A grundon a tőkésgyerek voltam, enyim volt a labda

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL

Az első két beszélgetésben alapvetően a rokonsággal, a családdal foglalkoztunk. Addig sikerült eljutnunk, gyerekként hogyan láttad azt a világot, amibe beleszülettél. Azt gondolom, maradjunk egyelőre még a gyerekkornál. Hiszen Mérei Ferenc…

– Őt jól ismertem.

– Amikor ’56 után börtönbe került, és elkezdte figyelni az álmait…

– Olvastam azt a tanulmányát.

– Egyetlen rétege volt az álmainak, amelyek nem törlődtek, a gyerekkori álmok.

– Van egy ennél szofisztikáltabb elgondolása is Méreinek, amely szerint három csoportra osztja fel az emberi álmokat, a témáik szerint. Először a legszorosabb hozzátartozók és a halál, a második a baráti kör és munkatársak, a harmadik pedig a börtöncella. Mérei úgy gondolta, hogy karban kell tartania az agyát a börtönben, valami kutatást kell végeznie, mert különben elbutul. De mit kutathat a börtönben, ahol sok a vamzer, és a besúgás normális viselkedésnek számít, a cellamotozásokon pedig minden papírt elvesznek. Végül úgy döntött, hogy saját magát figyeli meg. S a három tematikus álomcsoportból az idő múltával a család maradt, a baráti-ismeretségi kör vékonyult, a börtön-kör pedig vastagodott. Ennek az elemzését megírta tizenhárom vécépapíron, amelyet a rabtársai spóroltak össze neki. Ahogy akkoriban mondták a kisfelkelők, ilyen huszonéves fiúk valahogy csináltak neki egy ceruzát szénből és fából. Láttam is egy ilyen ősceruzát, azzal írta a tanulmányai szövegét, ami nem volt könnyű, mert ehhez föl kellett mennie a legfölső ágyra. Akkoriban a börtönben a zsúfoltság miatt háromemeletes ágyak voltak, Mérei volt a legkorosabb, úgyhogy oda felmászni már nem volt könnyű feladat számára, de ott tudott a legnyugalmasabban dolgozni. Időről-időre voltak riadók és ellenőrzések, Mérei sokat éjszakázott, hogy lejegyezze az álmait, ezért napközben állandóan álmos volt. Jobbára csak utolsó pillanatban ébredt fel, s amikor sorba kellett állni az ágyak előtt gyakran már nem volt ideje felöltözni, ezért a nadrágját a combja mellett tartotta díszletként. Előfordult, hogy le is lepleződött, s az őrök igyekeztek megszégyeníteni, de a rabtársai körében nagy tiszteletnek örvendett.

– A probléma nem ismeretlen számomra sem, a lenti gépesített lövészezred tüzérosztályának előfelvételis vitézeiként gyakoroltuk a téli harcászatot, s a bolgár gyártmányú 122-es önjáró tarack kényelmi felszerelései közé tartozott egy olajkályha. A szigetelésre már nemigen jutott a tervezők figyelméből, ezért ahhoz, hogy a harckocsi végében üldögélő külső töltő nem fázzon a téli ruhájában, annyira fel kellett csavarni az olajkályhát, hogy az irányzó, aki elé a kályhát installálták, egy szál alsógatyában (esetenként anélkül) ült, meg persze a fején a rádiós harckocsizó sisakkal. Így suhantunk a zalai hómezőkön, majd elhangzott a rádióban a „harcjárműből” parancs a rádión. A külső töltő hamar kipattant, de a többiekre várni kellett.

– Te páncélos voltál?

– Első ránézésre igen, mert az önjáró tarack úgy néz ki, mint egy harckocsi, de éles helyzetben hamar kiderült volna, hogy a páncélzata csak a szél ellen nyújt megnyugtató védelmet. Valójában egy ágyú, ami alá szereltek egy hernyótalpat, meg valami minimális páncélzattal vették körül.

– Apám is tüzér volt.

– Ott hagytuk abba, hogy próbáltuk föltérképezni, hogy mi volt az a világ, amit a berettyóújfalui házatok első emeletéről láttál. Egy alkalommal azt mondtad, hogy ez egy szűkös világ volt.

– Azért nem volt olyan nagyon szűkös világ, mert apám boltjában, különösen csütörtökön délelőtt megfordult ezernél is több ember. Ha kíváncsi voltam, akkor kérdeztem apámat, és elég kíváncsi voltam, hogy ez ki volt, az ki volt. S akkor ő mindenkiről tudott valamit, mert mindenkit ismert gyerekkora óta. A segédek ugyanígy. Úgyhogy apám üzlete az áruknak és az embereknek egy nagy tárháza volt.

– Kisvárosi forgószínpad?

