Tiszatájonline | 2015. december 23.

„…az asszimiláns zsidó létformájának írója vagyok…”

KERTÉSZ IMRE: A VÉGSŐ KOCSMA
A nemzetközileg a legmagasabb szinten díjazott írónk pályája sokáig a háttérben húzódott meg. Aztán a Nobel-díj mindent megváltoztatott. Sokféle oldalról közeledtek Kertész Imre jelensége felé, a legszélsőségesebben pozitív és negatív előjellel. S most itt egy könyve, amely némiképp magyarázatot ad oly sok ellentmondásra […]

KERTÉSZ IMRE:
A VÉGSŐ KOCSMA

A nemzetközileg a legmagasabb szinten díjazott írónk pályája sokáig a háttérben húzódott meg. Aztán a Nobel-díj mindent megváltoztatott. Sokféle oldalról közeledtek Kertész Imre jelensége felé, a legszélsőségesebben pozitív és negatív előjellel. S most itt egy könyve, amely némiképp magyarázatot ad oly sok ellentmondásra. A 2001 és 2009 között keletkezett naplójegyzetei és tűnődései teljesebbé teszik portréját, miközben olvashatunk egy regénytöredéket is, két „nekirugaszkodásból”, melyek mindegyike a kötet főcímét viseli. (A tervezett regény ugyanis nem valósult meg.) A megítélésében szerepet játszottak irodalmon túli szempontok, pl. nem mindig szerencsés nyilatkozatai alapján.

S bár ennek a könyvnek már nem tárgya, de a közelmúltban hasonló vihart kavart a magyar államtól kapott magas kitüntetése is. A sokat bírált hatalomtól kapta, s ezt ugyancsak kevésbé értették a legkülönfélébb oldalakon. Tény, hogy az író hazatért, és nem dőlt be állítólagos külföldi sajtóprovokációknak sem. Mintha hazatalált volna. Ám ha tüzetesen végigolvassuk A végső kocsmát, akkor jobban megérthetjük otthontalanságát, „sorstalanságát”. Az új évezred elején így gondolkodott: „…látszólag egy szabad és független állam polgára vagyok, miközben a tapasztalataim egészen másról tesznek tanúbizonyságot. Nehéz kérdés, amire egyedül az emigrálás lenne a releváns és egyértelmű válasz. – De emigrálni is lapos.” (14–15.) Többször is beszélt akkoriban a távozás lehetőségéről, s ez részben meg is történt, hiszen jelen írásainak egy része is pl. Berlinben született meg.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a könyv az író „őszikéit” tartalmazza. Használhatjuk a „hattyúdal” szót is, hiszen oly sokszor olvasunk benne az öregedésről, az elmúlásról. Többször túlzónak is találjuk ezt a borongós világképet, a boldogtalanság ezernyi megnyilvánulását. Tűnődései, vallomásai, a konkrét eseményekre reagálásai ezt erősítik. Miként a meg nem valósult könyv terve, s az itt olvasható két töredék hasonlóképpen. Ahogy a fülön olvashatjuk: „A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan. Leginkább talán egy Turner-képhez hasonlítható: ha körvonalai el is mosódtak, de mélyeiből feltűnik »valami rejtelmes derengés: s ez maga a létezés«.” És nagyon jellemző az Exit kötetzáró szövege: „…Minden sikerült, amire az életemben törekedtem, s e sikerek beteljesülése most megmutatja, hogy a saját elpusztításomra törekedtem. Mindig volt egy titkos életem, s mindig ez volt az igazi.” Fanyar és önironikus itt is, másutt is a hangja. Sok titkot föltár, de korántsem az összest. Nyílt titkok – hiszen ez a címe az első feljegyzés-fejezetnek.

A zsidósághoz fűződő viszony megvallásában is egyéni a hangvétele, identitása sokaktól alapvetően különbözik. Ez már az első sorokban látszik: „…az európai zsidó csakugyan a mások által meghatározott emberfajta, rákényszerített zsidó-állapotához semmiféle bensőséges viszonyt nem tud többé kialakítani.” (9.). Másutt meg arról szól, hogy éppen a zsidó és liberális szerzők ítélik nemlétezésre. (30.) Máskor meg azt találjuk, hogy nem tartozik a magyar irodalomhoz, helyette inkább a „kétes német nyelven” született irodalomhoz sorolja önmaga művét. (31.) A sebzett író keserű kitételei ezek, és valahol benne van az „engem még sohase értett meg senki”-féle attitűd is. Mindezt karakterisztikus esszényelven fejti ki, beleszővén az elmúlt évtized írói reflexióit. Bizonyára fontos az is, hogy bevallása szerint Thomas Manntól és Albert Camus-tól tanulta a legtöbbet. Műveltségben és az „egy ügyhöz” ragaszkodás értelmében.

