Tiszatájonline | 2015. december 22.

Puccinitől megrettenve

DIPTICHONOK AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN
Puccini három rövid darabját vette elő a Magyar Állami Operaház. Az egyfelvonásos olyan, mint az agglegény, bárkivel el lehet hívni egy társaságba. A legismertebb operai egyfelvonásosoknak van egy szokásos összepárosítása, de ezt könnyedén föl is lehet rúgni. Puccini viszont eleve úgy írta meg 3 egyfelvonásosát, hogy Triptichon („hármas oltárkép”) néven egy este adják elő […]

157 éve született
Giacomo Puccini
(1858. december 22 –
1924. november 29.)
olasz operaszerző.

DIPTICHONOK AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN

Puccini három rövid darabját vette elő a Magyar Állami Operaház. Az egyfelvonásos olyan, mint az agglegény, bárkivel el lehet hívni egy társaságba. A legismertebb operai egyfelvonásosoknak van egy szokásos összepárosítása, de ezt könnyedén föl is lehet rúgni. A Parasztbecsületet a hagyomány szerint szokták összerakni a Bajazzókkal, Puccini viszont eleve úgy írta meg 3 egyfelvonásosát, hogy Triptichon („hármas oltárkép”) néven egy este adják elő. Egy verista-drámai, egy misztikus-lírai és egy csillogóan szellemes, komikus darab – egymás mellett sokkal élesebben látszanak értékeik.

Nos, az Operaház most egy este mutatta be a három darabot, ám a bemutató után gyorsan el is vettette saját koncepcióját, mint korszerűtlen, drága és közönségellenes megoldást. Ezt követően kettesével, mintegy diptichonként tűzi ki a darabokat. Ha jól néztem, a Gianni Schicchi örök, ám partnerdarabja rendre változik. Nem tudom, közönségében nem bízik az Opera, avagy spórolni akar. Tény, hogy Maestro Puccini kasszagyilkos darabokat komponált: A köpenyben 9, az Angelicában 15, a Schicchiben 11 szólószerep van, s még kisebbek is jelentősek.

Anger Ferenc Kerényi Miklós Gábortól örökölte a rendezést. Nem egészen úgy, ahogy a rokonok örököltek Buoso nagybácsitól, mindenesetre látható az igyekezete, hogy fogyasztható, évekig játszható előadásokat hozzon létre. Üdvözlendő, hogy Zöldy Z. Gergellyel azonos nevezőre, azaz alaprajzra próbálták hozni a 3 eltérő korban, térben, dramaturgiával játszódó darabot. Ehhez a nézőtér felé U-alakban nyitott állványzatot ácsoltak, árkádos bujkálókkal, emeleti balkonokkal. Középre aztán A köpenyben a bárkát lavírozzák be, az Angelicában egyszerű lépcsősor kerül, szökőkúttal, növényekkel, a Schicchiben pedig természetesen a halálos ágy, halálian nagy méretben. A rendszer egész jól működik, csak a bárka hasznos fedélzete szűkül le 3×4 méterre, s így az összes jelenet zsúfolt. Különösen, hogy Anger még megtoldja a csapatot 3-4 statiszta rakodómunkással, akiket állandóan kerülgetni kell. Ez ellentmond a drámai szituációnak: Michelenek csak egy kisebb bárkája van, amit az is jelez, hogy csak három férfinak ad munkát. Ez a kicsiség, összezártság pedig a darab lényegéhez tartozik. (Még szöveg is van rá, Giorgetta azt mondja: Ketten is elegen lennének.)  Nagyobb baj, hogy nem lehet a színen drámai erőviszonyokat rajzolni. Persze kérdés, hogy Anger akart-e. Énekeseit alig vezeti. Persze nincs is túl nagy szerencséje. A köpenyben nagyon fontos az egyes szereplők életkora és a korviszonyok. Ebből a szempontból pech, hogy kijelölt Michele, a jó ötvenes Kálmándi Mihály lemondott, s helyette a 30-as Szemerédy Károly ugrott be. Különösen, hogy a Georgette-re viszont az erősen középkorú Sümegi Esztert jelölték ki. Sümeginek amúgy sem áll jól a kikapós, elvágyódó, boldogságáért kissé hazudós fiatalasszony figurája. Hangjában sem erotika, sem színlelés, sem női gyarlóság nem bujkál. Erőteljes, szép orgánumát Szemerédy egyelőre a forte és a fortissimo között használja, amitől aztán az erős nem is hangzik olyan erősnek. Fekete Attila tenorján változás érződik, olyan, mintha Otellóra gyúrna. Luigi elkeseredéssel vegyes szerelmi lángolását csak takaréklángon közvetíti. Sem a személyiség, sem a hangadás nem sugározza a fiatalság forradalmi hevületét. Szintén nem művészet, hanem kor és alkat kérdése, hogy a markáns basszus, Gábor Géza sem nem öreg, sem nem gyönge. Pedig Vakondért azért aggódnak, hogy vajon elbírja-e még a bálákat. Persze az már jelmezzrtvezői, azaz színházi probléma, hogy (bocs a profanizálásért) egy 40-es izompacsirtát ebben szerepben hogy lehet atlétatrikóban színpadra küldeni? A többi karakter közül kiemelkedett Wiedemann Bernadett élénken megrajzolt, emlékezetesen megzendített Szarka nénije.