– Igen. Leggyakrabban mindenféle mesterek jöttek, de megfordultak ott parasztok, földesurak és vadászok is. Odajárt az ezermester Buckó cigány, a pöcegödör takarító Szabó úr, de jöttek előkelő hölgyek is, akik étkészletet vásároltak. Szemben volt Béla bácsi női divatáru boltja, s volt belőle feszültség a családban, hogy az én mamám és Béla bácsi felesége sosem vásárolt ott. Az ismerkedés másik terepe a séta volt. A nevelőnővel mindig mentünk sétálni, és nyitva tartottam a szememet. A nevelőnő választotta ki a sétaútvonalakat, amelyeket egészségesnek vélt…

– Milyen értelemben?

– Kimentünk a Gacsa kertbe, mert ott jó a levegő, vagy elmentünk a vasútállomásra, megnézni a budapesti gyors érkezését, megszemléltük, ki jött. Nem tudom, hogy ez miért volt fontos nekünk, de akkor fontosnak tartottuk, és tájékozottnak éreztük magunkat tőle. Aztán nagyon érdekes sétaútvonal volt a gazdasági iskolához vezető, ahol lehetett bosszantani a pulykákat és a pávákat. Egy nagyobb épület volt ott, ahol gazdászokat képeztek, tulajdonképpen egy középiskolaféle, amelynek kertjében pávák és pulykák gyöszmékeltek, és a kerítésnél kiabáltuk, hogy szebb a páva mint a pulyka, és csakugyan fel lehetett bosszantani ezzel a pulykákat, mérgesen rikácsoltak, és szaladtak felénk.

– Erről meg kellene kérdezni a pulykákat is.

– Amivel adósak maradunk. Aztán ott volt még a korcsolyázó tó, ami valójában egy libaúsztató volt.

– De télen gondolom kitiltották a libákat.

– Télen egy kis bódé állt mellette, amelyben valami gramofon recsegett, és volt benne egy kis dobkályha is. A dobkályha körül levettük a hócipőnket, mert a magas szárú cipőre rá lehetett szerelni a korcsolyát, akkor még nem voltak mifelénk korcsolyacipők. A bódé legizgalmasabb berendezési tárgya egy szántalpú szék volt, amire ráültek a lányok, és lehetett őket tolni a jégen.

– És aztán felfordítani.

– Ha azt akartad, de én a kis Verát nem borítottam föl, nem vettem volna a szívemre.

– Ki volt a kis Vera?

– Az unokahúgom. Egyidős volt velem, de nagyon kis törékeny lány, mindenesetre hajlandó volt engem gyakran kicsúfolni, egyszer meglátott a fürdőszobában, és azt mondta, hogy Zsófi a Gyurin kombiné van. Zsófi Vera nővére volt.

– A kombinét a nővéredtől örökölted?

– Igen, de szégyelltem, mert nem akartam lány lenni, hogy miért, arra már nem emlékszem. Mindenesetre álltam a fürdőszobatükör előtt, amit nem értem fel, úgyhogy odatoltam egy széket, és felálltam rá azután, hogy Szatmári úr, a fodrász elment, és észleltem, hogy megint becsapott. Azt mondta, hogy fiús frizurát csinál, de meghagyta a lányosat. Úgy néztem ki, hogy lógott a hajam, és a széle fel volt kicsit bodorítva, lehet, hogy magától felgöndörült, és isten tudja miért, anyám tetszetősebbnek találta, ha olyan kislányos fiú vagyok. Talán ez volt az oka, hogy később Szatmári úr helyett gyakrabban és szívesebben jártam Pál Samuhoz hajat vágatni. Róla az az emlékem van, hogy miközben vágja a hajamat a felesége hátulról kiabál: Samu, baj van! Mi baj van? A fiad megette az összes gémkapcsot.

– Jelentős probléma. Mi lett a vége?

– Azt mondta Samu a feleségének, hogy ne aggódj, majd kikakálja. Nem ellenőriztem, de bizonyára így történt. Na és voltak a Frankfurtok, két ikerfiú. Szeplősök, enyhén vörös hajjal, elég jóképű gyerekek, ők voltak azok, akik rajtam kívül életben maradtak, mert ikrek lévén felkeltették Mengele doktor érdeklődését, aki kísérleteket és műtéteket hajtott végre rajtuk. Hazajöttek, és egy kis ideig negyvenöt után még Berettyóújfaluban éltek, aztán elmentek és nem tudom mi lett velük, ellentmondó híreket kaptunk róluk. Közülük az egyik ott volt a Pál Samunál, valószínűleg először, és azt mondta, hogy nyírja le kopaszra, majd elment. Rendben volt. Kisvártatva megjelent a másik nyíratlanul. Erre Pál Samu a fejéhez kapott, hogy istenem, istenem, mi van velem?

