Perovics Zoltán: Pszeudo Tadeusz Kantor-szövegek

RÉSZLET A HASZONTALAN SZÖVEGEK GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Száz évvel ezelőtt, 1915. április 6-án született Tadeusz Kantor a Halott osztály rendezője, aki Halálszínház koncepciójával még az általánostól eltérő színházi gondolkodást is felborította. A XX. század legnagyobb totális összművésze 25 éve, ezen a napon – december 8-án – hunyt el.

A deszkaajtó kicsiny rozsdás kilincse felé nyúltam. Tudtam, hogy ha csak megérintem, az ajtó azonnal kinyílik és magam mögött hagyom a bejárat körüli magas realitást. Ám egy mamelukszerű homályos alak elsodort a deszkatákolmány elől. Súgta, hogy legyek hálás az incidensért, mert ha nem vigyázok, és oda bemegyek, akkor kitoloncolnak, és jöhet még sok egyéb kellemetlenség. Bizalmaskodva emelte kézelős kezét, „Korom vagyok, uram, Korom vagyok!”. Fordultam vissza, mert ez a nyomorúságos tákolmány, amely fölött végtelenített cérnaszálon artopéd WC-papír-zászlócskám lengedez, képzeletem birodalmával áll összeköttetésben. Annak kopottas-szürke bádogrekeszei a művészetellenes, anti-művészetellenes művészet perspektíváival és irányaival gyermekkoromba nyúlnak vissza. Ahol nagybátyám a dombóvári téglagyár újságpapírral bélelt, 14-es számmal ellátott disznóóljában téglaporos vegyületeivel a nyomorúság alkímiáját hagyta rám örökül. Abból erednek Artopédlandia körvonalai. Ezekkel a gondolatokkal szabadultam ennek az örvényszerű lénynek szorításából, ám ekkor váratlanul megragadott a másik oldalról a Temetkezési Vállalkozó, aki egyik hóna alatt egy piros urnatartót tartva Anyám végzettségéről, utolsó munkahelyéről és hasonlókról kezdett faggatni. Ezekre a kérdéseire a temetés előtt már válaszoltam, akkor sem értettem és most sem értem, hogy miért akar(t) ezekről tudni. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, ismét a legalacsonyabbrendű alkímiára gondoltam. A Temetkezési Vállalkozó a mamelukkal és a tömeggel együtt szőrén-szálán eltűnt és magamat a deszkákból tákolt ajtón innen, bádog-lomjaim között találtam. Feleségem éppen befejezte az artopéd zászlócska levonását. Mosolyogva, megindultan néztem rá, ahogy kibontja és megrázza a haját. Megöleltem és megcsókoltam. Azt mondta: most már indulnom kell, mert már várnak rám. Minden rendben lesz. Egy festőállványra rögzített hatalmas képkeretre mutatott – annak közepén kellett átmennem. Beléptem a vászon nélküli képkeretbe. Mint valami hatalmas tákolmány, rekeszes batyu érkezhettem meg Tadeusz Kantor: Ma van a születésnapom című előadásának helyszínére. Ahogyan ő nevezte: képzeletem szegényes szobája. Kantor asztalánál az általa Velazquez nyomán megalkotott Infánsnő ült. Az asztaltól nem messze állt a kiskályha, amelynek kürtője a szoba láthatatlan falában végződött. Annak közvetlen közelében, ágyában feküdt a Szerző árnyéka. Kantor eddig valamit diktálhatott, mert az Infánsnő éppen belépésem pillanatában csúsztatta vissza íróeszközét egy kopottas fadobozkába. Kantor biccentve annyit mondott, hogy itt nem kell valamilyen óraszerkezethez igazodnom. Összpontosítsak a Π-re, vagy bármely számolási művelet maradékára, arra, amivel nem számolnak. A maradék műveletei nagyon fontosak. Láthatta rajtam, hogy a maradék műveleteinek említésére felcsillan a szemem. Mert tovább folytatta: az óramutatók centrumából is elindulhatok, lehet az a mostani pillanat, vagy az időtlen jelen. Nekem a kettő összhangban van, de a jelenség-időben azok nem azonosak. A centrum és az aktuális periféria távolságával sem kell foglalkoznom, mert az is benne van a pillanat keresztmetszetében, abban minden történés együtt van/lehet és lineárisan is olvashatók. Ám önmagam ellenségévé válhatok, ha elveszítem magamban azt, ami védekezik a tömeg, minden hatalom – az ostobaság és alantasság ellen. Fegyvereim a képzelet, a gyermekkori emlékek, a szegénység, a magányosság, a várakozó Halál és riválisa, a Szerelem. Amelyben ott van Artopédlandia és annak bejárata az iránytalanul tülekedő magas realitással, amelyben ott van e sorok olvasója, aki tud születésem századik évfordulójáról, és aki talán számba veheti a többit is: 101, 102, 103., és így tovább – bökött Kantor az Infánsnő előtt, az asztalon heverő írásra. Ezután felemelte, gondosan összehajtogatta majd a kezembe nyomta a papirost. Tessék – ezért a Haszontalan szövegért hívtam. Uraim, kérem a hajtányomat! – kiáltott, amire hirtelen tántorgó ólomkatonákkal telt meg a szoba. A hat éves gyermek hajtányára ült, és azt nagy lendülettel az üres képkeret felé irányította. Hurrázva követték őt az Ólomkatonák, az Infánsnő Velazquez nyomán, a Szerző árnyéka, a Szerző önarcképe, Maria Jarena, a Halottak, a Szegénylány, a Szolgálólány, az Újságárus, a Halott osztály pedellusa ágyúval, a Muzsikus bácsi, Smietana pap Wielepoléből, aztán az emballage-ok, és megérkezett Kantor összes előadásának összes szereplője. Vonultak körbe a halálcirkuszban. Követte őket a Csőcselék is a háború szerveivel… Közben az Árnyék és a Szolgáló mosólány Ápolókká változtak…

