Újbóli megmerítkezés

LESI ZOLTÁN: MERÜL

A fiatal, 1982-ben született költő legújabb, második verseskötete, az előző (és egyben első: Daphnis ketskéi, FISZ, 2009) kötetéhez képest, egy jelentékeny fordulat(váltás). Nélkülözve itt, az archaikus (vagy ál-archaikus) hangvételt és formavilágot, egyszerűbb, közvetlenebb, és helyenként, majdhogynem, kölyök-hangú a versbeszéd. Mintha, úgymond, egy gyermek írta volna ezeket a verseket. Alászállás ez, és visszatérés, mondhatni, aláMerülés, a gyermekkorba, a varázslatba, különböző valós és nem-valós állatok-lények világába. Cso­da­országba csöppen maga a vékonyka könyv olvasója is. Egy hol negatív, hol pozitív előjelű Birodalomba, ahol megszemélyesülnek, és újra elevenné varázsolódnak a holt emberek, tárgyak, ahol sejtelmes hullámzásba kezd a belső univerzum. A gyermeknek, az abszurd-irónikus, vagy szorongó-keserű pokol-menny(-be)-járásban, mindig akad egy társa, kvázi, ve­zetője. Különös dolgok történnek: „megdermednek a lábaim. Nem mozdulnak, / hiába akarom, csak ha a dzsinn engedi. (Ha dzsinn); „hogy védd magad, papírnadrágod / felgyűröd tér­dig és varázskört / táncolsz. (Boszorkánycipő). Csoda­országban minden lehetséges: „A fejemben titkos lepke van.”; „Még hernyó voltam, amikor Alice meglátogatott.” (Lepkefejű); és: „…zuhantam, mint Alice / a nyúlüregben.” (Létrán járók). A „gyermek” szomorúan konstatálja: „ Apu mégis elment vadászni, pedig / megígérte, nem hoz új nőt / csoda­országba.” (Cowboy erdei fotelben). Szerepversekként (is) olvashatók-értelmezhetők ezek a versek, pontosabban, a szerepvers és az alanyi líra képlékeny határait át- meg átlépik a szerző mondanivalói. Az is megállapítható, hogy ez a poétika, mint ahogy általában, a kortársi líra, inkább a próza, a prózavers felé „hajaz”. Koncepciózus könyv a Merül. A költő, versről versre haladva, szinte egyazon hangnemben, akárha regényt írna, „építette fel” a kötet anyagát. Úgy tűnik, a koncepció, jelesül, a gyermekkor maga, elve adott volt, és mintha ehhez fogdosta volna össze – mint különösen szép és ritka pillangókat – az önnön múltjából föl(-vissza)bukkanó emlékeket-inspirációkat, melyek aztán verssé, versekké értek benne. Nem tudni, hogy az a gyermekkorbéli időszak, amelyről ezt írja: „Ez nem a tizennyolcadik század”; és ahol: „…a megtörtént is bizonytalan” (Hat ujj), nem érvényes-e ugyanúgy a jelenlegi korra is? A költő, nyilvánvalóan, nem egy gyermekvers-kötettel kívánt előállni a Merüllel, lévén, hogy a – helyenként, horrorba átcsapó – mese, szorongattatóan elsötétül. Mint ehelyütt, egy szinte tárgyilagosan megírt „jelenetben”, a fogorvosi székben ülés élményeiről: „…a fejemet rázom, pedig / már pöckök feszítik az állkapcsom, // nyálszívó szörcsög, az arcomról lóg”(Szájzár). Mintegy filmként vetítve látjuk, ahogy: „A kertben kőtitánok balettoznak, nagyon lassú / mozdulatokkal”; majd szomorúan teszi hozzá: „…milyen nehéz megtartani egy álmot.”(Kastély). Ám furcsán keverednek a hangulatok. Mintha egyképp lenne értelmezhető a versek „mosolygása” vigyorként is, meg vicsorként is. Olykor valóságos „háborús” helyzetbe kerül a gyermek: „Együtt veszünk el / egy számháborúban.” (Ruhacsere); „…úgyis tied lesz / a fürdőszoba, akár háború árán.” (Kádcsata); „Ketten leszünk és nem / harcolok, elfektetett katonáim csak nézők” (Hangyák). Folyik hát a küzdelem, néhol egyenesen terrorista harcmodorban: „Felismerem terrorista hadicselét, / titokban robbantani szeretne”; de, amolyan szemet szemért módon, a gyermek „kegyetlenül” visszavág: „Bosszúból / én, a gyerek verset írtam a tenyerébe.” (Cowboy erdei fotelben). A megjelenített színes állatsereglet (macska, tigris, pók, hangya, akváriumi hal, kutya, mi több, plüsskutya) benépesíti a költő gyermekkorát, áthatja