– Kinőtt a haja. Az Úr számára nincs lehetetlen.

– Így van. Balog kovács is a szemlélődésem állandó célpontja volt. Írtam róla több helyen is. Nem volt nagyon okos ember, de nem volt nála senki erősebb, ezért minden politikai felfordulás idején ráesett a közbizalom: ’19-ben, 45-ben és ’56-ban is. A kovácsműhelye előtt mindig állt egy szekér, amiből patkoláshoz kifogták a lovakat. Emlékszem a szaru égett szagára és láttam, ahogy felemelték a ló lábát, hogy beleverjék a patkót a patkószeggel. Érdekes dolog volt, és minthogy apám árulta az összes ehhez való kelléket, így átláttam ezt a termelési folyamatot. Volt bennem valamiféle technikai érdeklődés. Nagy úr volt a kórház főgépésze, ami nagy rang volt Berettyóújfaluban, és hallgattam, amikor magyarázta az Üveges Lajos nevű segédnek, hogy milyen problémák vannak a kórházi gépezetekben. Mindig maradt egy kis feketeség a körme alatt az olajos gépektől, de azért helyi viszonylatban mégiscsak egy előkelőbb jelenségnek számított. Üveges Lajos segítségére is gyakran rászorultam, mert segített nekem íjat készíteni.

– Később repülőgépet is, ami masszív volt, egyetlen fogyatékossága, hogy nem tudott repülni.

– Így van, de előbb volt az íj, amihez acéldrótra volt szükségem, ami ruganyos, és majdnem olyan vastag volt, mint a kisujjam. Nagyon nehéz volt meghajlítani ahhoz, hogy feltegyem rá az ideget. De apám boltjában volt egy nagy salgótarjáni samottos vaskályha, amiben hűvösebb időkben mindig sok parázs volt. Üveges Lajos elvágta a megfelelő hosszúságú acéldrót darabot, aztán bemártottam a végét az izzó parázs közé, amikor áttüzesedett, akkor Lajos egy fogóval felkunkorította, és ilyen módon létrejött egy borzasztó erejű íj, amivel belenyilaztam a nővérkém portréjába.

– Ez jótékonyan erősítette a testvéri összetartozás érzését.

– Nem díjazta, s végső soron nekem sem okozott sikerélményt, inkább csak lelkifurdalást.

– Hosszan?

– Nem hosszan, már abban sem akadályozott meg, hogy varangyos békákat dugjak a paplanja alá.

– Gyakorló lélekbúvárként.

– Kíváncsi voltam, hogy fog-e sikítozni. Sokat veszekedtünk, de azért nagyon szerettem.

– A veszekedések mi körül robbantak ki?

– Például, hogy ki csinál rendet. Bosszantottam, akkor ő hanyatt feküdt és rúgkapált, esetenként megkergettem, ilyenek történtek.

– Lázadtál az idősebb testvér tekintélye ellen?

– Nem. Nagyon aranyos volt, és nagyon jól lehetett rajta mulatni, ahogy például hosszadalmasan evett. Mindent szétbontott kicsi darabokra, aztán hosszan majszolgatta.

– Térjünk vissza oda, hogy nem is volt olyan zárt az a világ, amiben éltél.

– Úgy volt zárt a világ, ahogy a mozi. Makk Károly édesapjának a mozija, az Apolló Filmszínház is fel volt osztva. Az ember bement, jobbra a keresztény urak, balra a módos zsidó polgárok ültek a páholyokban. Aztán jöttek a fenntartott helyek, a zsöllye, azok már széksorok voltak, itt a decens kispolgárság ugyanígy megosztva foglalt helyet, jobbra a keresztények, balra a zsidók.

– Áttekinthető rendi viszonyok voltak.

– Így van. Azután jöttek a paraszt fiatalok számára való helyek, és legelől az a két-három sor, amiben a cigánygyerekek ültek. Karcsi édesanyja, aki egy vastagabb hölgy volt, arany karpereccel a csuklóján, megnézte az érkezőt, és kiadta számára a megfelelő jegyet.

– A helyi társadalom forgalomirányítójaként.

– Átlátta a társadalmi viszonyokat, mondhatjuk, hogy szociológus volt.

– Alapvetően ez egy rendies kisvárosi társadalom volt?

