egyáltalán nem terhelt dologgal, mint a család.

– Te hogyan próbálod meg a művészlétet és a hétköznapi életet összeegyeztetni?

– Tény, hogy a színész olyan speciális időbeosztással dolgozik, ami teljesen idegen mindenki más beosztásától, és ez bizony, a színész környezetét arra kényszeríti, hogy az ő ritmusához igazodjon. Nagy teher. Mindenki számára. Az, hogy egy előadás este 7-kor kezdődik és rendszerint 10-ig tart, adott. Ehhez alkalmazkodnia kell sajnos a körülöttem lévőknek. De nekem maga az élet mindig is fontosabb volt, mint a színházcsinálás. Ebből a szempontból nem kell nagyon igyekeznem, hogy „levetkőzzem” a színházi valómat… mert az talán nincs is. Inkább pont fordítva: a színházban kell magamra öltenem a jelmezt.

– Elsősorban élsz, másodsorban dolgozol?

– Igen, bár amikor nagyon sok a munka, akkor ez valószínűleg a legtöbbeknek nem tűnik fel, csak én tudom.  De próbálok odafigyelni arra, amit fontosnak tartok az életemben, és ezért bizony, nem mindig a színház az első.

– Melyik volt a színészi pályád legboldogabb időszaka?

– Egyértelműen az, amikor a Nemzeti Színháznál voltam. Az egy paradicsomi állapot volt: még megvoltak az illúzióim, a színészi pálya sok nehézségével akkor még nem kellett foglalkoznom, és épp egy nagyszerű, fényes időszakát élte a Nemzeti. Ha szakaszokat kellene meghatároznom a karrierem alakulásában, azt mondanám: ez egy nagyon jó gyerekség volt. Talán a legfelhőtlenebb korszak.

– Tudni lehet rólad, hogy remekül zongorázol, és ezt a tudásodat ki is fogjátok használni az előadásban, hiszen Eva is időről időre leül a hangszer mellé. Milyen élmény, ha közvetetten is, de „zongoristaként” színpadra lépni?

– Nagyon örülök, hogy zongorázhatok az előadásban, de be kell vallanom, hogy izgulok miatta. Annak idején azért nem kezdtem semmi komolyabbat a zongoratudásommal, mert rettenetesen lámpalázas voltam. Egyszerűen lefagytam, ha közönség előtt kellett játszanom. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz most. Azért az ad egyfajta biztonságot, hogy csak olyan darabokat, pontosabban részleteket fogok játszani (főleg Chopintől és Mozarttól), amiket egyébként is tudok. Nem kellett új darabot tanulnom, szerencsére. Meg hát… Eva egyébként sem hivatásos zenész, csak kedvtelésből zongorázik, úgyhogy nyugodtan belefér, ha egyszer-kétszer melléüt.

– A történetben szemtanúi lehetünk, ahogy generációról generációra öröklődnek a sérelmek, ahogy a szülei által lelkileg megnyomorított anya ugyanúgy megnyomorítja a saját lányát – szerinted megtörhető egy ilyen lánc?

– Én – habár ritkán látok rá pozitív példát – hiszek az emberi változásban és hiszem, hogy nem kell törvényszerűen elkövetnünk a szüleink hibáit.  Az is igaz, hogy ehhez egy nagyfokú tudatosság és akaraterő kell. A felnőtt lét talán legnehezebb velejárója, hogy le kell tudnunk tenni azokat a csomagokat, amiket ránk rakott az élet.

– Te le tudod tenni ezeket a csomagokat?

– Azt hiszem, hogy igen. Legalábbis törekszem rá. Vannak, akik szinte élvezettel lubickolnak a múlt okozta fájdalmukban. Én nem ilyen vagyok. Szerintem teljesen felesleges sajnálkozni és keseregni, és a jelenben elkövetett hibáimat sosem próbálnám meg a múltbéli sérelmekkel takargatni.

Csímár Kamilla