Átléphettem a kereten, mert észrevettem a Kukorékolós embert, aki gyermekkoromból érkezett ide. Boda bácsi bár guberálásból élt, mindig jókedvűen nevetett. Most is vele volt kartonokkal, rongyokkal, ócskavassal telepakolt Boda-lada feliratú kézi tragacsa, azzal járta Dombóvár utcáit. Ő volt az, aki a maga és a mások örömére gyakran kukorékolt. Emlékszem arra a napra, amikor azt mondta a piactéren összeverődött, őt unszoló csoportosulásnak: ma nem kukorékolok, ma meghalt a fiam. Hogyan halt meg? – kérdezték tőle. Megállt a szíve – válaszolta. Emlékszem arra is, hogy a nevetgélő tömegből egy mamelukszerű homályos alak szólalt meg akkor: a maga fiának nem is volt szíve.

Tákolmányom rekeszeit, az átjárókat nem érintheti a Korom. Olvasni kezdtem Kantor Haszontalan szövegét:

Hagyatékomat úgy rendeztem, hogy az arra hivatkozók – és most itt nem is csak a halottgyalázókra gondolok – megboldogult örökkévalóságom konvenciójával és a Halálszínház koncepciójával összhangban ujjonghassanak. A restaurátorok és az automatizmus karbantartói a valódi szándékot, az alacsonyabb rendű realitás trükkjeit nem érinthetik soha.

A végítélet harsonáját lélegzetemben hordoztam. A katasztrófa után számomra az kötelező volt. Az önjelölt sámánoktól és guruktól óva intettelek. A demiurgosz hibáit magamon kértem számon. A képzelet felszabadító erőit hívtam a középszerűség hazugságával szemben, mert azt mélységesen megvetettem. Nem viszonyulhattam az elhibázott teremtés teremtményeihez másképpen, csak ahogyan önmagamhoz/hozzád. Az emberi nyomorúság megindító, kegyetlen és mulatságos konvencióival is számoltam. Műveleteim soha nem nélkülözték a létezők és a már nem létezők iránti együttérzésemet.

Az nem félreértés, hogy a Maneken-bábok a hivatalos avantgarde hátsó ösvényein tűntek fel, hogy ők a Halálszínházban nagyon is élők, tiszták és sérthetetlenek. Az sem, hogy az élet szférájában tartózkodók, vagy az őket szemlélők publikuma – onnan nézve még a kivételek is – ezeket a kiváltságokat nélkülözik, rendre elhibázzák. A Manekenek itt a kihágás szférájában, az emberi lét sötét, lázadó, éjszakai oldalának megnyilatkozásai, a színész immateriális pótszervei. Erős Halál-érzetet és a Halottak szubsztanciáját közvetítő Modellek az élő színészek számára.

