Gretchen McCullough: Az amulett

Pipiskedve álltam a márványpulton és erősen nyújtózkodtam, hogy letörölhessem a port a polcról. Hát tudod!?, az egész sarkot teleszőtték azok a nyavalyás pókok! Hallottam, hogy az előszoba ajtó becsapódott. Dr. Sheri kiáltozva törtetett be a konyhába.

– Ez a vég! Ez már a vég!

Nem szerettem ezt a vad pillantást a szemében. Bőrig átázott, pedig csak ritkán esik novemberben, Kairóban. Óvatosan leléptem a székre, aztán a földre, és nekitámasztottam a rózsaszínű tollseprűmet az pultnak.

– Esik?

Dr. Sheri nem válaszolt, sírni kezdett. Leült a konyha kellős közepérea földre.

– Ne ide! – mondtam, és felsegítettem. A nappaliban lévő kanapéhoz vezettem, aztán a fürdőszobába siettem törülközőért.

Ahogy szárítottam a haját, azt mondtam neki:

– Na, most mondja el szépen, mi történt!

Eltakarta az arcát a kezével.

– Gyűlölnek minket!

– Kik?

– Hát az egyiptomiak! – mondta.

– Ne butáskodjon! Miért gyűlölnék? Senki sem gyűlöli, Sheri – mondtam. – A kormányt utálják, nem magukat.

– Nem, Zeinab, ez most más! – mondta Sheri. – Vérszomjasak!

Intettem a kezemmel.

– Nem, egyáltalán nem. Ez bolond beszéd. Nem vagyunk egy erőszakosak. Maga is tudja.

– Az isten szerelmére, az életemért futottam! Kergettek az utcán! Belefutottam egy vízágyúba. Nézd, mit tettek! Először úgy csináltak, mintha a fiatalokat céloznák, aztán ránk irányították. Nevettek rajtunk.

– Ne túlozzon! Milyen régóta él itt? Tudhatná, hogy ebben az országban mindig mindenért tüntetnek. Hol ezért, hol azért.

Folytattam hajának szárítását.

– Ezeket a nedves ruhákat cserélje le! Megfázik.

– Nem! – mondta Sheri, és rázta a fejét, mint egy rongybaba. – Vérszomjasak! Hidd el, Zeinab. Ez már végítélet. Háború.

– Hülyeség! Irakban van háború. Messze innét. Ne fújja fel úgy a dolgokat. Az emberek aggódnak a jövőjük, a gyermekeik miatt.

Dr. Sheri mindent tudott a problémáimról. A férjemről, aki minden pénzünket kártyán verte el. A neurotikus lányomról. A fiamról, aki hasisra herdálta a pénzt. Együttérzően meghallgatott, és sokat segített nekem. Azonnali kölcsönt vagy fizetési előleged adott, ha megszorultam. Olykor egy csirkét vagy egy kiló húst.

– Te Irak szakértő vagy? – kérdezte Sheri.

Nevettem. – Persze, hogy nem. Mint tudja, már tizenkét évesen ott hagytam az iskolát.

– Majdnem letépték a ruháimat! – mondta Sheri, s elhúzott egy nedves hajtincset a szeme elől. – Huligánok! Gengszterek! Bestiák! Majdnem megerőszakoltak.

– Nyugodjon le! Csillapodjék! Csinálok egy teát.

Kimentem a konyhába és meggyújtottam a gázégőt. Egy pillanatig néztem a lángot, és azon tűnődtem, hogy jó ötlet volt-e magára hagyni Sherit. Eléggé zavart.

– Azt üvöltötték, hogy “ringyó!, csontos csirke!, ringyó!, csontos csirke!”.

– Ez minden? Mondtak még valamit? Miért nem mondta, hogy kopjanak le? – kiabáltam be.

Kinyitottam a hűtőszekrényt. Egy árva joghurt volt a felső polcon és egy üveg mustár. Nem csoda, hogy nádszálvékony – nem eszik. Tej legalább volt, de már megsavanyodott. Majd tej nélkül isszuk. Pedig Sheri tejjel szereti a teát. Öt cukor az enyémbe, kettő az övébe.

A bögréket egy kis tálcára tettem, és bevittem a nappaliba. Lehet, hogy van egy csomag keksz is a táskámban. Sheri sose vesz magának, de elfogadja, ha megkínálom. Talán jót tesz neki. Kotorásztam a táskámban. Ó, igen. Volt pár keksz, tejszínes csokoládéval töltött.

– Miért nem szidta le őket? – kérdeztem, átnyújtva neki a csészét. – Jól beszél arabul. Tudja, mit kell mondani ilyenkor.

Sütivel kínáltam.

– Nem tudom – mondta, és beleharapott a kekszbe. Bal szeme rángatózni kezdett. Sírt. – Veled is ezt tették, mikor idejöttél. Te magad mondtad, hogy az az átkozódott az őr csúnyán beszélt veled. És még enni sem adtak. Úgy sajnáltalak.

