Jenei Gyula: Halálugrás

sokáig nem lesz tévénk, pedig nagyon vágyom rá. apám

azonban hajthatatlan. hiába könyörgök, azt mondja,

propaganda az egész, hazudnak benne, és félig

igaza is lesz. de gyerekként képtelen leszek felfogni,

hogy ha az utcában már szinte mindenkinek, nálunk

szegényebbeknek is, nekünk miért nem lehet. amikor

például a tenkes kapitánya című sorozatot

adják, másnapokon az iskolában nem tudok belefolyni

a harcos játékokba. persze azt mondom, ha kérdik, hogy

én is láttam a filmet, de csak perifériáról figyelem

a lelkesedéseket. a kuruc-labanckérdéshez érdemben

nem tudok hozzászólni. másszor a tüskevár megy

a televízióban, s éppen akkor olvasom a könyvet, pedig

nem lesz kötelező. és a tanítónő megkérdezi, ki látta

a filmet. hogy ne lógjak ki a sorból, a többiekkel

együtt emelem a kezem. a tanítónő pont engem

kérdez majd, hogy akkor ki is az a matula. de én még

az elején járok a könyvnek, s nem fogom tudni. az osztály

röhög, a tanítónő ellenben csodálkozik, hát hogy

a csudába nem lehet azt tudni, amikor nézem a sorozatot.

hogy lehetek olyan hülye. akkor azt hiszem,

szerencsétlen vagyok csak, amiért éppen engem

kérdez, később aztán gyanítom, tudni fogja, hogy nekünk

nem lesz tévénk, és azért szólít föl. az üvegszerű

hallgatás átlátszó szégyene később is ismerős marad:

a gimnáziumban osztályfőnöki órán tévébemondók

neveit kellene sorolni, bizonyítandó aktuálpolitikai

érdeklődésünket, s hogy rendszeresen nézzük a híradót,

mert az kötelező. de inkább újra az üvegburába állok,

mintsem bevalljam, nekünk nincs is tévénk, így

nem sorolhatom a bemondók kurva neveit. néha viszont,

ritkán, átmegyünk apámmal a hátsó szomszédékhoz

tévézni. mégis ismerős lesz onnan néhány arc: a pipás

hírmagyarázó, a műsorvezető a deltából. egyszer

valami olasz cirkuszos sorozat is megadatik. salto

mortale lesz a címe. utána hónapokig artista

akarok lenni: bukfenceket, trapézugrásokat gyakorlok

a szalmabálákon, kukoricaízék-kötegeken, az eperfa

ágain. osztálytársaim nézik azt a sorozatot is,

szünetekben meg is beszélik, el is játsszák, amennyire

lehet. de én velük erről sem, mással sem,

sohasem.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számában)