A három opera közül az Angelicát szokták legtöbbször elhagyni, s megvallom ezt én nem is szoktam bánni. Most viszont a bemutatón ez adta a legerősebb élményt. Anger itt alig talált ki valamit, viszont mindkét főszereplő szíven üt. Létay Kiss Gabriella fojtott szopránja nem tartozik a kedvenceim közé, itt azonban kivételesen rezonál a címszereplő magába zárt nagy titkaival. A hangszín és a hangadás már akkor szörnyű véget sejtet, amikor Angelica még kedélyesen virágokról beszél, és gyógyfüvet ajánl. A végére pedig kinyílik és imponálóan győzi a nagy, forte magas hangokat is. Komlósi Ildikóról manapság meg szokták jegyezni, hogy túl van már pályája csúcsán. Meglehet, ám belépése az egész este csúcspontja volt. Amikor mint Hercegnő megjelent a zárdában megfagyott a levegő, és mintegy 13 perces jelenetükben Létayval teljesen lenyűgözött furcsa, egyenlőtlen küzdelmük. Neki fölháborítóan divatos fekete-vörös ruhát terveztek, amely pompásan feszít alakján, s a divatlapos külső nyomban fölháborít ebben a hófehér fityulás környezetben. Hogy milyen állapotban is van ma Komlósi hangja, arról fogalmam sincs. Alakítása és éneklése annyira lenyűgözött, hogy efféle apróságra nem tudtam figyelni. (Ami természetesen azt jelenti: nagyon jó állapotban.) Hallgatom a rádióban a kollégákat, hogy Anger nem teremtette volna meg a darab misztikumát. Mivel az opera elsősorban személyiségprobléma, ha mindkét főszerepben ilyen erős, érvényes személyiség és hang áll elénk, minden további kérdés értelmetlenné válik. A pisztoly erősebb az ászpókernél.

Szigorú, avagy Tanító nővérként Farkasréti Mária emlékeztetett bennünket újra, hogy bizonyos hangokkal nem lehet betelni.

A Gianni Schiccchi gigantikus ágyán óriási hulla fekszik letakarva. A pléd alól végül egy hatalmas mackó kerül elő Buoso Donatiként, aminek semmi értelme. Először arra gondoltam, hogy az öregúr gyermekded egyéniség lévén macijával aludt, hullája ott lesz valahol mellette. De aztán be kell látnom, hogy szörny, nem a nyúlon túl van. (Nem szeretem a nosztalgiázást meg a dicső múlt feletti kesergést, de itt erőszakosan előtolakszik Kovalik Balázs szegedi Schicchijének fősereplője: az folyton útban lévő holttest, alig győzték kerülgetni, folyton ide-oda pakolták, még csillárra akasztva is beingázott a színre, s állandóan kiszúrta a szemünket, hogy ki, illetve immár mi is okozza a problémát.) A Schicchiben tűnik föl először Kesselyák Gergely karmesteri működése. A köpeny vontatott kibontakozását vontatottan is interpretálta, az Angelica zenéje végig szépen szólt. A Schicchit viszont végig irányítani akarja ahelyett, hogy képes lenne biztosítani a zene önnön áradását. Gyönyörű reneszánsz ruhákat tervezett szintén Zöldy. A Schicchivel mintha Puccini azt akarná bizonyítani, hogy ő is tud olyant, mint Verdi Falstaffja. Anélkül hogy az egyezésekbe és eltérésekbe belebonyolódnánk, most csak annyit, hogy mindkét mű központi figurája, a cselekmény mozgatója a bariton. Ráadásul minkét hősünk filozofikus hajlamú férfiú.  De anyagukban egyszerre van jelen az olasz bel canto buffák hagyományos vidám intrikusa és a nagy drámai baritonhősök hangütése. Schicchi sem csak egy kedves kópé, hanem – akárhogyis – egy nagyszabású, és igen veszélyes végrendelet-hamisítási csalást visz végbe úgy, hogy még szövetségeseinek is túljár az eszén. Kálmán Péter szakszerűen és sokszínűen énekli és alakítja. Kommentárjai ülnek, a szöveg él a szájában. Csak a személyiség és a hang igazi csillogását hiányoljuk mi, szegény Melisen és Sólyom-Nagyon fölnőtt magyar operarajongók. Balczó Péter korban-alkatban ideális Rinuccio lehetne. Középhangjai is szépen szólnak, ám a magasságán tovább kellene dolgoznia. Anger kitűnő leleménye, hogy Lauretta kis slágeráriáját megrendezi. Azt a kis szopránok hagyományosan édesapukájuk előtt, legtöbbször térdepelve könyörgik végig, megindítva a nézők könnyzacskóit. Sáfár Orsolya viszont elkapja apja kezét, s az első hozzá intézett mondat után a szín közepére lép, és minden rokonnak sorra a szemébe néz. Először láttam a drámai szituáció lényegét, hogy nem egy kislány szipogásáról van szó, hanem egy ember sorsa dől el ebben két percben, és az az ember minderre el van szánva, hogy elérje, amit akar. Ha Lauretta egyéniségét igazán mélyen meg akarjuk érteni, nem felejthetjük el – hogy ki az apja!

A népes rokonság és a többi jelentős epizodista remekül teljesít. Van köztük egykori Michele (Busa Tamás, ezúttal Marco) és korábbi Schicchi (Bátki-Fazekas Zoltán, most mint jegyző). Természetesen megint Wiedemann Bernadett (Zita) és Farkasréti (La Ciesca) ragyog ki, no és a robosztus tehetségű Kiss András (Betto).

Az Operaház új Triptichonja használható keretet teremtett ahhoz, hogy a műveket még évekig repertoáron tartsák. Jöhetnek majd új Michelek, Angelicák, Schicchik az ifjú és az idősebb operanézők örömére.

Márok Tamás