Péter László: Az utolsó népballada, az utolsó népdal

Sokáig úgy tartották, a cséplőgépbe esett lány „történetes nótája”, Farkas Julcsa balladája volt az utolsó hiteles népballada. Vargyas Lajos elfogadta Kálmány Lajos adatát: a tragédia Zentán történt 1886-ban vagy a körül; első közlése, Kálmányé, 1891-ből való. (A magyar népballada és Európa. Bp., 1976. 2. k. 778.)

1

Most azt olvasom Cservenyák Katalin érdekes, színes tudósításában (Penyige, lekvármúzeum, Népszabadság, 2010. ápr. 15.), hogy a Szenke patakba veszett kilenc penyigei lány tragédiájáról szóló históriás ballada volna az utolsó:

Ezerkilencszázötödik évbe
Kilenc kislány belehalt a vízbe.
Beleültek a hajó orrába,
Elmerültek a Szenke habjába. 

Szatmár megye Penyige községe,
Kilenc kislány belehalt a vízbe,
Szenke vize, száradj ki, apadj ki,
De sok anya könnyeit csaltad ki. 

Kilenc kislányt viszi a víz, viszi,
Édesanyja a partjáról nézi.
Gyere, anyám, ne hagyj benne halni,
Gyenge testem a halnak megenni. 

Gyászba borult Penyige községe,
Kilenc kislány halva fekszik benne.
Kilenc kislány, mint a letört rózsa,
Édesanyja jajszóval siratja. 

Utas, nézz be a temetőkertbe,
Kilenc kislány nyugszik egy szélébe.
Isten veled, kilenc letört rózsa,
Szép csendesen nyugodjál a sírba. 

A tragédia 1905. május 4-én esett meg. A lányok a Szenke túlpartján levő Vályi-birtokra készültek menni búzát tisztítani, és kora reggel a révnél ladikba szálltak. Az 5-6 személynek való ladikba tizenöten. Köztük egy húszéves epilepsziás fiú, akitől a lányok elhúzódtak a ladik elejébe. Már majdnem átértek, amikor a ladik eleje hirtelen lemerült, a fara fölcsapódott, és maga alá temette utasait. A kapálódzó lányok, mint ilyenkor a tömeglélektan törvényei szerint sajnos szokásos, egymást akadályozták a menekülésben. Csak négyüknek, a révésznek és a fiúnak sikerült partra úsznia.

Halászhálóval merték ki kilenc lány holttestét a penyigeiek. Egyszerre temették el őket május 8-án. Sírjukat azóta is gondozzák. Haláluk századik évfordulóján az önkormányzat emlékművet állított: az alkotás kilenc copfot és kilenc szál rózsát ábrázol. A tragédia helyszínén kopjafa áll.

2

Jóhiszemű föltételezés, hogy a penyigei lányok tragédiájáról született ballada a műfaj utolsó hazai alkotása. Ám az élete delén elhunyt szorgos vajdasági folklorista, Tóth Ferenc (1940—1980) talált ennél frissebb esemény ihlette balladát (Kálmány Lajos nyomában. Újvidék, 1975. 20, 207, 294.). A magyarcsernyei (ma Nova Crnja Szerbiában) Deák György 1926-ban elment a szentháromság vasárnapján, május 30-án tartott tóbai (Toba) búcsúba. Szeretője volt ott, de vetélytársa is, bizonyos Bálint József. A kocsmában összeszólalkoztak, és Bálint Jóci kést szúrt Deák Gyuri szívébe. Az erről szóló balladát Tóth Ferenc 1972-ben jegyezte le dallamostul a 68 éves Benyócki Istvánné Dékán Katalintól Egyházaskéren (Vrbica). Ez a kis észak-bánsági falu, pár kilométerre a trianoni határtól, egyébként híres a magyar folklorisztikában, mert itt élt írástudatlan napszámosként Borbély Mihály, akitől egy kötetre való mesét jegyzett le 1913-ban és adott ki (Hagyományok, 2. k. 1914) Kálmány Lajos, és ezzel mintát adott a nevezetes magyar folklorisztikai „iskola”, az egyéniségkutatás számára, amelyet elméleti megfontolásokkal Ortutay Gyula teremtett meg (Fedics Mihály mesél. Bp., 1940.), amely azóta számos mesemondó egyéniséget fedezett föl Albert Andrástól Tombácz Jánosig.

Dëák Gyuri elindult a búcsúra,
De nem tudta, hogy nem tér többé vissza.
Hogy nem mögy többet édösanyja elébe,
Mer’ Bálint Jóci kést szúr majd a szivébe. 

Dëák Gyuri be is mönt a kocsmába,
Bálint Jóci igenyöst a nyomába.
[De] Bálint Jóci belenyút a zsebébe,
Kést nyomott a Dëák Gyuri szivébe. 

– Bálint Jóci, hogy nem fájt a të szíved,
Amikor a Dëák Gyurit mögölted?
– Fájt énnéköm, de mán akkó késő volt,
Mer’ piros vére a padlón már mind elfolyt. 

