Pieldner Judit: Az angyal hallgatott – Sebald beszél

W. G. SEBALD:
LÉGI HÁBORÚ ÉS IRODALOM.
A ROMBOLÁS TERMÉSZETRAJZA

Annak, aki ismeri W. G. Sebald – magyarra is lefordított – irodalmi műveit, eredeti megjelenési sorrendjükben a Szédület. Érzés. (1990), a Kivándoroltak (1992), A Szaturnusz gyűrűi (1995) valamint az Austerlitz (2001) című, műfajilag az esszé, útinapló, memoár, regény határmezsgyéjén elhelyezhető könyveit, cseppet sem meglepő, hogy ebbe az irodalmi életműbe többek között egy, éppen a „rombolás természetrajzáról” szóló tanulmány, pontosabban a szerző 1997-es zürichi előadásainak írott változata illeszkedik, amely németül 1999-ben jelent meg, Légi háború és irodalom. A rombolás természetrajza címmel (magyarra Blaschtik Éva fordította, a magyar fordítás 2014-ben jelent meg).

Akinek pedig Sebald művei közül ez a könyv kerül először a kezébe, kellő kiindulópontot, kulcsot talál Sebald műveinek világába, hiszen akár e könyv magvát képező partikuláris kérdésből is kibonthatóak azok a kérdések és motívumok, amelyek keresztül-kasul behálózzák Sebald műveit. Ez a partikuláris kérdés, amire Sebald választ keres ebben a könyvében, a következő: mivel magyarázható, hogy Németország elsősorban civil lakosságát célzó második világháborús légitámadások okozta kollektív traumának alig van nyoma a német irodalomban?

A második világháború alatt a Royal Air Force négyszázezer bevetést intézett a Harmadik Birodalom ellen, egymillió tonna bomba hullt a német városokra, amelyek közül nem egy szinte a földdel vált egyenlővé. A brit légitámadások hatszázezer polgári személy halálát okozták Németországban, mégis, ha a német irodalomban keressük a történelem eme pusztító akciójának a nyomait – amint azt Sebald maga teszi –, a hiánnyal, a feldolgozatlansággal, a nyomasztó csenddel találkozunk.

Ha abból indulunk ki, mondja Sebald, amit találunk, történelemkönyvek homályos utalásaiból, középszerű szerzők műveinek semmitmondó sztereotip képeiből és leírásaiból, amelyek nem játszhattak jelentékeny szerepet egy nemzetet érintő kollektív trauma feldolgozásának hosszú és nehéz folyamatában, olybá tűnhet, mintha ezek az események nem váltak volna a nemzeti tudat részévé, vagy mintha ezeken a nemzet problémamentesen túl tudta volna tenni magát. Ha így van, akkor csak csodálni lehet „a megsemmisítő háborúból a jelek szerint minden különösebb pszichés károsodás nélkül kilábaló társadalom elképesztő önanesztéziás képességét” (20).

De minden bizonnyal nincs így. Csak az van, hogy az elfojtás mértéke és ereje volt példátlan, hiszen „az új, szövetségi köztársaságbeli társadalom az előtörténete során szerzett tapasztalatait az elfojtás tökéletesen működő gépezetére bízta” (20). A hallgatás pusztán az elfojtás csendje, hiszen ami brit nézőpontból a megtorlás igazsága, az német nézőpontból az akár jogosnak is érzett igazságszolgáltatás okán megélt bűntudat, és a bűntudattól való szabadulás egyik lehetősége épp a hallgatás, a dac, a néma ellenállás, amit az újjáéledő és a jövő felé forduló társadalom pozitív energiaként fog felhasználni az ország újjáépítésének folyamatában. Úgy tűnik, mondja Sebald, éppen a romok, a törmelékhegyek képezték azt a nullapontot, ahonnan a háború befejeztével a társadalom elindulhatott az önmagára találás, a siker útján.

