Újbaloldali gondolatok

LOSONCZ MÁRK:
VAKÍTÓ GÉPEZETEK

Az új baloldallal kapcsolatban szokás így kezdeni: ma Magyarországon divatjamúlt dolognak számít radikális baloldaliként, akár marxistaként megszólalni. Holott Nyugat-Euró­pában, különösen a 2008-as globális pénzügyi és gazdasági válság után talán ez napjaink egyik legígéretesebb intellektuális pozíciója… A hazai értelmiségi ellenben bele van fagyva a népnemzeti anakronizmus, és a liberális kozmopolita-humanizmus régi-új szembenállásába. Már ha persze ez az értelmiségi mer egyáltalán politikai és társadalmi kérdésekről nyilvánosan véleményt alkotni, s nem vonul a szakmaiság védbástyái mögé. Lám-lám, kis hazánk valamiért mindig el van maradva a korszellemtől. Van ebben némi igazság, de árnyalásra szorul. A rendszerváltást megelőzően vagy akár az elmúlt száz évet tekintve, Magyarországon voltak és ma is léteznek alternatív baloldali megközelítések. Ha csak a maiakat nézzük, a teljesség igénye nélkül meg lehetne említeni a nemrég elhunyt Hankiss Elemért, az élők közül Gazsó Ferencet és Szalai Erzsébetet, s lehetne folytatni az Eszmélet című folyóirat rendszeres szerzőivel, szerkesztőivel, a történész Konok Péterrel és Krausz Tamással, és a sorból nem lehet kihagyni azokat a publicistákat, gondolkodókat sem, akik különböző formákban, erőteljes baloldali pozíciókból szólalnak meg, mint például Lengyel László vagy Tamás Gáspár Miklós. S ekkor még nem is említettük az egykori Lukács-iskola kiválóságait, még ha az egyes alkotók szellemi pályája sokféle irányban elkanyarodott, s éles szakítások is jellemzik. Az előzmények természetesen a rendszerváltás előttre nyúlnak vissza, ahol a népies mozgalom sok tekintetben ugyanúgy baloldalinak tekinthető, mint a demokratikus ellenzék, s példaadójuknak, Bibónak a demokratikus szocializmusa. Akár el is fogadhatnánk Tamás Gáspár Miklós látleletét, amely tulajdonképpen két jelentős írásának (Búcsú a baloldaltól 1989., Búcsú a jobboldaltól 1994.) tanulsága, hogy ha van Magyarországon – az elmúlt 50-60 év távlatában – értelmiségi hagyomány, akkor az baloldali. Röviden össze lehet foglalni, hogy ez mit jelent: egyrészről a magántulajdonon, a nagytőke világpiaci dinamikáján alapuló „szabadversenyes” kapitalizmus határozott kritikáját, másrészről pedig erős fenntartásokat a túlbürokratizált, antidemokratikus, tervutasításos, centralizált – s ami ennek a másik oldala – belterjes államszocializmussal, a „létező szocializmussal” szemben, s harmadrészről a horthysta politikai megoldások elutasítását. Egyszóval a harmadik utat, vagyis rendszerkorrekciót. Kétségtelen, hogy ez kissé már megkopott.

Losoncz Márk filozófiai írásokat tartalmazó kötete, a Vakító gépezetek ezért újszerűen hathat. Losoncz, amiként a Gerusija elnevezésű, újvidéki fiatalokból álló radikális baloldali társadalomkritikai kör, amely tagjai közt tudhatja őt, elsősorban a francia újbaloldali irányzatokhoz kapcsolódik. Ezekről nagy általánosságban két dolgot érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy ha mindenáron egy történelmi korszakhoz szeretnénk ezeket az irányzatokat hozzárendelni, akkor az 1965–70-es évek Franciaországának szellemi pezsgésére kell hivatkoznunk, középpontban ’68-al. A másik pedig ezeknek az újbaloldali filozófiáknak – vagy legalábbis számosnak közülük – a sajátos, teoretikus-praktikus tartalma, amely leegyszerűsítve abban áll, hogy Marx továbbgondolását összekötik Freud továbbgondolásával. Ahogyan Foucault megfogalmazta Deleuze és Guattari Anti-Oidipus című könyve elé írt előszóban: „a fő ellenség nem csupán a történelmi fasizmus, [értsd: korporációs vagy államkapitalizmus – T.D.] […] hanem a fasizmus mindannyiunkban, a fejünkben és mindennapi viselkedésünkben, a fasizmus, aminek következménye, hogy szeretjük a hatalmat, és éppen arra vágyunk, ami uralkodik felettünk és kizsákmányol minket.” Vagyis hogyan lehetséges, hogy a Lukács által kiemelt „eldologiasodás” az új kapitalizmusban végső soron nem hiányfolyamatként, hanem éppen a vágyott, kívánatos tendenciaként jelenik meg az emberek tömegei számára? Persze, amint azt majd látni fogjuk, ez a krédó egyáltalán nem meríti ki Losoncz írásainak tematikáját, mégis a szövegben rendre megjelenő központi szerzők – Althusser, Deleuze, Guattari, Rancière, Agamben, Žižek, Badiou – ezeken a terrénumokon mozognak. Ahogyan Losoncz megmerítkezik a fentebbi szerzők szintaxisában és fogalmiságában, s az „érték elvont gépezeteit” (kapitalizmus) mint totális rendszert kritizálja, az mindenképpen új és izgalmas jelenség. Ebben a perspektívában értelmetlen középútról beszélni, s egy szociáldemokrata program felszínes illúziónak bizonyul. Itt nincsen rendszerkorrekció, hanem a szerző arra figyel, ami a kapitalizmuson túlmutat.