– Nem egészen, alapjában véve rendi, de polgárosodó rendi társadalom, mert noha voltak benne érzékeny válaszvonalak, de azért mindenki úr volt, és zömében kálvinista. Önérzetes férfiaknak a polgársága ez, parasztpolgárok, nem ezer holdasok. Voltak az ezer holdas Leszkaiék, de a többiek, a nagybirtokosok is pár száz holdasak voltak. A mestereknek és a különféle kisiparosoknak volt reputációja, Kreizler bádogos, Schner Pali rádiós-villanyos, Kertész Jankó cipész, vagy az Ernest úr, aki műszerész és kerékpárszerelő volt. Amikor azt mondom, hogy „Nem gondolja, Ernest úr, hogy itt a kónusszal van baj?” – tizenegy vagy tizenkét éves voltam, és akkor azt mondja „Maga engem ne tanítson, maga még tojás hozzám képest”. Ezzel nem vitatkozhattam, mert ő is egy önmagára adó iparos volt, a Verbürgerlichung-nak erős a hatása. Ott volt parasztpolgárosodás is, emlékszem a Velev bulgár kertészekre, akik nagyon kedvesek voltak, rengeteget tudtak mosolyogni, meg kedves szavakat mondani a piacon, vettük náluk a zöldpaprikát, meg a paradicsompaprikát, respektábilis személyek voltak. A polgárosodásnak ehhez a magyar vidéki útjához nagyon hozzákapcsolódott az egyéniség méltányolása. Lehetett az egyéniség nevetséges, de lehetett kedves, megbecsült, és aszerint volt a rangjuk. Volt egy bolond, nagydarab, erős fizikumú hülye fiú, aki mindig éhes volt, s azt mondta, hogy ő bármit megbír enni. Egyszer egy vödör babfőzeléket hoztak ki neki a postánál lévő vendéglőből, és mind magába öntötte.

– Tiszteletreméltó.

– Az, lassan emelte fel a vödröt, és ment, ment bele, látszott a gyomrán, ahogy duzzadt kifelé. Vagy a fuvaros, ő is egy önérzetes ember volt. Most ugrok egyet az időben, már tizenhárom éves vagyok negyvenhatban, és telefonálnak Biharkeresztesről az unokafivéreim, hogy ott vannak, eljöttek Kolozsvárról, és ezentúl nálunk lesznek majd. Zádor István és Pál, addig Kolozsvárott voltak a nagybátyjuknál Dobó Ferencnél, de ott valahogy a szocializmus előbb lépett színre, mint Magyarországon, és aggasztóak voltak a jelek, ezért a Feri bácsi azt mondta, hogy most már menjetek a másik nagybácsihoz. Jöttek is, mondták, hogy a biharkeresztesi határállomáson vannak. Hogy tudok Biharkeresztesre elmenni? Elmentem a fuvaroshoz, de azt mondta, hogy ő már fáradt és nem megy, de befog, ha én elmegyek a szekérrel és a lovaival.

– Hajtottál már előtte lovat?

– Hajtottam az üzletben. Volt egy Gyurka lovunk meg egy stráfkocsi, azon hozták az állomásról az árut. A kocsis, Fábián András mindig megengedte, hogy mellette üljek a bakon. Volt olyan gyerek, akit ez egyáltalán nem érdekelt, de engem ezek a dolgok érdekeltek, ennélfogva ismertem egy kicsit a falut, igaz, nem volt végtelenül nagyszámú utca benne.

– Ezt az ellenségei sem állítják Berettyóújfaluról, vagy ha mégis így tennének, akkor a térkép bizonyosan leleplezné őket. Volt-e valaki ebben a berettyóújfalui világban, aki mintát jelentett számodra?

– A faluban, apám boltjában az Üveges Lajos, a második segéd, aki ezermester volt. Rácz Miklóst, az első segédet kevésbé kedveltem, komolyabb férfiú volt, zsidó, akinek a hitközségben is volt valamiféle tekintélye, öltönyben járt.

– Merevebb volt?

– Merevebb. Vele kétszer is konfliktusba keveredtem. Nem mondom, hogy nem volt igaza. Az egyik színhelye az erkélyünk, amelynek nemcsak rácsa volt, hanem vízszintes korlátrúdjai is. Ennek a körülbelül embermagasságú korlátnak, amely még kerítésdróttal is be volt fonva, hogy senki se eshessen ki, ezen a korláton lovagló ülésben üldögéltem. Rácz Miklós valamiért kint volt az udvaron, és meglátott engem, s mint egy jó pedagógus nem szólt egy szót se, csak szépen följött, és leemelt onnan. Ezt intrúziónak éreztem, mégiscsak beavatkozott az én világomba. A másik ugyancsak védhető. Apám vadászfegyvereket és lőszert is árult, a lőszer a padláson volt egy betontartályban, amelynek nem volt teteje, de oldalt olyan másfél-másfél méterre húzódott egy vastagabb lécekből álló kerítés, hogy ne lehessen oda bemenni, csak külön lakatkulccsal. Izgatott a dolog, s egyszer odamentem a kerítéshez és égő gyufákat pöcköltem befelé.

– Pompás, de kicsit veszélyes szórakozás.