érzésvilágát. A sajnálatosan elhunyt Gerald Durrell (főképp a Korfun megélt időszakra gondolok) kalandos-szép gyermekkorát juttatja eszünkbe. Mindez még tovább fokozza a kötet – már amúgy is – „mágikus-realista” stíljét. És bizony, Lesinek sem kell éppen a szomszédba mennie (ha versíró kedélye úgy kívánja), egy jó adag humorért. Megcsillogtatja azt többféleképpen is. Mint itt és így, egy meglepő és érdekes képzettársítás formájában: „Mint bolond nap, a mézeskalács / feljön.” (Akváriumi táv); vagy például itt, egy sajátosan egyszerű mondatban, melynek olvasásakor, asszociáció-röppentyűk szállnak szét, bennünk: „Nem ijedek meg egy pakli játékkártyától”; és így folytatja, mint valami mesebeli „enteriőrben”: „a tűzhelynél állok, mint egy szobor, / míg a kutya elküld aludni” (Recept). Helyenként, mint azt az idézet(ek)ben olvashattuk, az abszurdba hajló, váratlanság(ok)ra kihegyezett csattanók, egyrészt, mosolyra görbítik a szánkat, másrészt, bennünk marad egy-egy váratlan „ütés” (még ha szelíd is) döbbenete, hogy, úgyszólván, lefittyen arcunkról a mosoly, és – elgondolkodunk. A szülők is beleszövőnek a „mesébe”. Az apához ekképp szól, egy meghökkentő hasonlattal megfűszerezve: „Apu, nézd, szeretlek, mint / csokireklámban kiskutya” (Ragasztó). Látjuk hát, milyen alakváltozás(ok)ra képes ez a „gyermek”, most éppen, mint kiskutya. És az apából Atya lesz, mert: „…az orromat fújod ki helyettem, / mint egy nyolcvankilós isten” (Világító hal). Ez már csak azért is így lehet, mivel: „Józsi bácsi azt mondta, Isten nincs, / se angyalok, csak betűk meg / számok” (Arion), annak ellenére, hogy mint egy nagyon szép sorában írja: „Egy angyal formájú darab hiányzik az égből” (Puha kenyér). A szerző, szemmel láthatóan, hosszasan elidőzött a pszichoanalitikus könyvek fölött, mert anyaképe, többek között, ilyen sorokra késztette: „sírásból mindig jó voltam, / a közönséget is megkaptam, hisz mi / másra való egy anya” (Torta). Éppen az egyetlen, formátlan szonettjében írja (melyben a rímek olyannyira rejtettek, hogy gyakorlatilag nincsenek is) ezt: „egészen belém olvadt / a kérés”; „…úgy visszaköltöznék testébe, keresztülúszva, / mint spermium, akit legyőzött a honvágy” (Honvágy). Úgy tűnik, hogy Lesi, a versek címadásában sem kívánt, amolyan, na-most-egy-nagyon-mélyet-írok habitussal élni. Mondhatjuk azt is, hogy gyermekien spontán módon ragadta ki verseiből a címeket, de azt is, hogy ördögien tudatos választás gyümölcsei. Mindkét verzió lehetséges, de ezeken töprengeni, mindenesetre, haszontalan. Elvégre, a címek hangulata tökéletesen azonos a versek, vagyis, az egész kötet, hangulatával. És kijelenthetjük: ez egy kerek könyv. Nem lehet elvenni belőle – csak fizetség árán. De, félretéve az efféle játékokat, rá kell térnem arra – így, ez írásom vége-táján –, hogy ez egy (minden gyermekiségével együtt) igen komoly mű. Ráismerhetünk saját gyermekkorunkra, sőt, talán még a most is jelenlévő gyermek-mivoltunkra is. A költő sikerrel Merül-t(szállt) alá, és ismét sikerrel jött vissza. Mint láthatjuk, kincsekkel megrakodva. És ezt már eleve sikernek könyvelheti el a szerző. Biztosra vehetjük, hogy ő is, ebben nagy Merül-ésben, jobban megismerhette magát. És minket, olvasóit is föllelkesít(hetett), a költői varázs eszközeivel, hogy bátrabban nyúljunk a mélybe, a szétdobált, és a sötét zugokban szanaszét heverő – múlt(unk)ba. Befejezésképpen, egy igazán Lesi-s versszakasszal zárnám, mely, mondhatni, a kiút lehetőségét csillantja fel, bizonyos szituációkban: „már nincs / választás, azt a hosszú izét kell / nyomni és rángatni, amíg aláhull” (Örökre).

Jahoda Sándor

(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számban)

JAK+PRAE.HU

Budapest, 2014.

58 oldal, 3300 Ft