„… hiszen mi lehet érdekesebb a jelennél?”

BESZÉLGETÉS BÁNKI ÉVÁVAL, A FORDÍTOTT IDŐ SZERZŐJÉVEL

– Mi vonz egy kortárs magyar regényírót a nyugat-európai kora középkorban?

– Talán hogy valamennyire ismerni vélem ez a kort, hiszen ennek az irodalmával foglalkozom. Amiről természetesen keveset tudunk, pedig nem hiszem, hogy az akkori szorongó multikulti vagy bizonytalan európai identitás a mi világunktól annyira idegen lenne. Európa jelentéktelen, zűrzavaros, önmagát kereső, perifériális helyzetű kontinens volt. És személy szerint is izgalmasnak tartok egy olyan kort, amiben párhuzamos világmagyarázatok élnek egymás mellett, és ahol egy krónikásnak is be kell látni, ő maga nem értelmezheti az összeset.

– Mintha magát az időt és az emlékezet is megpróbálnád tematizálni. Nemcsak komolyan, hanem félig-meddig tréfásan is: utalsz Heribert Illig hírhedt elméletére is.

– Az én hőseim nem előírásos királyfiak-királylányok, hanem bizonytalan, gondolkodó emberek. Szoronganak attól, hogy saját világukról is mennyire keveset tudnak, hogy az információik mennyire ellenőrizhetetlenek, hogy megfelelő nézőpont híján képtelenek átadni a jövőnek a történeteiket. Ez azért is annyira bénító, mert néhány hős rendelkezik a jövőbe-látás képességével. A mitikus, törzsi világ darabjaira hullik, ám a „jövőbe látva” sincs olyan nézőpont, ami a sok egymásnak ellentmondó hagyományt egységes történetté fűzhetné össze. A felbomló, egymással is hadakozó, germán királyságokat ráadásul Riolda, egy ír kamaszlány, vagyis egy „idegen” szemével látjuk. Aki többszörösen is idegen: fiatal lány, kelta, ráadásul társadalmilag sem egyenrangú a szereplőkkel. Riolda nem vérbeli királylány: földönfutóból, dadusból lesz a saját szigetének uralkodója

– Regényed tipikus nőtörténet, ennek ellenére nagy hangsúlyt kap benne a mohamedán-keresztény ellentét is.

– Mohamedán-keresztény ellentét? Az akkori germánok egy részét kis túlzással sem nevezhetjük keresztényeknek. Nem azért álltak ellen a mór hódításnak, mert annyira keresztények voltak, hanem azért lettek keresztények, mert nem akartak egy mindent uniformizáló ideológiát. Ennek köszönhető például, hogy Európában például fenn maradhatott a latin nyelv, a jog, a szokások. De emellett természetesen ők is felnéztek a muszlim civilizációra. Gyűlölték, de eközben tisztelték is.

– A regénybeli krónikás, Illighaen kíváncsiságból utazik el Hispániába, áttér muzulmán hitre, majd a mórokkal együtt építi az „időgépet”. Ez a sok sci fi-be illő mozzanat hogy illik egy komoly történelmi regényhez?

– Nemcsak az „időgép”, hanem a többi szereplő sem illik egy klasszikus történelmi regényhez, hiszen a Fordított időben sok regényhős rendelkezik valamilyen mágikus képességgel. A halott gyerekek visszatérhetnek, egyesek pedig egyszerűen áttévedhetnek egy másik időbe. A Walter Scott-i regénymodell egy, a kora középkornál racionálisabb világ bemutatására alkalmas. Az én világom nem ilyen, hanem sokkal szabálytalanabb, titokzatosabb. De nincs arról szó, hogy mint a fantasyben, teljesen kitalált világban bolyonganak a szereplők, hiszen ez is egyféle történelmi valóság, csak épp ilyen… Az „időgépre” nincs történelmi adat. De nagyon sokat fantáziáltak a középkorban jövőbe-látásról, élő és élettelen világ összekapcsolásáról.

– Sok kritikusod meg is döbbent: hogy láthattad egy 2013-ban elkezdett regényben ilyen pontosan előre a jövőt, a nagy népmozgásokat?

– A kérdéseden egy kicsit csodálkozom, hiszen mi lehet érdekesebb a jelennél? Egyszerű újságolvasóként is megjósolható volt, hogy hamarosan nagy népmozgások következnek. A vándorlás, és a vele járó bizonytalanság, a testi-lelki hajléktalanság demokratizálódik. Sokáig ez „úri attitűd”, a gazdagok kiváltsága volt (megjegyzem, nem véletlenül ők vándorolnak a népmesékben a legtöbbet), hiszen leginkább ők tanultak, ők katonáskodtak, ők nősültek idegenbe. De ma ez mind alanyi jog, amely – mint a kora középkorban –, jár a legszegényebbeknek is. És ma még csak a nagy népmozgások kezdetét látjuk.

– Egy ilyen, az európai civilizáció sorskérdéseit boncolgató regényben mi szükség van versbetétekre?

– Mikor a regényt írtam, viccesnek tartottam, hogy van egy verseskötet, amiből állandóan idézgetnek a szereplők, de annyira nem tudják hova tenni, hogy azt képzelik, a jövőből maradt itt. Egyes kritikusok szerint az én hőseim nem tudnak és nem mernek boldogok lenni, és ha ez igaz – és ugyan mért ne lenne igaz? – akkor ezek a versek azok, amelyek mégiscsak számot vetnek a személyes boldogság lehetőségével. És milyen középkori regény az, amiben nincs „igaz szerelem”? De mikor írtam, akkor ebbe nem gondoltam bele nagyon mélyen.

– Mi fog történni Rioldával? Hiszen egy-két elvarratlan szál alapján úgy sejthető, folytatni akarod.

– A „háborús vonalat” szeretném tovább folytatni. Engem már másodéves történelem szakosként is megdöbbentett, hogy hogyan tájékozódott külföldön egy hadsereg. Hogy értek oda például egy csata helyszínére? Hogy jutottak el a kalandozó magyarok az óceánig? Egyáltalán honnan tudták, merre van? Mi van, ha nemcsak egy idegen földre benyomuló hadsereg, hanem egy város, egy birodalom is rendelkezik különleges kommunikációs képességekkel? Hiszen nemcsak az egyén viselkedését szeretném megérteni, hanem az együttműködő egyedekből álló sokaság, a boly problémáját is. A családokét, a városokét, a hadseregekét. A közösségi viselkedés mozgatórugóit…

– És ha már a jövőről, a csoportos viselkedés lehetőségeiről beszélgetünk, mi a véleményed a magyar irodalom intézményes átalakításairól?

– Többféle modell alapján is felépülhet egy irodalmi intézményrendszer. Én úgy látom – csak a középkor alapján – hogy nálunk sokáig nem alakult ki egy szakmaiságára büszke, többé-kevésbé független művész-kaszt, nekünk például nem voltak trubadúrjaink. És sokáig nem is volt természetes, hogy az irodalomból meg lehet élni. A mi eszményképünk talán az irodalomban is felejthetetlen őszinteséggel és éleslátással személyes példát mutató hős költő, Zrínyi Miklós. De ma nincs kétezer hős költő – és természetesen nincs annyi nagybirtok sem, ami ennyi embernek nagyúri autonómiát biztosíthatna. Én soha semmit nem becsülök le, de azt hiszem, ez a modell ma nem igazán működőképes. Ráadásul a politika nem is igen tart igényt az irodalom autonóm tapasztalataira. Ezzel mind szembe kell néznünk, hogy elkerüljük a legrosszabbat, mikor is a politika már szimpla hatóságként vagy megrendelőként lép fel.

Király László

Fotó: Szöllősi Mátyás

Jelenkor Kiadó

Pécs, 2015

280 oldal

3450 Ft