– Úgy gondoltam, a lőszer fölfele robban, s akkor legfeljebb a tetőt viszi el.

– De azt nagyon.

– Apám érdeklődve nézett rám, amikor meghallotta, hogy mit csináltam. Ekkor is Rácz Miklós ért tetten, megfogta a csuklómat, levitt, és elmondta, hogy mit tapasztalt. Nem szerettem jobban ettől.

– Csak a tényekre szorítkozott, de azok elegendőek voltak.

– Szűkszavú ember volt.

– Ellenszenves tulajdonság.

– Lajos viszont jó humorú ember volt, és sokat hülyéskedett. A zsebében tudott cigarettát csavarni, és értett mindahhoz, amire nekem szükségem volt. Ő csinálta meg a bibikát is…

– A micsodát?

– Libikókának is mondják, de a valódi neve bibika, és ez a libikóka csak a pesti álneve. Valamennyi családtagommal összeütközésben voltam emiatt. De pingpongasztalt is csinált, és ha biciklimmel voltak problémáim, akkor hozzá fordulhattam, megtanított szerelni, csupa jó dolgot tanultam tőle. Ki volt még, akit tiszteltem? Volt egy unokabátyám, Frank Gyuri, igaz ő nem Berettyóújfaluban lakott. Nagyon szép fiú volt, és ő volt a legjobb a gombfoci-ügyekben. Tudott gombfoci játékosokat készíteni, amit először lombfűrésszel kivágott, azután hosszan reszelt, végül ilyen kerek és jól csúszó gombok lettek belőlük. Rettentő bajos, babrás munka volt, egyszerűbbnek gondoltam az előszobában felakasztott télikabátról leszerelni a gombokat…

– Egyszer nyáron csináltam egy gombfoci csapatot, a 4-4-3-as felállást preferáltam, s szükségem volt négy robusztus védőre. Édesapám télikabátján éppen volt négy megfelelő méretű gomb, úgyhogy szakszerűen levágtam mindet, azzal az elhatározással, hogy majd ősszel visszavarrom. Természetesen megfeledkeztem az egészről, jött a tél, és látom magam előtt édesapám csodálkozó tekintetét, ahogy felveszi a kabátot, és keresi az ujjaival a gombokat…

– Ez arra utal, hogy mégiscsak rokonlelkek vagyunk. De mi lett veled?

– Megúsztam a dolgot. Nagyon csodálkozott édesapám, megkérdezte, hogy hol vannak a gombok, én pedig megmutattam, hogy itt vannak a gombfoci csapatban. Valahova készült aznap este, de azt mondta, nem teszi ki magát annak, hogy megkérdezzék, miért nincsen gomb a kabátján. De térjünk vissza Üveges Lajoshoz és Frank Gyurihoz…

– Frank Gyurival az erdélyi nyaralások alkalmával találkoztam, a Máramarosi-havasokban, ahol volt a családnak egy erdeje, és egy deszkagyára, ahol feldolgozták az erdőből kitermelt fákat. Ehhez tartozott még egy kisvonat is, amelyen utazni nagyon érdekes volt. Nem mondom, hogy a masiniszta volt az ideálom, de imponált és jól elvoltam vele. Vagy ott volt Frank Pista bácsi, aki egyrészről a család szégyene, de vadóca is volt. Ha büntetésben voltam is valamiért, elvitt engem a patakhoz pisztrángozni, meg mindent tudott, amit tudni kellett az erdőben, és a disznókkal is jó viszonyban volt, engem pedig állandóan csúfolt, hogy biztos héderes vagyok.

– Milyen értelemben?

– A héder, a zsidók Talmud iskolája, ahova már a hároméves kisfiú is kell, hogy menjen. Úgyhogy a hédernek nagy szerepe van abban, hogy a zsidók párezer éve tudnak írni és olvasni…

– Aminek azért vannak előnyei is.

– Vannak előnyei, a tanulásra való képesség is ebből adódik. Nemrég hallottam egy történetet, hogy egy négy-ötéves kisfiú ment egy hídon, vagy inkább pallón át a héderbe, ami beszakadt alatta, és belesett a hideg vízbe, sírt, hazaszaladt, az anyja pedig felöltöztette száraz ruhába, és visszaküldte. A gyerek visszament, és ami még maradt ebből a pallóból, az eltört alatta, és megint beleesett vízbe. Hazaszaladt, az anyja valahogy még tisztába tette, de mondta, hogy nincs több száraz ruha, ezért az apja a nyakába vette a gyereket, s a nadrágját feltűrve átgázolt a patakon, de elvitte a héderbe, mert a gyerek semmiképpen nem mulaszthatott. Ezek a héderesek Újfaluban engem nem olyan nagyon szerettek, mert én nem jártam. Egyszer át is dobtak egy téglát a kerítésen…

– Ezt megírtad A cinkosban, s azt is, hogy nem nyomoztátok, ki tette, tudtátok, hogy a hitközség elégedetlen veletek, mert édesapád még ráadásul szombaton is nyitva tartott.

– Ezek a gyerekek, akik között voltak nagyon jó tanulók és nagyon értelmesek, de azt nem mondanám, hogy kreatív irányba vitte őket a héder. Bár a Talmud egy vitairat, s a legkülönfélébb álláspontok feleselnek egymással, vitákban pedig lehetett csiszolni az elmét, de talán jobb lett volna, ha azt csinálják, mint a haszidok, akik a zsidóságon belül egyfajta reform irányzat volt. A haszidok közelebb voltak a természethez, kirándultak, futkostak, meg énekeltek.

– A haszidokat viszont eléggé lenézték az ortodoxok és a neológok is.

– Lenézték, mert az igazi tudás őrzői a rabbik voltak, és a rabbinikus judaizmus merevebb, tudósabb, és sápadtabb is. Ezek a haszidok pedig ilyen életerős, és életbő emberek voltak.

– De haszidok nem éltek Újfaluban?

– Hírlett, hogy volt valami kis közösség, de csak igazán kis létszámú lehetett. A haszidoknak egyébként Kelet-Magyarországon, a Nyírségben, Mátészalkán, Ungvár és Munkács vidékén voltak jelentősebb közösségeik.

– Az újfalui közösség neológ volt?

– Nem, ortodox.

– Nagy volt a távolság a neológoktól?

– Eléggé. Szörnyű véteknek számított, ha valaki nem tartotta meg a szombatot. Az, hogy apám szombaton kinyitott, azt hiszem leginkább anyám bűne volt. Anyám azt gondolta, nincs értelme zárva tartásnak, amikor a konkurencia nyitva van.

– A többi zsidó üzlet is nyitva tartott szombaton?

– Nem. Apám törte meg a rendet, de aztán voltak, akik később követték ebben. Herz Farkasnak és Herz Rózsinak volt egy nagyon szép hentesüzlete közel a katolikus templomhoz. Kívül-belül csempe, szerettem bemenni mind a két helyiségébe, ahol érezni lehetett a fűszeres felvágottak szagát, ami akkor a faluban újdonság volt. A kóser részben a marha elejét árulták, értelemszerűen disznót nem, a nem kóser részen pedig a marha hátulját. A marha hátulja jobb, mint az eleje, s minőségi kérdésekben anyám túl tudta tenni magát a vallási előírásokon. Volt egy öreg házvezetőnő, akit anyácskám megörökölt apai nagyanyámtól, ez az öreg házvezetőnő szüntelen figyelmeztette, hogy ezt nem így kellene, hanem úgy, jobban tudta, hogy a zsidóknak hogy kell csinálni, mint a zsidók.

– De a házvezetőnő nem volt zsidó?

– Nem volt zsidó, de az évtizedek során nagyon alaposan megtanulta, és akkor anyám elbocsátotta.

– Ez nagyon kemény döntés.

– Igen. Ezzel azonban nyilvánvalóvá tette, hogy ő az úr a háznál. Egyértelművé lett téve, hogy a földszinten, az üzletben apám az úr, de az emeleten már anyám. Nem mondom, hogy ez rossz rend, megtanultam, és őszintén szólva alkalmazkodom hozzá mind a mai napig.

– Nagy törést jelentett számodra viszont, amikor kikerültél ebből a rendezett világból, és iskolába kellett volna menned.

– Így van.

– És nem is sikerült elsőre.

– Nem, mivel mindig is utáltam olyan helyre menni, ahova muszáj volt. Az iskola ilyen hely, a templom az más, mert nem kellett nekem minden szombaton délelőtt ott ülni. Néha elmehettem, és érdekesnek találtam, mindenféle ember és viselkedés volt ott egy épületben.

– Megtanultad a rítust?

– Egy kicsit tudtam. Apámnak volt egy kis fülkéje, mellette ültem, volt egy imakendője, a talesz, vagy talidnak is mondják, fekete és arany csíkokkal kihímezett selyem köpeny, vagy inkább egy lepedő nagyságú kendő, s akkor ezt kettőnkre ráterítette, ami egy bizalmas helyzet volt. Akkor néha őt kihívták, mert kohanita, a kohanitáknak pedig előjoga és kötelezettsége a Tóraszekrényből a Tórát kiemelni. A Tóra ilyen rúdra tekert pergamentekercsekből áll, amelyekre kézzel van írva Mózes öt könyve. Elég hosszú és nehéz, ezüst fejjel, ilyen díszes koronával, aminek bársonyhuzata volt. Apám benyúlt a szekrénybe, levette a huzatot és körbejárt. Nem voltak sokan a kohaniták, kettő-három, megcsókolták az ujjuk hegyét, amivel megérintették a Tóra köpenyét. A Tórával táncolnak is purimkor. A Tóra az isteni közlés és megnyilatkozás, abban van a törvény. A purim az engedélyezett kilengés, olyankor olvassák fel az Ószövetségből Eszter könyvét, utána nem csak szabad, de még illik is egy kis pálinkát inni, és körültáncolni a templomban. A férfiak tehetik ezt, a nők nem, úgyhogy feminista nézőszögből a zsidó vallás sok kívánnivalót hagy maga után.