A csend azonban ott van, ott vannak az ordító hiányjelek, a miértek válasz nélkül kongó üressége. Ebbe a kitapinthatatlan ürességbe léptet be bennünket a szerző, alaposan körüljárva és tárgyilagosan elemezve mindazokat a társadalomlélektani tényezőket, amelyek a trauma, az ún. area bombing feldolgoz(hat)atlanságában, a kollektív tudatkiesésben játszottak szerepet, a kezdeti tébolyult élni akarás és az apátia között vergődő áldozatok viselkedési módjaitól, a „vak” tanúk sztereotip beszámolóin keresztül, a kollektív amnézia kialakulásáig és az újrakezdés deklarálásáig. Sebaldot elsősorban az emlékezet védekező-kompenzatorikus működésmódja foglalkoztatja (az emlékezéshez szükséges lelkierő elvesztése, diszkontinuitás, deformáció, elfedések, semlegesítések), amely azon kevés irodalmi szöveg retorikájában is tetten érhető, amelyek a háborús rombolásokról és a túlélés viszonyairól szólnak. Sebald három szerzőt emel ki – Hermann Kasack, Hans Erich Nossack és Peter de Mendelssohn –, akik a témához nyúlnak, de valamennyiük esetében kimutatja, hogyan ütközik a téma az ábrázolhatatlanság falába, hogyan esik áldozatul a nyelvi, retorikai konvencióknak. Sebald egyetlen szöveget, egy negyedik szerzőét tartja olyannak, amely érdemben szólaltatja meg a külső és belső pusztulás tabunak minősülő témáját, ez pedig Heinrich Böll Az angyal hallgatott című műve – és hogy mennyire volt valóban tabu a téma, azt az jelzi, hogy a regény csak 1992-ben jelent meg, majdnem ötven éves késéssel (1994-ben jelent meg a magyar fordítása).

Az idézett szövegrészletek jobban vagy kevésbé jól sikerült képeit egészítik ki Sebald minden érzékszervünkre ható, részletes leírásai, amelyek mintegy megteremtik azt, ami hiányzik az irodalomban: Sebald saját szövegében fordítja át a hiányt érzékletes képekké, amelyek, bármennyire iszonyatosak és borzalmasak, mégis fontos, hogy részévé váljanak nemcsak a német nemzeti tudatnak, hanem az egyetemes köztudatnak is.

Törmelékhegyek, a lángoló városok fényei (ha írtak a moszkvai és a londoni tűzvészről, akkor miért nem írtak az égő német városokról, amelyek fénye hatalmas távolságokra ellátszott a bombázások után, kérdezi Sebald), iszonyú szagok, egyharmadukra zsugorodott, saját zsírjuk tócsáiban heverő emberi testek, a tetemeken mászkáló patkányok és hatalmas zöld legyek, szanaszét heverő tetemek és végtagok a „bombabiztos” menedékhely körül, amelyet telitalálat ért – megannyi részlet, amelyet a szerző tárgyilagos és kíméletlen pontossággal tár az olvasó elé. A „Gomorra hadműveletről”, Hamburg pusztulásáról így ír: „A bunkerekből kimenekülő emberek groteszken kicsavarodva süppedtek bele a felolvadt, nagy hólyagokat vető aszfaltba. Senki sem tudja igazán, hányan pusztultak el azon az éjszakán, és hányan vesztették eszüket, mielőtt utolérte őket a halál. Amikor eljött a reggel, a napfény nem bírt áthatolni a város fölött fekvő, ólmos sötétségen. Nyolcezer méter magasra szállt föl a füst, ott pedig elterült, cumulonimbus felhőt alkotva. Az izzó hőség, amit a bombázópilóták elbeszélésük szerint a gépük falán keresztül is éreztek, sokáig szállt még a füstölgő, parázsló kőhegyekből. Összesen kétszáz kilométernyi utca pusztult el maradéktalanul a lakónegyedekben.” (36)

