Tárgyiasult eksztázis

A TÚLÉLŐ ÁRNYÉKA –
AZ EL KAZOVSZKIJ ÉLET/MŰ

Börtön-e a test? Mi történik, ha testet megfosztjuk az érzelmektől, a lélektől – lehet-e egyáltalán – és mint műalkotás csodáljuk? A test, mint esztétikum artikulálódik, a forma diadalmaskodik. Látszólag az eksztázis és az objektivizáció egymásnak ellentmondó és egymással élesen szemben álló fogalmak, azonban El Kazovszkij számára egyáltalán nem voltak azok. Lendület, érzelmi túltöltöttség jellemző mind festményeire, installációira, mind Dzsan-panoptikumaira, melyek központjában mindeközben a tér, ritmus, vetett árnyékok, torzók, geometrikus formák, kötözött figurák, tárgyiasított testek állnak.

A Magyar Nemzeti Galéria – február 14-én záruló – A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij élet/mű kiállítása egyedülálló. Olyan teret hoztak létre, amely maga is kiállított tárggyá válik, belesimul Kazovszkij festményeibe, installációiba, sőt ars poeticájába. Tanít, kinevet, elvarázsol, magával ragad, ironizál. Kazovszkij sokrétű életműve teremről teremre mutat új színt, kínál újabb és újabb interpretációs lehetőségeket, így hozza be a gender studiest, a camp művészetet, a vouyer problematikáját, míg végül David Bowie előtt hódolhatunk. Susan Sontag bizony büszke lenne a kiállítás termeit járva, különösen a white room fricskájára. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az első termébe lépve világossá válik, hogy nem egy szokványos tárlat vár ránk – Kazovszkijról lévén szó ez nem meglepő. A kiállítás „prológusában” – színházi szakkifejezéssel élve – az Ünnep termébe érkezünk, amely a híres Dzsan-panoptikumoknak állít emléket. Már itt megjelennek azok a meghatározó motívumok, amelyek végig kisérték a művésznő életművét, ilyen az elemek, színek ritmikus ismétlődése, a lépcsők kiemelése ( itt óhatatlanul is Appia jut eszembe), a megvilágítással való játék, az önarcképként funkcionáló kutya (mondhatnánk Kazovszkij védjegye), a boltívek, az ókori görög motívumok, a vetett árnyék és az eltárgyiasított színház. A lélek és a tárgyak harca. A monumentális csarnok installációit megtámogatják a körbe futó dokumentációk: tévéfelvételek Kazovszkijról, filmrészlet az 2001-es Merlin Színházi Dzsan panoptikumról, tárgyi emlékek( tigrismaszk, amelyet Kazovszkij viselt előszeretettel), képek a többi panoptikumról, köztük az 1979-es és ’80-as szegedi performanszokról. A legelső terem különlegességei még a középső lépcső oldalán végig futó idézetek, amelyek a megvilágításnak köszönhetően csak bizonyos szögből láthatók. A megvilágítás nem csak itt kerül központi szerepbe, hanem az egész tárlatra jellemző a perspektívákkal, fényekkel való játék.

Ez az a terem, ami elindítja, és egyben össze is foglalja a kiállítást, alfa és omega, melyek között variációk vannak. Egyenlő arányban van jelen a kiállításon a művészet, a társadalmi szubkulturális környezet, amely körülvette a művésznő és az életútja, személyisége jellemzői.

Kazovszkij energiákkal teli szelleme, túlfűtött gondolatisága vonul végig a termeken. Egy-egy kép mellet a megszokott szakértői ismeretterjesztő feliratok helyett Kazovszkij világ-, társadalom- és egyben öndefiniáló idézetei állnak, amelyek figyelmet igényelnek. Nagyon jól összefonódnak a gondolatok a szobrokkal, festményekkel hangulatukban, elragadtatottságukban, vagyis eksztatikus valójukban.

Az emeleti termekben sétálgatva megfigyelhető, hogy villanásszerűen tűnnek fel újból és újból motívumok, amelyek hol jobban kidomborodnak, hol kevésbé, de folyton visszatérnek. A már említett kutya ide sorolható, amely a „nemek termében” , mint öndefiniáló, önértelmező, a transzneműséggel összekapcsolódik. Itt jelenik meg a legélesebben az önmagát kereső művész, az önmagát kívülről szemlélő, a társadalomba beilleszkedni nem tudó alkotó.

A felvillanó motívumok sorába tartoznak a kötözött tárgyak, testek, kollázsok is. A bezártság, a kultúrába ágyazottságból szabadulni képtelen test, mely mégis így tudja csak fenntartani önmagát. De ide tartoznak még az állatmotívumok, a Hattyúk tavát megidéző formák, például a tüllök, tütük, testek, boltívek, a tér leképezése, székek, teatralitás. Ez utóbbi pedig az, ami rendező elvként szolgált az egész életműben, mind Kazovszkij megnyilvánulásait hallgatva, idézeteit olvasva, mind képeit, installációit, panoptikum részleteit nézve.  Egy olyan teatralitás, ami a görögökéhez nagyban hasonló – hiszen a maszk, a khotornosz, a hatalmas emelőszerkezetek, díszlet, szócső, mind-mind elembertelenítette a játszókat, mozgásukat megváltoztatta – és újfajta utat kínál, ahol a test és a zene válik meghatározóvá. A néző, mint szemlélődő van jelen és az elragadtatás a cél. Ha jobban belegondolunk a mai divatbemutatók nőalakjai, akik közömbös arccal vonulnak a kifutón, hogy figyelmünket a ruhájukra irányítsák, valami hasonlót tesznek – tárgyként lépkedek a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. A különbség az esemény jellegéből adódik, hogy míg ezt normálisnak ítéljük elfogadottsága miatt, addig a színházban ugyanez meghökkent. Jeles András a kaposvári egyetemistákkal rendezte A nap már lement című darabot, ahol a szereplők a második felvonásban manökenekként vonultak végig a színpadon és hideg tekintettel mondták ki a szavakat a kifutó végén, majd egy pillanatra sem a nézőkre tekintve visszakacsáztak a színfalak mögé. Összefüggés látszik a színészkezelést és a nézők szerepét illetően a Dzsan-panoptikumokkal, még ha nem is egy mindent elsöprő élménynek emléket állító ünneplésről van szó, és a díszlet sem olyan hangsúlyos, mint El Kazovszkijnál.

Vagdalt Krisztina

[nggallery id=660]

Kapcsolódó írásunk: