Demény Péter: Vakító sirály

RÉSZLET A VADKANRAGYOGÁS CÍMŰ KÉSZÜLŐ REGÉNYBŐL

Unatkozni, ezt is Odile-től tanultam, igazán úri passzió, semmi szebb nincsen, mint az unatkozás, az unatkozás ugyanis látszat csupán, semmi más, na gyere, ma chere, unatkozzunk kicsit, mondta olykor, amikor már megunta, hogy neki mindig tanítania kell, hol a festészetről, hol a földrajzról beszélnie, hol arra tanítania, hogy kell imádkozni, bár az a nap például feledhetetlen volt, még Odile mércéjével is, mármint azzal, melyet én alkalmaztam Odile-ra, olykor örülünk annak, hogy megmérhetjük a boldogságunkat, mintha meg lehetne mérni, mintha nem éppen attól lenne boldogság, hogy nem lehet, az a nap, amikor imádkozni tanított, hosszan ültünk egymással szemben, a lehető legjámborabb arcot kellett vágni, ami minden körülmények között nagyon nehéz, hát még olyankor, amikor egy vigyorgó tekintet néz rád, és követi minden mozdulatodat, a jámbor arc meghatározása úgy hangzott, legyél idiot, ma chere, az emberek többnyire azt gondolják jámborságnak, ha olyan üres a tekinteted, mint egy madártalan erdő, ez a hasonlat is Odile-ra vallott, elgondoltam, milyen lehet egy madártalan erdő, és valamilyen osrobaság megjelenhetett az arcomon, mert Odile felkacagott, tapsikolni kezdett, és azt ismételgette, fog ez menni, fog ez menni, ettől még bambábban nézhettem, mert akkor gyorsan összekulcsolta a kezét, mintha a pillanatot is odakulcsolná a kezei közé, és hozzáfogott a fohászhoz, „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessssssék meg a te neved”, annyi s-sel mondta ezt a szót, hogy ismét nevetnem kellett, na de kérem, kisasszony, mondta mosolytalanul, még a tekintetébe is olyan szigorúság költözött, hogy szinte azt hittem, már nem is viccel, Istennel ne tréfáljunk, ha lehet, és olyan szenteskedő arcot varázsolt magára, mintha Isten maga is itt lenne mellettünk, itt ülne és figyelne, hogy eléggé tiszteljük-e, vagy csak úgy teszünk, „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”, ezek a t-k is akkorák voltak, olyan hangsúlyosak, megriadtam, a hatása alá kerültem valami fenségesen megmagyarázhatatlannak vagy megmagyarázhatatlanul fenségesnek, „mint a mennyben, úgy a földön is”, ekkor már valósággal süvített az a valami a szobában, olyan titokzatosan és nyomasztóan, hogy érteni kezdtem, miért komolyság a jámborság, miért nem nevet Pater Brouillard rajtunk, miért irtózik valósággal a nevetésünktől, és szinte tisztelni kezdtem ezt a végtelenül ostoba embert, „a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”, mondta Odile, a szeme már sima volt, mint a patak vihar előtt, „és bocsásd meg a mi vétkeinket”, már nem nevettem, belül sem, már nem is akartam nevetni, csak mozgott az ajkam, nem értettem semmit, csak azt, hogy nem is érthetek semmit, nem is kell értenem, a hithez kell valami fundamentális nem-értés, „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, és ekkor Odile vijjogni kezdett, sivítani, süvölteni, nincs az én nyelvemben szó arra, amit művelt, és alig hiszem, hogy az övében lenne, mindenesetre mintha megemelkedett volna a szoba, eltűnt, és már a kápolnában térdeltünk a feszület előtt, Odile csak zokogott, zokogott, nem rázta, nyárson forgatta a zokogás, és egyre azt ismételgette, „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Szörnyű, csodálatos, felemelő nap volt, még ezt az egy imát sem mondtuk végig, csak térdepeltünk a feszület előtt, mégis többet tanultam Istenről, hitről, vallásról, mintha a kedvesnővéreknél nevelkedtem volna.

És amikor ráébredtünk, hogy fázunk is, és a térdünk is fáj már, akkor Odile rám se nézett, csak kilépett az ajtón, és mire utána mentem, már csak egy vakítóan fehér sirály körözött a sötétben, mindig pontosan abban a körben, amennyit a kápolna kimetszett magának a világból, és ahogy ott álltam és bámultam, hirtelen lehullt egy toll a sirályról, lengedezni kezdett az est bársonyában, és pontosan a kezembe esett, de mire észbe kaptam volna, már lángra kapott, és elhamvadt.