Elhallgatott egy pillanatra, aztán hirtelen azt kiáltotta.

– Dudie-t akarom! – kiáltotta váratlanul. – Dudie! Dudie! – ismételte és közben csücsörített az ajkával.

– Ott van függöny mögött, a hálószobai ablakpárkányon – mondtam. – Ahol szokott.

A macskák voltak a mindene. Én megetettem őket, de megegyeztünk, hogy nem takarítok utánuk. Dudie fehér volt, rózsaszín szemekkel, legtöbbször az ablakpárkányon, a függöny mögött rejtőzött. Shushu, a másik, egy kövér, fekete macska, folyton fújt rám, és egy sziszegő hangot adott, ki mint egy kígyó. Láttam már szebb macskákat is, de Sheri imádta őket. Olyanok voltak neki, mint a gyerekei.

Sheri feugrott és berohant a hálószobába.

Követtem.

– Jobb lenne, ha kicserélné a ruháit, különben megfázik.

Segítettem átemelni nedves blúzát a feje fölött. Ahogy levetette, a kezembe nyomta. Melltartója csak lógott vékony testén. Nincs melle! Éhezteti magát! Miért?

Talán egy kis okra meg egy kis hús jót tenne neki.

Dudie, a szörny végre előkerült.

– Dudie! – kiáltotta Sheri és tapsolt egyet, mire a macska az ölébe ugrott. – Gyere anyucihoz!

Amikor elkezdtem dolgozni Sherinek, egy csomó dolgot elmondott magáról. Mikor visszajött Amerikából, hozott nekem tábla csokoládét, a duty free-ben vette. Törökülésben ültünk az ágyán, majszoltuk a csokoládét és közben lapozgattuk a fotóalbumát.

Fényképeket mutatott magáról, azon jobb húsban volt és szebb is, mint most. Az esküvői ruháján több száz gyöngy volt! A férje, Mazen egy bozontos szemöldökű férfi, furcsa alakú fejjel, imádattal mosolygott arájára. Pedig a jóképű férfiak gyakran nagyra tartják magukat.

– Nagyon helyes fickó – mondtam.

– Tudod – mondta kuncogva –, az arab költészet órákon szerettünk egymásba. Egymásnak mondogattuk a verseket.

– Milyen romantikus! – mondtam.

– Te voltál már szerelmes? – kérdezte.

Nevettem.

– Nem. Különben is, a szerelem luxus.

– Senkid se volt? Egyáltalán?– kérdezte Sheri.

Annyira kíváncsi volt eleinte.

– Volt egy unokatestvérem… – mondtam. – Nagyon szerettük egymást, de meghalt. Már régen. Tizenöt éve.

– Mi történt?

– Busz baleset.

– Nagyon sajnálom – mondta, és megfogta a kezemet.

Annak ellenére, hogy furcsa volt, kedves volt hozzám.

Shushu, aki eddig az ágy alatt volt, hirtelen előugrott, és rám sziszegett. Bolond jószág.

Bementem a fürdőszobába, és beletettem a nedves ruhát a szennyes kosárba. Várhat? Ha a mosógépbe teszem, és bekapcsolom, meg kell várni, míg lejár a program, addig nem tudok elmenni. Nem, jól van ez így. Majd legközelebb.

– Gyere anyucihoz! – mondta Sheri gügyögve. Shushu óvatosan közeledett az ágyhoz, mintha vadászna – Jó kislány.

Shushu felugrott az ágyra, és odadörgölőzött nyakához. Sosem tudtam megérteni ezeket a kapcsolatokat az állatokkal.

– Adja ide a bögrét, elmosom! – mondtam.

– Köszönöm, hogy olyan jó vagy, Zeinab. Ez egy rettenetes nap – mondtaSheri.

– Semmi baj – mondtam –, majd a holnap jobb lesz.

Más érdekes munkaadóim is voltak. Karambombos, a hatalmas görög férfi, aki filmsztárokat tanított táncolni. Órákig porszívóztam nála, mert Kentucky Fried Chicken morzsákkal volt tele minden. Batilda, a svéd hastáncos, mikor előadása volt, gyakran megkért, hogy segítsek neki az öltözködésben.

Másnap hatalmas tüntetés volt a Tahrir téren, de aztán megint minden visszatért a normális kerékvágásba Kairóban. Az USA lerohanta Irakot, mint az várható volt. Erősek és úgy tesznek, ahogy nekik tetszik. Én már belefáradtam a kellemetlenségekbe, a lezárt utcákba és a biztonsági ellenőrzésekbe.

Reméltem, hogy Dr. Sheri jól van. Rossz élményeket szerzett, de nem sérült meg fizikailag.