Csekély változtatásokkal ma újra megrendezném a Halott osztály, és a Vesszenek a művészek című előadásokat. Az egyértelmű indítékokat ma a stréberek által félreértett merítésekkel, a folyékony plágiumok műveleteivel is kiegészíteném. Az ellentmondások feszültségében éleződő tréfa éppen a kifinomult, árnyalt konvenciók kapaszkodóit zúzná szét, amit azután a kapaszkodókba kapaszkodók kevésbé kifinomult és egyáltalán nem árnyalt, de felszabadító zuhanása követhetne. „Újra kisfiú lettem, ülök a szegényes falusi osztályteremben, a bicskával összekaristolt padban (…) fönt fekete kereszt lóg. Eretnekségem… a művészet forrása.”

Az örökben ügyelő géniusz/demiurgosz az ellenmérgek adagolásában fontos szerepet tulajdonít a gravitációnak, az elengedettségnek, az ürességnek, az elemek munkájának és a humornak. Ezek egyenként és együttesen éppen arra az összhangra mutatnak, amelyből a Halálszínház merít. A látás pórázáról leszakadva átlépni a láthatóság küszöbét. Túllépni a külső látáson. Belülről meglesve átélni azt az elemi erejű megrázkódtatást, amellyel jár. Mert az ár, amit fizetni kell érte, a halállal való találkozás.

Mielőtt a végzetben forduló születésnap jelentőségére hivatkoznék – hiszen annak adok akadozó értelmet ebben a hendikepes illuzórikus szférában –, hangsúlyoznom kell, hogy mivel az átlagos művészettörténészek általában a merítéseket hatásokként fordítják, ezért számukra a valódi indítékot a megfelelő pillanatban csak valamilyen „0” (zéró) hivatkozás adhatja meg. Amelyben talán éppen a Halál Angyalának kezecskéjét mértéktelen szenvedéllyel szorongató tehetség-démon meséli el, hogy a síri csenddel ölelkező mámor hogyan lehet kiváltságos aktus, fogantatás és vajúdás is egyszerre. A megalázó helyzetbe hozott tárgyak partnereim és ellenségeim.

Valódi távozásomat megelőző felindultságomban úgy fogalmaztam, hogy „Soha többé nem térek ide vissza”, ám annyi időt még hagyhattam az azonos című előadásomban celebrált menyegzőt követő nászéjszakán fiatalkori maneken-alteregómnak, hogy a Halálszínház koncepcióját beteljesítő hendikepem emlékeztesse kutatóimat arra, hogy „Ma van a születésnapom”. Szívverésem akadozó hangjai dublőr-manökenem szívéből szóltak. Tehát a KANTOR100, 101, 102, 103, stb. már kalkulálva voltak abban a minden miszticizmust nélkülöző fordulatban, amelyre Metanoia-manekenem gyakorolta magát a Halálszínház szegényes deszkáin: „A művészetben az életet kizárólag az élet hiányával lehet érzékeltetni, a halál szólítása útján, a látszatok, az üresség, az üzenet hiánya segítségével.”

Az élet gyakorlatában tágas és autonóm tevékenység – a gyermek viselkedése – kiküszöbölte belőlem azt a szánalmas illetőt óriás hátizsákjával. Születésnapom a végzet beteljesítése és kioltása, a Soha többé a mindig ma örök illúziója. Az örökkévalóság Halott osztály-termének ablakán át nem fürkészem többé gyermek-manekenem alakját. Akadozó szívhangjaim hívták örök életre őt.

Soha többé nem térek ide vissza: Ma van a születésnapom.

(Megjegyzés: Tadeusz Kantor a Soha többé nem térek ide vissza – című előadását követően, 1990-ben a Ma van a születésnapom című utolsó előadásán dolgozott. A kitűzött bemutató előtt nem sokkal az egyik próbán összeesett és néhány nap múlva – december 8-án – meghalt. Nem csak saját manökenjét (életnagyságú Kantor-báb) építette be utolsó előadásába, de el is játszatta magát egyik színészével, akinek játékán a próbák során nagyon jól szórakozott, sokat nevetett. Az előadásban ciklikusan visszatérő jelenet volt a fehérköpenyes orvosok/ápolók tánca, amit szívhangokkal keveredő tangómuzsika kísért. Tadeusz Kantor Halálszínházában a Ma van a születésnapom című előadásával saját halálának premierjére készült.)