Talán a legmegrázóbb vizuális „emlék”, amelyben a Légi háború és irodalom részesít, a berlini állatkert, a Tiergarten lebombázása nyomán keletkezett pusztulás felidézése egy Lutz Heck nevű szerző nyomán: „Másnap az akvárium háromemeletes, díszes épületét és a harmincméteres krokodilházat is lebombázták a mesterséges őserdei tájjal együtt. Utána ott feküdtek, írja Heck, a cementdarabok, földkupacok, üvegcserepek, ledőlt pálmafák és fatörzsek alatt a fájdalomtól vonagló óriásgyíkok a lábnyi vízben, vagy lekúsztak a látogatók lépcsőjén, miközben egy felrobbant kapun át idevöröslött a pusztuló Berlin tüzének fénye a háttérből.” (100–101) Az állatkert birodalmi hatalomdemonstráció, ugyanakkor az édenkert mása, pusztulása tehát szimbolikus léptékű, ezen túlmenően pedig: mi közük az állatoknak a háborúhoz? Mi közük a bűnhöz, bűntudathoz, a magasabb igazságszolgáltatáshoz?

Máris itt vagyunk, a Sebald irodalmi műveiből ismerős, lassan hömpölygő, összetett mondatoknál, részletes gonddal felépített, szavakban megalkotott képeknél és a melléjük helyezett fotóknál, amelyek immár beégnek a tudatunkba, így válunk részesévé mi magunk is annak a feldolgozó munkának, amelyre Sebald nemcsak ebben a könyvében, hanem valamennyi művében vállalkozik, a második világháború Németországán innen és túl. A rombolás, a pusztulás természetrajzához vonzódó traumatofil szerző a fájdalomnyomokat tapintja ki Németország, tágabban Európa és az egész emberi történelem testén, műveiben, az írás és emlékezés révén, felvállalja az etikai terhet, amelyeket ezen fájdalomnyomok az utókorra testálnak.

A zürichi előadások írott változatát a szerző a kapott visszajelzésekhez fűzött reflexióival, továbbá a témában való mélyebb, személyes érintettségének felvázolásával egészíti ki. Sebald a háború befejezése előtt egy évvel született, a háborúhoz nem fűződtek közvetlen személyes emlékei, mégis, a háború árnya rávetül életére, „[m]a már tudom – írja –, hogy annak idején, amikor a Seefelder-ház erkélyén az úgynevezett szobakocsiban feküldtem, és fölpislogtam a kék-fehér égre, Európában mindenütt füstgomolyok szálltak” (80), amelyek elkísérik életének állomásain, a kelet-angliai Norwich-ig, ahol egyetemi oktatóként tevékenykedett, és ahonnan egykoron felszálltak a brit légierő gépei. A Légi háború és irodalom zárótanulmánya egy portré Alfred Anderschről, egy morálisan kompromittált íróról, akinek nem kevés iróniával megrajzolt alakja révén az olvasó bepillantást nyerhet a fasizmus éveinek emberi és (irodalom)politikai játszmáiba.

Wittgenstein Tractatusának sokat emlegetett hetedik tétele: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Sebald esetében a tétel (bár nem az eredeti, metafizikai vonatkozásban, hanem abból kimozdítva, pszichoanalitikai értelemben) ekképpen módosul: amiről nem lehet beszélni, arról beszélni kell. Meg kell teremteni a szavakat, a képeket, fel kell sorolni a neveket, az adatokat, a részleteket. Az írók hiányzó tanúsága mögött felsejlik Sebald saját írói tanúsága, aki – immár lezárt életművén keresztül – nem kis szerepet vállal a zárlat feloldásában, az emberiség kataklizmáinak az utókor és az emlékezet számára való közvetítésében.

W. G. Sebald: Légi háború és irodalom. A rombolás természetrajza

Ford. Blaschtik Éva

Budapest, Európa, 2014

164 oldal, 2990 Ft