– Apád az utódjának nevelt téged?

– Így volt. Meg is tervezte: Konrád György vaskereskedése, Konrád József utóda. Így kellett volna kiírni.

– Egy ilyen erőteljes családi tradíció komolyan korlátozza az egyéni döntési szabadságot.

– Te nem akartál földesúr lenni?

– Nem, soha.

– Még abban az értelemben sem, mint Berettyóújfaluban voltak a szigeti Pozsárok. Hallottál róluk?

– A nevet ismerem, de nincs semmi közelebbi tudásom róluk.

– Mind erős férfiak voltak, és ha délelőtt mentem hozzájuk, akkor azt láttam, hogy az ugyancsak termetes anya, a főnöknő, hoz ki egy nagy sercegő tepsit, és az tele van hurkával, kolbásszal, mert reggel már a férfiak kimentek dolgozni, és úgy tíz-tizenegykor jött a villásreggeli. Úgy éreztem, hogy jól élnek, volt traktoruk, azok voltak, akiket később kuláknak neveztek, igazán rátermett parasztok. Ez se tetszett neked?

– Nem szerettem a paraszti életet, időpocsékolásnak éreztem. Minden munkát el tudok végezni, amit ebben a világban kellett, belenőttem, de nem szerettem csinálni. Többnyire azt gondoltam, hogy inkább mennék olvasni. A kukoricakapálásnak különösen komoly motivációs szerepe volt a tudományos karrieremben.

– Erős gyerek voltál?

– Édesanyámnak az volt az állandó szófordulata, amikor éppen kerültem az iskolát, hogy semmi baj, erős fiú vagy, megélsz kapálásból is. Ez nagyon bölcs hozzáállás volt, soha nem kért arra, hogy tanuljak, és nem is ellenezte, ez az én ügyem volt. De térjünk vissza Berettyóújfaluba az általános iskolához, ahová ugyan beírattak, de mindjárt az elején sikerült ki is maradni.

– Így volt, nem engedtem el a nevelőnőmet, aki beült mellém a padba. Az iskolához viszonyítva az otthon melegebb és szabadabb volt, ahol nem szóltak rám, és szóba sem jöhetett, hogy mondjuk egy pálcával körmöst kapjak.

– Otthon ezek szerint nem vertek?

– Nem.

– Abban az időben nem ez volt a fősodor.

– Anyám megesett, hogy lekevert egy könnyű kis pofont, amikor lementem futballozni, noha megígértem, hogy tanulni fogok, vagy ha már nagyon eltörtek az ajtókban lévő üvegek, mert a nővéremmel üldöztük egymást. Pontosabban szólva én üldöztem őt, és akkor én is húztam a kilincset meg ő is, így mentünk körbe-körbe, ezt-azt levertünk, úgyhogy voltak cserepek, üvegcserepek is az utunkban. Ha már sok volt a rovásunkon, akkor azt gondoltuk, hogy most a legokosabb bunkerbe menni, vagyis gyorsan bebújni a takaró alá. Apánk azonban nem nagy vadászat után megtalált bennünket és mind a kettőnknek a fenekére vert, amit ki lehetett bírni.

– Ez bizony trauma, lehet, hogy innen eredeztethető a gyermekvédelem iránti érdeklődésed.

– Lehet, mindenesetre Görögországban hallottam először, és nagyon megtetszett, amikor egy kisgyerek elesett, s azt mondta „mama, trauma, trauma”, akkor hívja a mamája, s azt mondja „katarszisz”.

– Az 1930-as évek iskolai pedagógiájának szerves része volt a testi fenyítés. Hogy barátkoztál meg az oktatásnak ezzel a módszerével.

– Barátkozásról nem volt szó, eleinte engem nem is vert a tanár, mert valamennyire védett a helyi társadalomban elfoglalt pozíció. Első osztályban magántanuló voltam, de amikor már sikerült beszoktatni, és szemtelenkedtem, akkor megvert engem is. Ekkor jöttem rá, hogy az iskolában bizony félni kell.

– Körmös, tenyeres?