Depresszió, öregség. Alapfogalmak ezek ebben a kötetben. Gyakran vitára is készteti az olvasót a rengeteg borús mondat, bár kétségtelenül gördülékeny és olvasmányos a stílusa. Főként akkor érezzük ezt, amikor a végső és alapvető kérdésekre keresi a választ. A Teremtés „homálya” épp úgy foglalkoztatja, mint a halál titka. Közben találunk lírai megjegyzéseket, afféle szabadvers-féle részleteket. Pl.: „Odakint hajnalodik, megszólalnak a madarak. Mennyi éjszakát töltöttem ébren valaha Szigligeten, mennyi májusi hajnal virradt ott rám. Nem vagyok boldog. De boldog vagyok.” (28.) A próza lírizálódásának idején ír így az író. A napló műfajában, szubjektíven. S közben gyakran tör fel belőle a fájdalom, a hiány. S persze nincs hiány meghökkentő, furcsa gondolatokban. Egy tudatosan élő, érzelmeit néha palástoló, másutt meg kendőzetlenül feltáró alkotó önarcképe lesz így teljesebbé. Az íróé, aki mindenképpen túl akar lépni a mai „kocsmán”, és teszi ezt József Attila-i igénnyel. Ha az eredmény nem is mindig egyenértékű a nagy elődével.

Természetes az is, hogy önarcképe rendkívül szubjektív. A hozzá közelállókat védelmezi mindeközben, ám a negatívumokat sem titkolja el. S egyre inkább értheti az olvasó, hogy mit jelenthet a „sorstalanság”. Ami persze már önmagában is kérdéseket vet föl, hiszen mindenkinek van sorsa. Másfelől azt is érzékeljük, hogy az ilyen ember, alkotó és szellemiség aligha találhatja meg közösségét, s már-már a „kozmikus magány” eléréshez van közel. Kimondja: „Minden emberi kapcsolat illúzió.” (49.) Hamleti töprengésekből sincs hiány, amikor Európáról, egyénről, társadalomról, zsidóságról, erkölcsről olvasunk. A hátlapon levő lírája is ide sorolható: „E végső kocsmán, / ingó árnyak közt, / részeg ködökben, / egy emberi hajóroncs, / süllyedő tatján, / bukdácsoló orrán / egy csontkéz, / néhány utolsó sort ír / a tajtékzó, csapkodó vízre.” Jelképekben gazdag szöveg, tele intellektualitással és keserűséggel. Azt gondolja, hogy akármi jóba kezd az ember, mindig minden rosszul végződik. De hát nem erről szól-e – többek között – Madách Tragédiája is? Vagy még egy, nihilistának is nevezhető gondolat: „Halottként élek: kiveszett belőlem a létezés.” (63.) És mindez akkortájt születik meg, amikor egyébként a berlini lét oly vonzó számára. Ez az az idő, amikor nem érzi otthonának Budapestet és Magyarországot, amikor nyilatkozataiban is vall erről – sok-sok vitát és ellenérzést kiváltva. (Erről azóta kissé másképpen gondolkodik, de ez nem ennek a kötetnek a tárgya.)

Közben gyakran találunk érzékletes pillanatrögzítéseket, hangulatképeket, vázlatokat. Itt-ott líraisággal, szép nyelvi-stilisztikai megoldásokkal. Másrészt kétségtelen, hogy helyenként találunk túlzásokat is, pl. arról, hogy szerinte Európa el akarja pusztítani a zsidóságot. Nem hinném, hogy szerencsés ilyen dolgokat leírni egy felelős gondolkodó és író részéről. A kép ennél jóval összetettebb az öreg kontinens bármelyik államában.

Sajátos a Nobel-díj fogadtatása is Kertész Imre részéről. Nem éppen a felhőtlen boldogság jellemzi ezekben az időkben sem. A természetes öröm mellett ekkor is hangot ad a „sehova sem tartozom” érzésének. Az itthoni vegyes reakciók is mindezt erősítik benne. Mindehhez járul az öregedés és a betegség számos tünete. A jegyzetek folyamatát megtöri a főcímet is viselő regénytöredék, a két „nekirugaszkodás”, a meg nem valósult mű vázlata. Tulajdonképpen szervesen kapcsolódnak ezek a részletek a feljegyzésekhez, hiszen tűnődései, pillanatrögzítései egybecsengnek velük. A többször is hangoztatott distancia, a kívülállás itt persze jobban látható, pl. az egyes szám 3. személyű elbeszélés miatt. Az öregség, a betegség, a politika színei sem különböznek alapvetően. Így hát mégiscsak egységesnek mondható a kötet, a látszólag össze nem illő részek is összeállnak. Műfaja hasonlóképpen összetett lesz, s a már jelzett műfajok mellett megemlíthetjük az esszé hatásait is. A Trivialitások kertje c. naplófejezetben vannak új színek is. Egy különösen emlékezetes pillanat, amely a pápai református gimnázium meghívására létrejött templomi alkalom: „…felálltak az emberek, és zsoltárt énekeltek, majdnem kijöttek a könnyeim.” (213.) Igaz, a „majdnem” szó is árulkodik: a szemérmes, a megrendültséget távol tartani akaró emberről.

S közben folyton küzd a Nobel-díj okozta következményekkel, a hazai el-nem-fogadókkal, az általa kirekesztőnek tartott emberek magatartásával. Sebei alig gyógyíthatók – sugallja 75. évének idején. És nem kíméli azokat sem, akik látszólag közel állnak hozzá. „Ez a bizonyos zsidó liberalizmus nem egyéb frusztrációnál, … öntagadásnál, dogmatizmusnál (gyakran kommunizmusnál), gyávaságnál és … igenis nemzetrontásnál…” (249.) Nem kímél tehát senkit, és nem kíméli önmagát sem. Élve boncolássá lesz ily módon A végső kocsma, egy jelentős életmű fontos adaléka.

Bakonyi István 

(Megjelent a Tiszatáj 2015/5. számában)

 

9200000035678405Magvető Kiadó

Budapest, 2014

404 oldal, 3490 Ft