Mikor elfordítottam a kulcsot a zárban, már az ajtónál állt és várt rám.

– Rettenetes nap volt – mondta. Aprókat topogott a szőnyegen. – Minden rosszul sikerült.

– Jó reggelt, az utak le voltak zárva, az elnök miatt; folyton lezárják.

– Igen. Órákig nem lehet mozdulni. Legalábbis a diákjaim az egyetemen mindig erre hivatkoznak.

– Jól van? Jobban van már? – kérdeztem.

– Ma nem megyek be az egyetemre – mondta.

– Miért nem? Mi ez a szag?

– A mosógép fogott tüzet – mondta.

– Sheri – kérdeztem –, miért nem teregeti a ruhákat a szabadba? Friss illatuk lenne.

A nedves ruhákcsak úgy át voltak vetve a kanapén, az étkező és a nappali székeken. Elkezdtem összeszedegetni őket.

– Nem. Nem akarom kiteregetni – mondta. – Mire megszáradnak, újra piszkosak lesznek, aztán megint moshatjuk őket.

Rágta a körmeit, tövig le volt rágva mind.

– Rendben van, Doctor Sheri. Beszólt már egyetemre? Hívjunk egy villanyszerelőt, hogy nézze meg a mosógépet – javasoltam neki, és elkezdtem kiszedegetni a tűket a fátylamból.

Szeme összeszűkült.

– Nem bízz meg senkiben!

– Csak a munkájukat végzik. Telefonálok neki – mondtam. – Még az is lehet, hogy új mosógépet kell venni. Ez már hét éves.

– Minden szar ebben az országban. Minden tönkremegy – mondta. Hirtelen elment mellőlem, és kinézett az ablakon. – Minden tönkremegy – suttogta. – Minden elromlik, vagy ellopják.

Az igaz, hogy rengeteg tolvaj volt, de nem az egyetem környékén. Sheri most éppen olyan állapotban volt, mint korábban; mint két évvel ezelőtt, mikor folyton azt a zöldségest emlegette, aki átverte a vöröshagyma vásárláskor.

Bementem a fürdőszobába.

Követett.

– Ne nyúlj hozzá! – csattant fel. – Már csak az hiányzik, hogy a víz is eláztasson bennünket! Nem elég, hogy kigyulladt?!

– Már elzártam a vizet – mondtam.

Elfordítottam a gombot, egy furcsa búgó hang hallatszódott, de nem forgott.

– Talán a bawab ismer valakit, aki megjavítja. Lemegyek és megkérdezem.

– Szó se lehet róla! Ne merészeld! Ez bawab egy minden lében kanál. Libabőrös leszek tőle. A titkosrendőrség embere. Mindenkiről jelent.

Kuncogtam.

– Feljelenti az elromlott mosógépet? Nem valami okos ötlet.

– Biztos vagyok benne, hogy figyel bennünket – mondta Sheri. – Szerintem CIA ügynök.

Bevonultam a fürdőszoba, és leakasztottam a takarítós ruháimat az ajtóra szerelt kampóról, egy régi feslett pólót és egy melegítő nadrágot.

Sheri bejelentette, hogy velem takarít, ahogy már máskor is tette.

– Rendben. Tényleg nincs semmi dolga az egyetemen?

– Nem hiszem,… nem tudom – mondta. – Úgy érzem, hogy ma valami mást kell csinálnom. Nem akarok gondolkodni.

Sheri nem hívott szerelőt a mosógéphez.

Idejét azzal töltötte, hogy bámult ki az ablakon.

Granola éttermi csomagolásokat és alma magokat találtam az ágy alatt, és mikor a mosásba kezdtem volna, ágyneműt és a törölközőt a fürdőkádban.

De más is történt.

A szúnyoghálóját is meg kellett javítani, elvágtam az ujjamat a szakadt hálóban. Legyektől és szúnyogoktól szenvedtünk. A vízvezeték is elromlott. Mindkét fürdőszobában víz bugyogott föl. A WC-t nem lehetett leöblíteni. Időnként barna iszap árasztotta el a padlót, fel kellett takarítani. Az ablakokon letörtek a kilincsek. Mikor szél volt, az ablakok ide-oda csapkodtak.

A lámpaégők egymás után mentek tönkre, és nem lettek pótolva. Már gyertyákkal világítottam, hogy lássak.

Sheri egyetlen expedíciója a földszinten üzemelő kisállat-kereskedés volt. Folyton macskajátékokra vadászott. Vett fülpucolót, keféket és fogápolási felszerelést Dudienak és Shushunak.

Aggódni kezdtem Dr. Sheri miatt.

Teljesen megváltozott. De dolgoznom kellett: szükségem volt a pénzre. Legnagyobb meglepetésemre, már se a tolvajok, se a mosógép nem érdekelte.

