A zentai híd

Amikor először léptem át a határt, azonnal az ismerősség érzése fogott el. Lapultam a kocsi hátuljában, mint egy félénk bliccelő, és nem mertem kimondani, hogy otthon, mert a határ menti vajdasági területekben ráismerni az én békési tájamra, fájdalmas és szomorú tapasztalat volt. Ugyanakkor nagyon megnyugtató is. Attól a pillanattól fogva érzem, hogy rend van, megérkezünk. És azóta nem kelet-közép-európázom töri órán, hanem fordítva. Ha ez fordítva van: Közép-Kelet-Európa. Ezzel ajándékozott meg engem a hazám, ez a varázsló, ezzel a fordítvával.

Zenta, Szabadka, ilyen helyekre járok, ha Dél felé. Egy fesztivál, egy privát út, aztán még egy, majd újabbak, s már nem okvetlen Csáth Géza miatt. Ez árulkodó, nekem legalábbis azt mondja, azt próbálja velem elhitetni, hogy az irodalmon, a képzeleten túl is van élet.

Egyre otthonabb a tér. Legutóbb Zentán épp erről beszélgettünk, s a hosszú úttól meg a vacsorához leengedett pálinkától fűtve nagy kedvvel emlegettem föl emlékeimet, a Mojo-beli csapolt sört, a gőzölgő ír krémteát, a Tisza-híd behavazott pilléreit a csoportképen, amelyet a Savoyai Jenő-szobor mellett készítettünk. Itthon vagyok, minek ragozzam. De hiszen nincs is Zentán Savoyai-szobor, vetették ellen. Az nem lehet, hitetlenkedtem egy Zentát-látott minden fölényével. Emlékmű, az igen, mosolyogtak jóindulatún, lejjebb, s akad ugyan szobor is, de az a révészt ábrázolja. Összekeverni Eugène-François de Savoyait a révésszel. Hogyan tanítom ezután? Az nem lehet, ingattam a fejem, de ezt már senki nem vette észre. Másra terelődött a szó, például irodalomra.

Irtózom a nagy formáktól, ezért ha tehetem, elkerülöm Röszkét, s a tiszaszigeti átkelő felől repesztek Bácska irányába. Nagy levegőjű kanyarok, gazdátlan bakterházak, tarló. Végül a zentai híd.

Zenta Kosztolányinál is közelebb esik saját Vajdaságomhoz: Gyulához. Legutóbb megint kora télen találkoztunk, a híd pillérei fürödtek a decemberi tiszta napfényben, s mi másnapűző sétát tettünk a Tisza partján. Fentről tartottunk lefelé, majd vissza, hogy kétszer is szemügyre vegyük a krétával a betonra rótt fogadkozást, valaki valakit örökre szeretni fog. Hosszúra nyúlt a szellőztetés, hűvösre fordult az idő, indulnunk kellett haza. A halászvárosi viskókat elhagyva lépcsőztünk föl a parkolóhoz. Épp Savoyai Jenő szobra mellett.

Kiss László