Édösanyám, mossa ki az ingömet majd fehérre,
Hónap mögyök a csendbiztos úr elébe!
– Csendbiztos úr, adjon Isten jó napot!
– Adjon Isten, Bálint Jóci, mi bajod!?
– [De] Nagy a bajom, szívem nyomja [j]a bánat,
Hogy ëgy kislányé’ mögöltem a komámat. 

– Bálint Jóci, kár vót néköd azt tönni,
Ёgy kislányé’ a komádat mögölni.
– [De] csendbiztos úr, régön vót ellenségöm,
Hogy az a kislány nem löhet feleségöm. 

Dëák Gyuri nagy udvara de csöndös,
Odaszát ëgy kis pacsirta, de veszélyös.
[De] mindég csak azt csicsörögte anyjának:
[Hogy] hirtelen halála lött a fiának. 

Kitötték a holttestét az udvarra,
[De] nincs, aki végig-végig sirassa.
Mos’ látszik mög, ki az apátlan árva,
Mer’ csak édösanyja borult koporsójára. 

Dëák Gyurit viszik a temetőbe,
Előtte sétát a szeretője.
Fölszakadt a magos sarkú cipője,
Nem lösz többet Dëák Gyuri kedvese.

Az énekmondó hozzátette: „aztán nyóc évig be vót zárva ez a Bálint Jóci”.

Deák Gyuri balladája tehát mindeddig az utolsó hiteles és eredeti magyar népballada. Természetesen a folklóralkotások törvényszerűségei szerint eredeti, azaz a hagyományból táplálkozik, annak a fordulatait alkalmazza, hiszen a népköltészet alaptörvénye, hogy a változatokban él. Ugyanez érvényes a népdalra is. Szövegére, dallamára egyaránt.

Mindenki ráismer pl. a kitették a holttestet az udvarra formulára. Ez a közismert sor Szerdahelyi József Tündérkastély (1833) című népszínművéből folklorizálódott:

Kitëtték a holttestët az udvarra,
Nincsen, aki végig-végig sirassa.
Most tetszik mëg, ki az igazi árva,
Sënki së borul a borul a koporsójára.

A végig-végig szópár, a tetszik meg ige nem a néptől való; őrzi a műköltői eredetet.

3

Az utolsó, hiteles magyar népdalt meg Bartók Béla jegyezte föl 1918 júliusában a Vésztő melletti Kertmeg-pusztán, ahol a rokoni vendégeskedést népdalgyűjtéssel tette hasznosabbá. Feleségének írta 14-én vagy 15-én: „Az utóbbi négy napon aratólányoktól felszedtem egy csomó bolhát és 90 népdalt, a bolhát pajtájukban esténként szöveglejegyzés közben, a dallamokat pedig a tarlón du. 5 és 8 között. Van köztük 25 új dallam is. (Lesz megint mit másolni, ha hazajöttem.) És sok katonanóta. Sokkal érdemesebb falura menni katonanótákat gyűjteni, mint kaszárnyákba.” (Bartók Béla családi levelei. Szerk. Ifj. Bartók Béla. Bp., 1981. 277–278.)

Ezek közt volt ez a közismert katonanóta:

Kimëgyëk a doberdói harctérre,
Föltekintëk a csillagos nagy égre:
Csillagos ég, merre van a magyar hazám,
Merre sirat engëm az édësanyám? 

Édësanyám, hol fogok én mëghalni?
Hol fog az én piros vérëm kifolyni?
Lengyelország közepibe lësz a sírom,
Édësanyám, arra kérëm, në sírjon.

Kodály Zoltán Iskolai énekgyűjteményének (1943) 1. kötete eddig közli a szöveget. Nem tudom, honnan, ismerek még egy versszakot:

Föladom a levelem a póstára,
Elküldöm a babám kis falujába.
Olvasd, babám, a vérrel írott levelemet,
Muszka földön hagyom az életemet.

Ezen is érezni némi kántori fogalmazást. A nép nem „a babám kis falujába” küld levelet, hanem néven nevezi a falut: kis Tápénak, Nagyabonynak vagy Csornának… A „vérrel írott levelet” sem érzem népköltészeti formulának. De ha ilyet önmagától nem alkot is a nép, tapasztalatom szerint a műköltői származású (gesunkenes Kulturgut) alkotásokkal szemben a népi ízlés a folklorizálódásban már engedékenyebb: kétségtelenül ezt is befogadta.

Bartók azt írta gyűjtőhelyül e dal kottájára: Körösladány. Mivel azonban ő nem járt Körösladányban, nyilvánvaló, hogy körösladányi aratólánytól jegyezte le. S mivel a doberdói harcok 1915 júniusától tartottak, ez a dal csak ez után keletkezhetett.

A népköltészet alaptörvénye: változatokban él. Ennek is megvolt az előzménye: 1906-ban jegyezte föl szülőfalujában, Kibéden (Maros-Torda m.), és közölte az Ethnographiában Seprődi János. Úgy kezdődik: Jaj, Istenem, hol fogok én meghalni…

4

Nem tudok olyan hiteles magyar népdalról, amely ilyen pontosan keltezhető és 1918. július 15-nél későbbi. Ahogy 1926. május 30. után született másik népballadáról sem.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/5. számában)