Közben Bagdad elesett. De Sheri ezzel sem foglalkozott, még csak meg sem említette. A lányomat pszichiáterhez kellett vinnem. A fiam továbbra is kimaradozott hajnalig, aztán aludt egész nap. Anyámnak veseátültetésre volt szüksége. Már minden rokonunkat felhívtam, hátha össze tudnám kaparni a pénzt.

Amikor kinyitottam az ajtót, Dr. Sheri ott állt a macskával a ketrecben.

– Zeinab, felejtsd el a takarítást! – mondta. – Shushut az állatorvoshoz kell vinni!

– Miért? Mi a baj?

– Nem eszik. Aggódom miatta.

Shushut a ketrecbe csalogattuk valami gyógynövénnyel, aki az orrát követve egyenesen besétált a ketrecbe. De amikor megpróbáltam becsukni a ketrec ajtaját, a macska kitolatott, aztán meg a kezembe karmolt.

– Awwww! – húztam vissza a kezem, de egy perc múlva a karmaival megint megsebzett. Próbáltam rányomni az ajtót. Vér szivárgott a kezemből. Égett a seb. Rohantam a mosdóba. Kezem a csap alá tartottam.

Amikor visszatértem, Sheri a macskával turbékolt.

– Shushu, légy jó kislány, és gyere le onnan!

A macska a pulton ült.

Végre Sheri lecsalogatta a macskát a fura szagú gyógynövénnyel. Az egyik kezével megragadta a bundáját a tarkójánál, a másikkal a testét tartotta. – Bemész, rossz Shushu! Rossz cica! – és még egy elfenekelést is beígérve betuszkolta a ketrecbe.

Felvettem a ketrecet. Igazából, Sheri túl gyenge volt, hogy elbírja. Bezzeg régen! Amikor megérkeztünk az állatorvoshoz, egy magabiztos egyiptomi nő fogadott bennünket és miután angolul üdvözölt, bevezetett a váróba.

Én azon gondolkodtam, hogy honnan szerezzek pénzt anyám veseműtétjére – van egy unokatestvérem Kuvaitban, aki könyvelő, és igen jó fizetése lehet.

Shushu nyávogni kezdett.

Az állatklinika nagyon fényes és tiszta volt, még soha nem láttam ilyet. A falak frissen festettek, rajtuk csillogó fekete keretben állatok fényképei voltak. Az üvegtetejű dohányzóasztalokon angoldivatmagazinok.

Néztem a hölgyet, fehér átlátszó felsőt viselt. Ujjatlan felsőt. Én soha sem viseltem ujjatlan felsőt. Nekem is ilyen alakom volt évekkel ezelőtt. Körmein mandarinszínű körömlakk. A szandálja is szép. Tetszik, ahogy a gyöngyök ringanak a lábujjaknál, mikor megmozdul. Hé, nézd, azt az apró kutyát, ahogy abból a kicsi aranyozott izéből lesekszik kifelé, úgy néz ki, mint egy patkány! Annak a kövér lánynak meg ott, kivan a hasa. Rám mosolygott. Egy gyémánt van a fogában. Az az ő kutyája? Ez a hatalmas, sovány kutya, fekete foltokkal? Istenem! A seggét nyalogatja. Ó, ez lehet az orvos, fehér köpeny van rajta. Az az egyiptomi fiú egy egyiptomi zászló mintás melegítőt viselt. És fogszabályozót. Az én ínyem is szokott vérezni. Fogorvoshoz kellene mennem. De nincs rá pénzem. Ez a bolyhos pamutlabda egy macska? Azok az emberek, biztosan amerikaiak.

Az ajtó kinyílt, de egy szempillantás alattbecsukódott. Az biztos a rendelő.

A mandarinszínű körmök gazdája, a magabiztos egyiptomi nő irányítgatta az embereket, azok ki s bejártak a rendelőbe.

– Kérem, mondja meg Dr. Girgisnek, hogy megjöttem. Ő tudja, ki vagyok. Madame Georgette – mondta egy nő, és közben a körmeit tanulmányozta.

Sheri felsikoltott:

– Hallottam, amit mondott! Beszélek arabul. Az arab tanszék munkatársa vagyok. Nem sorban megyünk be? Maga csak öt perccel ezelőtt érkezett, mi meg már több mint egy órája várunk. Van itt valamilyen rendszer? Ha úgy gondolja, hogy protekciója van, és bemehet mindenki előtt, akkor téved! Csak a testemen keresztül!

Az apró kutya az arany erszényben vakkantott. Biztos vagyok benne, hogy egy patkány.

Az egyiptomi aranyerszényes hölgy felállt.

– Nem tudok itt ülni egész nap. Dolgom van.

– Micsoda? Lakkozgatni a körmeit ráér? – csattant fel Sheri.

A fogszabályzós fiú kuncogott.

