Ladik Katalin versei

Itt minden elindult, megrendült

Szél csókolta sörénnyel vágtatott az alkonyatba.

A ház ébersége homályba süllyedt.

Az ágy lába kitört, padlón gurulva

tavaszért kiáltozott: gyere, vérengző céda!

Megjöttem, hát. Fejsze a hátamban.

Leszopom a villámot,

bedeszkázom az eget, megölöm a csődört!

A vágy egyre mélyebb rétegei

Kése nyomán a vágy mélyebb rétegei buggyantak elő,

nehézkesen fennakadtak a csontok között,

és rögtön el is hervadtak, amint fény érte őket.

Már csak alaktalan tollcsomók voltak, ember szagúak.

Sötéten csüngött a ház, ráncosan és felhősen.

Óvatosságra intett.

Ő mégis élvezettel szöszmötölt a tollak és szőrszálak között:

a sebből a mennybolt egyre távolabbi rétegei tűntek elő,

és kicsírázott minden röpke óhaja;

selyemharisnyás lábai – míg a bokrok között

a hótól nedves, lehullott csillagokat szedegette –

az ablakon át, a kagylóként zúgó éjszakába

vörös hajú angyalokként elrepültek.

A gombák sötét illatát

ezüstös és fehér sávokra szántotta.

Sziklahasadékok és völgyek mély selymében

átkarolta a vágyott gerinc hosszú völgyecskéjét.

Zöld köténye felragyogott, kívánós lett.

Ő fél arcot, kezet, fél lábat adott neki,

hogy vásznat lehessen rájuk varrni.

A kötény hallgatózva, szép csendesen elkúszott,

örömét őrizni fogja a világosság felé vezető úton.

Kihúzták az ablakon át

miként a későn fogant gyermeket.

A bűn örömteli, parázna fluiduma lebegett fölötte.

Első sikolya zengőn és frissen buggyant ki belőle,

érthetetlen nyelven szólalt, mellyel megfertőzte

a lomha, álmatag kisvárost.

Mintha száraz mákfejek indultak volna,

édes kábulatot bocsátott ki magából:

a táj hervadni és feketedni kezdett,

beteges varként hámlott le a sötétség.

A villámsújtotta ciprus sebhelyes kérge

nagy cafatokban csüngött, és elborította a temetőt.

A tenger kéjes dermedtséggel várt rá

egy újszülött, borzongó tócsában.

Ő elrejtőzve a viharfelhők alatt,

halk jeleket lehelt egyik tócsáról a másikra.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/8. számában)