Azon az éjszakán Odile belopózott a szobámba. Ott nézett engem már órák óta talán, mert nagyon határozottan és mereven, egyenes derékkal, de szelíden, és amikor felpislogtam, egyszerre mesélni kezdett, nem vághattam közbe, nem kérdezhettem semmit, máris áradt belőle a szó, és abból, amit mondott, egy borzalmas történet rajzolódott ki, egy fiatal lány története, akinek a szüleit egy lakodalomba hívták meg valahová Magyarország közelébe, akkor hallottam először erről a rémes helyről, később aztán annál többet, a szülők kisnemesek voltak, éppen ezért irtózatos megtiszteltetésnek érezték a meghívást, egy osztrák őrgróf birtokára mentek, rengeteg láda és cseléd kísérte őket, ők hárman a hintóban utaztak, három hétig zötykölődtek, de ahhoz képest elviselhető volt, gyönyörű május, buggyant a nyár, de milyen buggyant, mondta Odile, aki bizonyos szavakat nehezen, másokat egyáltalán nem tanult meg, ilyen finomságokhoz azonban mindig is volt érzéke, alig várták, hogy odaérjenek, a lány a megérkezést magát, a szülei a megtiszteltetés megélését, aztán egyszercsak zaj csapott fel egy erdőben, zsivaj, suhogás, kiabálás, zűrzavar, végül torokszorító csend, és ők megértették, hogy valami visszavonhatatlan történt, egy vidáman gonosz arc kopogtatta meg a hintó ablakát, köszönt azon a barbár nyelven, bár mintha törte volna, bizonyára bejelentette, hogy a foglyai, rémülten várták, mi fog történni, az idegen kifogástalan udvariassággal kitessékelte őket, és egyetlen határozott mozdulattal elvágta a lány apjának a torkát, a kézfején szív alakú anyajegy, soha nem fogja elfelejteni, a lány és az anyja immár védtelenek voltak, hosszú, kíméletlen út következett, a férfi továbbra is kifogástalanul udvarias maradt, egy ujjal nem ért hozzájuk, de nem ismerte a kegyelmet, hajtotta őket fáradhatatlanul, a puszta hangjával, a mindenütt-ott-levésével, az emberei reszkettek tőle, bármit parancsolt volna, azonnal megteszik, látszott rajta, nemcsak a feljebbvalójuk, hanem kegyenc is, bizonyára tehát nem ő a legkegyetlenebb, és nem, nem ő volt, két nap múltán megérkeztek egy kopár, sivár, rémületes kastélyhoz, ahol egy még sokkal rémületesebb grófnő elé vezették őket, azonnal látszott, kinek a kegyence a férfi, talán ő is szerette a grófnőt, a grófnő viszont egészen biztosan imádta őt, a rajongásig, az önpusztításig, a grófnő udvariasságára sem lehetett panaszuk, de ez valahogy hideg volt, mint a jég, mint a kínzókamra, ahová vetették őket, a lánynak naponta többször fel kellett mosnia az anyját a saját véréből, nem hiszi, hogy maradt nyílása, ahová különféle eszközöket be ne dugtak volna, őt nem bántották, csak a fejét nem fordíthatta el, a szemét nem hunyhatta le, mert ha mégis megtette, mélyebbre fúrtak azok a kardok, lándzsák, kések, fogók, az anyja üvöltött, könyörgött, maga alá csinált, de ezt a két gazembert semmi nem érdekelte, Odile most nem sírt, nem zokogott, úgy beszélt, mintha mesét mondana, nagyokat nyeltem, nem értettem, miért mondja ezt nekem, olykor persze pihenőt tartottak, különben nem bírják sokáig, napokig csak feküdtek a szalmán, ették a híg löttyöt, amit belöktek nekik, rugdosták a patkányokat, de amikor meghallották a szív alakú anyajegyes lépteit, tudták, megint következik az, amit nem hinnének, ha nem velük esne meg, üvöltés, kínok, sírás, könyörgés, fohászkodás, Isten pedig sehol, hosszan aludhatott akkor, nagyon hosszan, a lány anyja három hét múlva meghalt, csoda, hogy addig bírta, már csak egy emberi roncs volt, semmi más, és amikor a haláltusáját vívta, akkor a hideg grófnő lángra lobbant, szikrázott, nekirontott a férfinak, ott teperte le a lány anyja mellett, a szerencsétlen asszony utolsó sóhajai összekeveredtek a kéj hangjaival, mert ez a két nyomorult nyögött, kiabált, forró szavakat morogtak egymásnak fogcsikorgatva, előbb a nő feneke táncolt előttük, aztán a férfié, végül a lány egyedül maradt, az anyja elpusztult, ezek felöltöztek, megvető pillantásokat vetettek rá, a lány egész éjszaka azon reszketett, hogy most ő következik, és sajnálta az anyját, mert végtelenül sajnálta önmagát, de másnap hajnalban megjelent a férfi, Diego, ezt nyögte a grófnő a szalmába, a vérbe, az ürülékbe, a vizeletbe, a férfi meg valami furcsa nevet ismételgetett, kifogástalan udvariassággal lemosta a lány arcáról a vért, rongyokat adott rá, elkísérte az erdő széléig, és vidáman elbúcsúzott, a lány elindult valamerre, és el is érkezett valahová, de azóta sem tudja, hol is van tulajdonképpen, annyit tud mindössze, hogy Isten nincs, és ha van, akkor jaj neki.

Odile abbahagyta, enyhén megsimogatott, nem is simogatott, csak rá tette a kezét a fejemre, mintha megáldana, és lett hajnal, reggel, következő nap.