– Milyen faragatlan! – mondta az egyiptomi hölgy. Kutyája őrületesen ugatott.– Bunkó!

– Nyald ki a seggem! Hallgattasd el azt a patkányt! Várd ki a sorodat! Bunkó vagy te, te goromba ribanc!

Segítség! Szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld. Ez nagyon, de nagyon kínos.

Az egyiptomi hölgy lecsapta a magazint a dohányzóasztalra, és kiviharzott a szobából.

A magabiztos egyiptomi recepciós utána futott.

– Madame! – kiáltotta. – Madam!

Amint az ajtó kinyílt, az egyiptomi orvos a tiszta fehér köpenyében bekísérte a gyémántfogú lányt a vizsgálóba. Hallottuk, ahogy a kutyája ugat.

Shushu diagnózisa a lehetséges legrosszabb volt. Mellrákja volt és azonnal meg kellett műteni. A műtét után a macska kitépte a seb varratait. Nem sziszegett rám többé. Soha sem szerettem Shushut, de sajnálni kezdtem. A szeme üveges volt, és letargikus volt. Még az orrát is felhúzta a csirkemellre.

Dudie az egész idő a függöny párkányon gubbasztott. Csak azért jött le, hogy Shushu ennivalóját is megegye.

A lányom, Soad már megnyugodott, szórakozni járt a barátaival, de továbbra is aggódtam a fiam, Mahmoud miatt. Rossz társaságba keveredett, gyakran bűzlött a hasistól. Talán lopnak is?

Sheri napról napra jobban lett. Teljesen felöltözve, törökülésben ült az ágyán. A fényképalbumot lapozgatta, ez a régi szép időkre emlékeztetett, amikor pletykálkodtunk, és dutyfrees csokoládét eszegettünk.

– Hiányzik a férje? – kérdeztem.

– Néha – mondta vágyakozón. – Mindig megnevettetett. Mostanában nincs min nevetni.

– Gyerünk! – mondtam. – Egy csomó dolog van Kairóban, ami megnevetteti. Ez egy őrült város.

– Már túl késő. Én hagytam el – mondta. – Már rég megnősült.

– Hogy történt?

Elmondta a Mazen történet másik felét is.

– Nem sokáig voltunk házasok – mondta. – Állást kapott Szaúd-Arábia, de én nem akartam odamenni.

– De miért nem? A fizetés jó lett volna, gondolom. Kényelmes élete lehetett volna –mondtam.

– Nem, én nem akartam odamenni – mondta Sheri. – A nők fekete abayát viselnek. Nem akartam ott élni. Szerintem szörnyű hely.

– Oh! – mondtam.

Lehet, hogy más oka lehetett a válásnak. Lehet, hogy nem tudott teherbe esni.

Port töröltem. Észrevettem, hogy egy amulett hever az éjjeliszekrényen.

Felvettem az amulettet a kezembe. Egy kis arany rózsa medál.

– Mazentől kapta? Szép és nagyon nőies.

– Nem. A nagymamám adta, mielőtt meghalt. A diplomaosztón. Ő meg a nagyapámtól kapta jegyajándékként. Elég régi.

– Beleteszem az ékszerdobozba, hogy el ne vesszen!

– Rendben. Úgy is ritkán viselem – mondtaSheri.

Egyik nap, amikor beléptem a lakásba, Sheri a nappaliban ült az egyik karosszékben. Sírt. Pedig azt hittem, hogy már jobban van. A haja kócos volt. Ugyanaz a vad pillantás volt a szemében, amit már korábbról ismertem.

– Sheri, mi a baj? Mi ez a szag?

Még hangosabban sírt.

– Halott! – mondta. Egy rakás használt zsebkendő hevert a padlón. – Drága Shushu, ő volt nekem a mindenem.

– Sajnálom – mondtam.

– Tényleg? Te sajnálod? Lefogadom, hogy nem. Ne hazudj nekem! Neked tudnod kellett volna – vinnyogta.

– Mi van? Tudni? Mit? Miről beszél?

Sheri szeme összeszűkült.

– Ne hazudj nekem! Te takarítottál a szobában. Miért nem szóltál? – zokogta.

– Sheri, életben volt, amikor elmentem.

– Hazudsz! – mondta Sheri.

– Nézze, látom, hogy ideges, Sheri. De tudja, hogy nem hazudok – mondtam. – Hol van most Shushu?

– Az ágy alatt – mondta Sheri, és az orrát egy papír zsebkendőbe fújta. – Nem tudom kiszedni.

– Az utolsó ittlétem óta? Miért nem szólt a bawabnak? Vagy nekem?

– Nem bírom a halált. A hentesüzletekben is sírni szoktam.

Levetettem az utcai ruhámat, és felvettem a takarítós feslett pólóm és nadrágom.

– Majd én elintézem – mondtam, behoztam a seprűt a hálószobába. Sheri mögöttem állt.

