Tiszatájonline | 2015. december 18.

Gergely Ágnes: Zelk Zoltán

Szabadulása után ismerkedtem meg vele, a hatvanas évek közepe táján, vagy talán később, a szigligeti alkotóházban. Esténként köréje gyűltünk, hallgattuk a verseit, hallgattuk a történeteit. Tudtuk, hogy felesége, Irén meghalt az ő börtönbüntetése alatt, s hogy Zelket nem engedték ki a temetésre. Hozzá írta a hatalmas halottsiratót, a Sirály-t. A versből a cenzúra töröltetett vele egy sort, ezt: kifosztották a gyászomat […]

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Ki az ág? 

1956 decemberében álltunk sorba a könyvpavilon előtt, a Marx téren (a mai Nyugati téren) Zelk Zoltán Alkonyi halászat című verseskönyvéért, amelynek első darabja volt ez a kétsoros remeklés, a címe nem kevésbé remek: Felelj, ha vagy! Nem tudom, a forradalom bukása után mikor nyitottak ki a könyvesboltok; 1957 januárjában ugyanebben a pavilonban vettük meg Illyés Gyula verseskönyvét, a Kézfogásokat. Az Egy mondat a zsarnokságról még nem lehetett benne, ott lapult a fiókjaink mélyében, de benne volt a Bartók, ezzel az el nem évülő sorral: Mert növeli, ki elfödi a bajt.

A zaklatott napokban úgy merültek föl a régi bajok, mint halak a halászhálóban, megtetézve; nem tudtuk elfelejteni, hogy hét évvel azelőtt, 1949-ben Zelk Zoltán írta meg A hűség és hála énekét, a harminc oldalnál hosszabb verses köszöntőt Sztálin születésnapjára, telve látomással és asszonánccal.

Látom, föláll – kezében borral telt pohár –
Egy vasöntő Moszkvában s fölkiált:
„Éljen Sztálin! Éljen a hetven Éves!
Társunk! Vezérünk! Tanítónk! Apánk!…” 

A fiatalabbak s a feledékenyebbek kedvéért: volt mindenféle magyarázat utólag ezekre az éljenző verssorokra. A mélységes hálaérzet, amely Zelket háromévnyi orosz front után az életmentő szovjet hadsereg iránt eltöltötte. A remény, hogy senki sem nyomorog többé, nem alszik többé ligeti padon. Az, hogy őszintén elhitte, amit mond. Az, hogy el akarta hinni. Az, hogy hazudik.

Tegyük ide még egyszer a remekmívű kétsorost.

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Ki az ág?

Az egykor agyonnyomott, kisemmizett költő azt hitte, megtalálta az ágat, megtudta végre, Ki az ág.

Nem tudta meg.

A bűnbánat hamujában, a forradalom költőinek egyik vezetőjeként, ahogy sokan mások, Benjámin Lászlótól Solymos Idáig, ő is falragaszra írta egy versét 1956. október 26-án:

[…] Óh, magyar ifjúság, s ti város peremének
meggyalázott drága népe! Hozzátok könyörgöm: oldozzatok fel
bűneimből és fogadjatok magatok közé, mert higyjétek el,
a lelkem már régen a Tiétek. […] 

Ezt el kell hinnünk. A börtön hitelesíti. A forradalom leverése utáni írópernek – Déry Tibor, Háy Gyula és Tardos Tibor mellett – Zelk Zoltán volt az egyik fővádlottja.

Szabadulása után ismerkedtem meg vele, a hatvanas évek közepe táján, vagy talán később, a szigligeti alkotóházban. Esténként köréje gyűltünk, hallgattuk a verseit, hallgattuk a történeteit. Tudtuk, hogy felesége, Irén meghalt az ő börtönbüntetése alatt, s hogy Zelket nem engedték ki a temetésre. Hozzá írta a hatalmas halottsiratót, a Sirály-t. A versből a cenzúra töröltetett vele egy sort, ezt: kifosztották a gyászomat. Hogy észrevétlenné tegye a hiányt, Zelk megismételte az előző verssort: Nem láthattam holt arcodat – ugyanazt jelenti, de nincs benne vád. Egy televízió-műsorban ez a változat szerepel. Tíz év múlva lehetett csak visszaállítani az eredeti párrímet.

Egyszer megkérdeztem tőle, miféle emléket őriz a vers refrénje: Vak szemgödör. Halott sirály. – Olvastam egy Apollinaire-verset – mondta Zelk. – Arról jutott eszembe ez a sor. – Azóta többször átnéztem az Apollinaire-kötetemet, és semmi hasonlót nem találtam. Meglehet, nem olvastam elég figyelmesen.

Egy másik estén Zelk elénekelte a könyvében szereplő népdal első versszakát.

Falu végén van egy kút,
van egy kút, van egy kút,
abba minden út befut,
megfürödnek az utak,
azután tovább futnak,
jumájdum, jumájdum!

Zelk hunyorított. – Mindenki elhitte, hogy népdal. Csak Illyés Gyula nem. Illyés azt mondta: „Nem népdal, ahhoz túl rafinált.”

Hajnal Annának olvasta fel Zelk a verseit, telefonon, és mindegyik után föltette a kérdést: – Te mondd… vers ez? – Annának, a régi barátnak elfogadta a véleményét. Hajnal Anna halála után Zelk mindig keresett valakit, akinek felolvashat. Az egyik versre én is emlékszem, a címe jellegzetesen Zelk Zoltán-i: Mert nem lehet. A fájdalmaival kórházba kényszerült költő színházba, képkiállításra küldi feleségét, Erzsébetet: Ne ülj a fekhelyemnél, / mint szenvedésem mélyszemű, nagy tükre // …Mert nem lehet! mert nem lehet / hogy öld magad! hogy öljelek! Kései versei között van egy ötsoros, a Sirály miniatűr visszfénye. Én gyújtok villanyt a szobában, / adjon izzó jelt ablakom, / én jövök zúzmara-ruhában, / én jövök, haza nem találva, / a néma téli utakon. (Kint és bent). Álmában is követte a Sirály útjait. 

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály. 

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja –
hazamegy és nem megy haza. 

Utolsó éveiben Zelk Zoltán mindent megkapott a sorsától. Szép, fiatal feleséget, lakást, kertes nyaralót nagy fákkal, nyugággyal, amelyben kényelmesen lehet verset írni, életmű-sorozatot a Szépirodalmi Kiadónál, napi háromszori étkezést, naponta tiszta inget… Nem járkált az utcán mint kivert kutya, senki sem üldözte. Rend lett az életében. Ez a világ más volt, mint a Sirály szegényes külvárosai, falvai. Megszerette. Megszokni nem bírta.

1973/2010/2014.   

109 éve született Zelk Zoltán (1906. december 18 – 1981. április 23.)

(Megjelent a Tiszatáj 2015/3. számában)