– Tenyeres volt a valóságos, körmöst ritkábban kaptunk. Mindenesetre elkívánkoztam onnan. Emlékszem, hogy akárhol is ültem a két alsó tagozatos tanteremben, ahol három osztály ült egyben, kivágyakoztam onnan, és vágyakozva néztem a szemközti ház falát, csupán azért, mert kint van. Egyszer előfordult, hogy kiküldtek az osztályból, mert olyan rossz voltam…

– Hogyan rosszalkodtál akkoriban?

– Fecsegtem, hangosan gondolkodtam, titokban olvastam, ilyenek.

– Ezek azóta is megvannak. Mikor tanultál meg olvasni?

– Annak a rendes idejében, elsőben. Az első könyv, amit elolvastam a Dugó Dani volt, de akkor már másodikos voltam, a második elején. Korábban olvastam képeskönyveket, a Sicc könyvekre emlékszem.

– Mennyi ideig jártál iskolába elsősként?

– Három vagy négy napig…

– Ki kegyelmezett meg végül?

– A végső döntések apámtól jöttek, de anyám azokat már többnyire előkészítette. Magántanulónak lenni nagyon jó élet volt, ráadásul Zádor István unokafivéremnek is sikerült ugyanezt a státuszt kieszközölnie, így amikor a többiek iskolába mentek, akkor mi fölvonultunk az emeletre és olvasgattunk.

– Sportoltál?

– Mindenki focizott, én is, de nem voltam ügyes.

– Milyen pozíciót bíztak rád?

– A grundon a tőkésgyerek voltam, enyim volt a labda.

– Mármint a csapaton belül?

– Inkább védő voltam, igyekeztem a labdát vezető játékos elé állni, de fürgébbek voltak és kikerültek. Tudtam, hogy a focipályán nem én vagyok a cézár, de a bőrlabdámnak köszönhetően mindig bevettek a csapatba.

– Egy évig magántanuló voltál.

– Igen, egy évig. Néha az is megesett, hogy eljött a tanító úr, mert egy másik tanítónő járt hozzánk, nem az iskolai, a rendes tanító úr.

– Ez világi iskola volt?

– Nem, zsidó hitközségi elemi iskola, de nem emlékszem arra, hogy bármiféle különleges egyházi oktatásban részesültem volna. Pontosabban volt a Grünwald bácsi, akihez később ketten az Istvánnal jártunk hittanra, amikor már rendes iskolai tanulók voltunk. Grünwald bácsi művelt ember volt, és sok mindenről beszélt. Nagy vonzereje volt az én szememben az is, hogy volt egy Grünwald Ica nevű lánya, aki talán eggyel feljebb járt, és nagyon szép lány volt, magas, nyúlánk, szép hosszú combjai voltak, és tetszett nekem.

– Ez megnyitja a füleket a hallásra.

– Nekem legalábbis, soha nem rajongtam a tömzsikért. Grünwald Icát beleképzeltem mindenféle olvasmányaimba. Igyekeztem jó benyomást tenni rá, meséltem neki a Monte Cristót, amit akkoriban olvastam egy betegségem idején.

– Irodalmárnak ez a surranó pálya.

– Grünwald bácsi a lelkemre kötötte, hogy tanuljam meg azt a vezérlő mondatot, amelyet a halálom után el kell mondanom, ha jelentkezem a túlvilági nyilvántartás előtt, és ha azt elmondom, akkor beengednek a mennyországba…

– Emlékszel rá?

– Nem, és ebben az esetben Grünwald bácsi szerint mehetek a pokolba.

– Nem biztos, hogy olyan rossz hely.

– Nem lehet tudni, de rossz híre van, ezért nem kívánkoztam oda, de a mondatot elfelejtettem.

– Talán újra kellene tanulni.

– Nincs ennek sok esélye. Mindenesetre ez a magánhittan különleges dolog volt, mert a többiek a héderbe jártak, és csak mi ketten voltunk ilyen világi értelemben elkülönítettek. Aztán elkülönítésben volt még részem később is. Miután elvégeztem a négy évet a zsidó elemiben negyvenhárom-negyvennégytől a berettyóújfalui polgári iskolába jártam. Akkor még nem volt gimnázium Berettyóújfaluban, de volt lány polgári és fiú polgári iskola is. Somodi tanár úr volt az igazgató, és Meskó Béla az igazgatóhelyettes, Szabó tanár úr volt az osztályfőnökünk. Ekkor már nem járhattam a honvédelmi ismeretek órára a zsidóságom miatt, ahol fel kellett volna készülnöm a leventére, de ott se teljesíthettem volna fegyveres szolgálatot, legfeljebb vécépucolással védhettem volna a hazát. De erre aztán ismert okokból nem kerülhetett sor.