– Mit csinálsz azzal a seprűvel? Csak nem fogod kisöpörni Shushut és szemétbe dobni?

– Kedvesem – mondtam –, tudom, hogy mennyire szereti a macskát.

Sherinek segítségre van szüksége, orvoshoz kell vinnem.

Sheri zokogott.

– Shushu különleges volt.

Letérdeltem, és bekukucskáltam az ágy alá. Shushu az ágy közepe alatt volt. A szaga borzasztó volt. Undorodtam, de nem akartam hányni most. Még a hányást is törölgethettem volna.

– Talán meg kellene kérni a bawabot, hogy segítsen?– mondtam és a macska teteme alá próbáltam tuszakolni a seprűt.

– Vigyázz! Még megsérted! – mondta Sheri.

Ez nevetséges. Utálom ezt csinálni!

– A bawab ki fogja dobni, mint szemetet – mondta Sheri. – Tudod, hogy gazember, jelent rólunk a CIA-nak.

– Szükségem van két törülközőre. Egy kicsire és egy nagyra. Ne álldogáljon ott!

Sheri kiment. Én Shushu alá toltam a seprűt, aki viszont a szőnyegen feküdt. De hülye vagyok! Aszőnyeggel együtt a macskát is kihúzhatom az ágy alól.

– Tessék! – mondta Sheri, és átadta törölközőket.

– Segíts! Húzzuk ki a szőnyeget! – mondtam.

Ahogy a szőnyeget kihúztuk, előkerült a macska.

A sebe nem tudott begyógyulni, kitépte a varratokat. Apró fekete dolgok másztak ki a sebből.

– Istenem! – mondta Sheri. – Megeszik Shushut.

– Kimúlt – mondtam. – Még sosem látott hullát?

Shushu szeme rámmeredt. A fluoreszcens fekete gombokat kék legyek lepték. Látni lehetett a fogait. Olyan volt, mintha mosolygott volna, de tudtam, ez a halál mosolya.

– Adja ide a törülközőt! – mondtam.

Istenem, bárcsak lenne itt egy gumikesztyű. De nem volt. Leterítettem a nagy törülközőt a szőnyeg mellé. A seprűvel rápiszkáltam a holttestét a nagy törülközőre. Aztán kis törölközővel megpróbáltam a nagy törölközőre húzni, de a rossz mozdulattól eltört a bomló test és kiömlöttek a zsigerei. Próbáltam elnyomni hányingeremet. A szag istentelen volt.

– Várj! Nem lehet csak úgy kidobni! – mondta Sheri.

– Nem. Nem fogjunk kidobni! – mondtam. Gyorsan, mielőtt a kukacok megszöknének a tetemből, a törülköző két végét felhajtottam, majd a testet körbe tekertem.

Az embereket eltemetjük a halált követő napon, de Shushu nem ember. Három nap után bármely lény egy katasztrófa, hát még az ősszel!

– Mit csináljunk vele? – kérdeztem.

– El kell eltemetni! A klubba! – felelte Sheri.

– A klubba?

– Van ott egy kisállat temető.

– Ha ettől jobban érzi magát.

– Igen.

A bebugyolált macskát óvatosan egy nagy bevásárló táskába gyömöszöltem, aztán taxit hívtunk Sheri házához és a klubba vitettük magunkat. A taxis grimaszolt.

–  Mi ez a rohadt szag?

Tenyerem felfelé fordítottam, mintha imádkoznék.

– Kérem! Legyen szíves!

Amikor Sherire pillantott, a sofőr megértett. Sheri sírni kezdett, így én mondtam:

– A Gezira Clubhoz, kérem!

Összevissza mászkáltunk a klub környékén, bejártuk a lovas istállókat, a pályát, a tea-kertet és a teniszpályát is, de nem találtuk meg a kisállat temetőt. Azt javasoltam, hogy kérdezzük meg az őröket, de Sheri nem akar beszélni senkivel.

– Gyűlölik az idegeneket, és én idegen vagyok. Mindenki engem bámul.

Szerintem meg Sherit az emberek Amerikában is éppígy bámulták volna. Elég furcsán nézett ki.

– Nem gyűlölik – mondtam. Hogy mondhattam volna el neki, hogy én magam is idegennek érzem magam? Pláne itt.

Az órákig tartó sikertelen keresés után Sheri feladta, hogy megtaláljuk a kisállat temetőt, és úgy döntött, hogy elássa a macskát a golfpálya szélén.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet – mondtam, de Sheri egyáltalán nem figyelt rám. Lopva elővett egy kanalat a táskájából, mintha egy nyalókát venne elő, aztán letérdelt és ásni kezdett. Úgy túrta a földet, mint egy degenerált gyerek.

Hirtelen két biztonsági őr közeledett felénk.