A kötetben szereplő hét írás között egy olyan található, amely témáját tekintve talán kilóg a sorból. Ez egy Descartes-elemzés (Kísértő mindennapiság), amelyben a szerző megpróbálja végigkövetni, hogy Descartes filozófiájában hogyan alakul a mindennapiság és a filozófiai reflexió viszonya. Két írás foglalkozik az identitás filozófiai és politikai vetületeivel. Az egyikben a zsidó identitás hegeli elemzésén keresztül jutunk el az identitás, mint történelmi partikularitás és az eljövendő identitás, mint eszkatológikus egyetemesség paradox viszonyához, a la Badiou. A másik írásban, amely a Kisebbségek forradalma címet viseli, Losoncz, Deluze-Guattari inspirációjára a kisebbség, nemzet, kapitalizmus, baloldaliság, történelmi-politikai összefonódásait, szétválásait követi nyomon. Felvázol egy alternatív kisebbségi magatartást (kisebbségen nem csak etnikai-politikai kisebbség értendő), amely nem a szembenálláson alapul, (hogy a szembenálló saját körében létrehozzon egy ugyan olyan elnyomó struktúrát, mint amellyel szemben áll), hanem új, teremtő, aktív pozíciók létrehozásán, amelyek „kiszöknek” a többségi-kisebbségi hierarchikus logikájából. A kötet magját alkotó két írás a Láj­koló ész kritikája és a Vakító gépezetek. Az előbbi eredetisége miatt érdemel figyelmet, az utóbbi elméleti fölvetéseinek okán. A Lájkoló ész kritikája az értékfogalomnak valamint az értékelésnek a modern termelésben játszott meghatározó szerepét vizsgálja. Ezen keresztül jut el a lájkolás (Facebook) elemzéséig, amely így olyan ingyenmunkaként jelenik, meg, amelyről a munkások nem is tudják, hogy létezik. A Vakító gépezetekben Losoncz megpróbál fogalmakat teremteni ahhoz, hogy fenomenológiaként olvassa a Tőkét. Rámutat a vakság metaforájának filozófiatörténeti jelentőségére, majd a vakítással, mint a túlzott látás, mint a nem látó látás kifejezésével, az árubirodalom megjelenését írja le. A Tőkében Az áru fétisjellege és ennek titka c. fejezet metaforikája, úgy mint, „vakító pénzforma”, „vakító áru” teszik kézenfekvővé a fenomenológiai olvasatot. Losoncz itt a francia fenomenológiához (Marion, Sartre) és Debord spektákulumelemzéséhez kapcsolódik.

Fontos Losoncz írásaival kapcsolatban, hogy ha a jelenleginél nagyobb terjedelemben volna lehetőség a szövegeiről írni, akkor is embert próbáló feladat lenne összefogni egy-egy gondolatmenetét. Egészen páratlan ugyanis az a tematikus gazdagság és műveltséganyag, ami ezekben a szövegekben megjelenik. Az olvasó alig tudja követni a rengeteg hivatkozott szerzőt, művet és gondolatot, mintha valamiféle bravúros intellektuális játékba vonnák be az embert. A fogalmak éppoly metaforikusak, mint amilyen konkrétak, éppannyira hiperrefe­ren­ciálisak, mint amennyire invenciózusak, egyszóval van valami túlbőség ezekben az írásokban. Vakítóak. Van valami mélységes kétértelműség is abban, ahogyan Losoncz ilyen szabadon és lendületesen bánik a filozófiai zsargonnal. Egyfelől a teóriák közötti átjárások elzáródhatnak, s ennek már maga az elmélet koherenciája láthatja kárát – szinte teljesen hiányzik például  a vágy, a szubjektum, a szubjektivitás tematizálása, ha elvétve megtörténik is, súly­talan marad, tekintve, hogy ezek alapvető motívumai és problémái mind az ideológiakritikai, mind pedig a fenomenológiai irányzatoknak. Másfelől viszont éppen ez az elképesztő lendület tanúskodhat arról, hogy itt a fogalmi autonómiáért folyik kőkemény harc. Nyilvánvaló, hogy erre baloldaliként, vagy egyszerűen csak megkopott alternatíváktól elnehezülten azt kell válaszolni, hogy erre szükségünk van.

 Takács Dániel

(Megjelent a Tiszatáj 2015/8. számában)

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 2013

262 oldal, 2755 Ft