– Sheri! – mondtam. – Vigyázzon!

De nem nézett fel, folytatta kemény föld kanalazását.

Az idősebb, őszhajú őr elébem állt.

– Mit csinálnak? Mi folyik itt?

Elmagyaráztam, hogy nem találtuk a kisállat temetőt. Sheri macskája kimúlt, és nagyon ideges.

– Az elég baj! – mondta.

A másik őr, a bajszos, azt mondta:

– Elkísérjük magukat a kisállat temetőhöz.

– Sheri! – mondtam, és megfogtam a karját. – Elkísérnek minket a kisállat temetőhöz. De Sheri dühösen ásott tovább, nem figyelt. Ősz szálakkal tarkított haja csapzottan hullt az arcába. Orvosi segítségre van szüksége, nagyon sajnálom. Egyedül van, távol a családjától.

– Madame! – szólt az idősebb őr nagyon udvariasan. – Tönkreteszi a füvet. Ez tilos.

Sheri hátrasimította a haját, és összehúzta a szemét, aztán dühösen káromkodni kezdett tört arabsággal. Zavarban voltam, szörnyű volt hallgatni is.

– Nagyon sajnálom! – mondtam az őröknek. – Nagyon kellemetlen!

Sheri hirtelen fölállt, eldobta a kanalat, és a kijárat felé sétált.

– Sheri! Sheri! Sheri! – szólongattam és futottam utána, de mire elértem a bejáratot, eltűnt.

Visszatértem az őrökhöz. A nagyméretű törülközőt bámulták, amiben Shushu teteme volt.

– Sajnálom! – mondtam. – Ő…

Az idősebb azt mondta:

– Segítünk. Mit akar tenni?

– Eltemetni Shushut – válaszoltam. – Eltemetni a macskát.

Az öregebbik ragaszkodott ahhoz, hogy viszi a szatyrot a macskával. A temető a pálya mögött volt. Nem csoda, hogy nem találtuk, tiszta gaz volt. Néhány síron kő is volt az állat nevével.

A föld kemény volt. A fiatalabb őr letérdelt és ásott egy lyukat. Ez eltartott egy ideig.

–  Mélyre kell temetni, errefelé vadkutyák is vannak.

Végre a lyuk elég mély lett. Az idősebb beletette a macska tetemét és befedte. Találtam egy darab kartont és ráfirkantottam “Shushu. Doctor Sheri macskája “.

Megköszöntem a segítséget, és elhagytam a klubbot.

Hazafelé felhívtam Sherit, de nem vette fel.

Úgy döntöttem, majd másnap újra próbálkozom, de nem tettem.

Anyám súlyosan megbetegedett, és eszembe se jutott Sheri.

Csodával határos módon találtak neki vesedonort. Az orvos megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Az unokatestvérem adott egy nagyobb összeget kölcsön, mert de még több pénzre volt szükségem. Nem volt más választásom, mint megkérdezni Sherit, hátha tud segíteni. Már máskor is adott kölcsön. Két nap telt el, hogy eltemettem Shushut.

Most mobil géphangja válaszolt: “A hívott szám nem válaszol.”

Próbáltam a vezetékest. Nem vette fel. Tárcsáztam újra.

Vajon mi történt? Felhívtam többször is a nap folyamán. Hagytam, hogy kicsengjen vagy húsz alkalommal. A legrosszabbra gondolva rohantam hozzá. Talán elvitték. De kik?

Ennyire azért nem rossz a helyzet.

Nem érintkezett senkivel, a macskáin kívül. Vagyis most már csak Dudie maradt.

Útban hozzá, Anwar, a bawab intett nekem.

A ház előtt egy kis széken ült. A fia, Nasser egy fekete Mercedest mosott egy kifakult rózsaszínű ronggyal.

– Mi történt? Történt valami doctor Sherivel? – kérdeztem izgatottan.

Anwar vállat vont.

– Elment.

Anwar nem volt nagy szónok, az elmúlt hét évben csak köszöntük egymásnak. Azt egyszerűen nem tudtam róla elhinni, hogy CIA besúgó.

– Mi van? Elment? Hová?

Anwar olyan mozdulatot tett a kezével, mint egy repülő, amikor felrepül az égre.

– Amerikába.

– Nem volt valami jól.

Reméltem, hogy nem ártott magának.

– Nekem mondja? – mondta. – Teljesen tönkretette a lakást.

– Mit csinált? Én könyörögtem, de nem engedte be a szerelőket – mondtam neki.

– Nem maga a hibás – felelte Anwar –, de ki kell pucolni a lakást a következő bérlőnek. A tulaj azt akarja, hogy takarítsa ki. Majd megfizeti a munkáját.

– Most? – kérdeztem.

Nem voltam erre felkészülve. Nem hagyhattam anyámat sokáig magára.

– Két nap múlva jön az új bérlő.

– Sheri mikor ment el?

– Tegnap. A bátyja visszavitte.

– A bátyja?

Sosem említette, hogy van bátyja. A Mazennal való házasságát részletesen elmesélte, de nem említette, hogy lenne bátyja. Eszembe jutott egy beszélgetés, hogy van egy húga, akinek három gyereke van, és valahol valami kukoricaföld közelében él.

– Nem úgy nézett ki, mintha a bátyja lett volna. De mit tudom én!? Viccesen néztek ki együtt.

Értetlenül bámultam rá.

– Mit csinált a macskával?

– Magával vitte egy ketrecben.

– Nem hagyott nekem semmit? Egy levelet például? – kérdeztem. – Esetleg pénzt?

Hangom rekedt volt. Honnan szerezzek most pénzt?  Kitől kérjek?

– Nem – válaszolta. – Sajnálom.

Az egyik fia tévét nézett, kihallatszott az utcára. A tévében éppen a “Legyen ön is milliomos” ment, Anwar bekiáltott:

– Kapcsold ki!

A szemem megtelt könnyel.

– Nem volt rossz ember – mondtam. – Csak zavart.

Próbáltam a kedvére tenni, segíteni. A Shushu történet szörnyű volt.

– Sajnálom – mondta Anwar. – Kér egy kis teát?

– Nem – mondtam. – Majd csinálok magamnak odafönn.

– Egy csésze tea jót tesz – mondta Anwar. – A fiam segíthet magának, ha akarja.

– Nem – mondtam. – Gyorsabban haladok egyedül.

A lakás bűzlött, pedig a bawab megpróbálta a döglött macska szagát jázmin sprayvel enyhíteni. Sheri asztmás volt, gyűlölte a sprayt.

Csináltam magamnak egy teát, és leültem a nappaliban. Feltettem a lábam a dohányzóasztalra. Örültem, hogy egyedül lehettem ebben a picinyke szobában. Kinyitottam a szekrények ajtaját, és láttam, hogy Sheri itt hagyta a sok ujjatlan virágos és pöttyös ruháit. Nagyon szépek. De én nem viselném ezeket a ruhákat, legfeljebb otthon. A cipői is ott voltak. Jó sok cipő. Felpróbáltam egy pár sötétkék, csillagosat. Túl nagy volt rám, de azért fölvettem. Olyan nagyok voltak, hogy klaffogtam bennük.

Éhes voltam, de tudtam, mit várhatok Sheri a hűtőszekrényétől.

Kinyitottam. Egy fonnyadt sárgarépa.

De mit keres egy könyv a zöldségládában?

Furcsa. Átlapoztam. Arab költészet.

Valami kiesett a könyvből a padlóra. Valami fényes. Felvettem. Egy összegubancolódott lánc, az amulettel! Az arany rózsát apró gyémántok díszítették.

Itt hagyta?

Elment, és itt hagyta nagyanyja diplomára adott ajándékát? Szomorú lesz, ha rájön. Vajon tudja a bawab, vagy a tulaj Sheri új címét? Akkor utána küldhetném. Vagy mégsem, nincs pénzem postára. Nem lenne jó ötlet, ha Anwarra bíznám, biztosan zaciba adná, hat gyereke van.

Tegyük fel, hogy Anwar odaadja az amulettet a tulajnak, aki meg annyira zsugori, hogy még a csöveket sem akarta megjavíttatni, mikor barna iszap tört föl és eláztatta a konyha padlóját.

Láttam, hogy a tulaj lakásában arany csillárok és arany keretes Mária képek voltak.

Se a bawab, se a tulaj nem küldené el Sherinek az amulettet. Soha senki nem hagyott rám ilyen szép dolgot. Még a jegygyűrűm is olcsó ezüst volt. Miért nem tartom meg? Nem! Kizárt! Az amulett nem az enyém, nem is tudom, hogy jutott ez a butaság az eszembe.

A macska ketrece tele van szarral, muszáj kitakarítanom.

Borzalom! Undorító!

Csomagoljam össze Sheri ruháit, és tegyem szemetes zsákba?

Át kell öltöznöm a takarítóruhámba mielőtt súrolni kezdenék.

Álltam a konyha közepén és kibontottam az apró csomót a finom láncon.

Sheri a csillagozott cipőjében odaklaffogtam a nappali nagy ablakához, hogy jobban láthassam a medált.

Ki tudhatná meg?

Olyan, mintha pénzt találnék az utcán.

És az aranyból kifizethetném az operációt. Nem kellene könyörögni a rokonoknak.

Nem szabad erre gondolnom. Órákig tart, míg ezt a koszt kitakarítom. Elkezdtem súrolni, de nem tudtam kiverni a fejemből a gyémántokat, amik úgy csillogtak a lemenő nap fényében.

Fordította: Boda Magdolna