Büszke vagyok arra, hogy a VHK az egész világon, a CANTARA pedig a hazai színtéren egyedinek számít

Nagyon izgalmas volt, amikor 1996 nyarán a VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK, azaz a VHK gitárosa lettem, hiszen ez az elsöprő erejű hangorkán, ez a semmihez sem hasonlítható, fergeteges rituálé– ami a koncerteket jellemzi a mai napig – rám is hatással volt, és ráadásul én kezdettől fogva szerettem volna különleges időutazásokat tenni a zenében, a zenével. 2004-ben ezzel a céllal alakult meg a saját produkcióm, a CANTARA is, amely egy hangulatos, romantikus, illúzióval telített gótikus zenekar – mesélte portálunknak Molnár Lujó zenész, zenekarvezető.

– Hol, milyen körülmények között találkoztál a VHK-val, a tagokkal?

– Németh László, azaz Fritz, a VHK népszerű és közkedvelt szólógitárosa kamaszkori ismerősöm volt, mindketten Óbudán nőttünk fel. Ő nyilatkozta egyszer, hogy 14 éves koráig Abba és Boney’M rajongó volt, majd jött a Sex Pistols… Nálam is hasonló volt a helyzet, de természetesen sok minden más is hatással volt ránk, így például a rock és a metal klasszikusai, és én még progresszív jazz zenét is hallgattam akkoriban. Mindketten autodidakta módon, szinte egy időben kezdtünk el gitározni, és ráadásul egy középiskolába is jártunk. Úgy igazán itt ismerkedtünk meg. Fritz az egyik első magyar punkzenekar, a SHOCK együttes gitárosaként a helyi Pinceklubban is fellépett, és – ha jól emlékszem –, ezen ott volt Grandpierre Atilla, a VHK énekese is a bátyjával, Pierrel. Ők ott laktak szemben, a Rippl-Rónai utcában és valahogy belógtak. A P. Mobil–Hobó Blues Band–Piramis–Beatrice-korszak éppen lecsengőben volt, és mi – sok hasonló tizenéveshez hasonlóan – nyitottak lettünk az „új hullámra”, illetve minden olyan eseményre, aminek köze volt a 80’-as évek magyar underground művészetéhez, ezért gyakran összefutottunk punk és alternatív rendezvényeken. Később az ő kedvéért mentem el egy VHK koncertre is. Ott mindjárt megismerkedtem Szónusszal, a VHK basszusgitárosával, aki később beajánlott a zenekarba, de nem feleltem meg. Később Fritz is hívott, megpróbáltuk hát újra, és akkor sem feleltem meg, de nagyon közel volt már a turné időpontja, alig két hét volt a Sziget-koncertig, és le volt kötve a stúdió is az Éden visszahódítása című lemezre, így nem volt mit tenni, össze kellett valahogy csiszolódnunk, és ez megy még a mai napig is…

– Mit adott neked a dark rock korszak?

– Még jóval a VHK előtt, zenész barátaimmal alapítottunk egy dark-rock zenekart THE LOVE néven, amit a FUCK OF SYSTEM hatására alapítottunk, illetve rongyosra hallgattuk a THE MISSION és a SISTERS OF MERCY lemezeit. Zeneszerzői szempontból ez a stílus valóban meghatározó lett nálam, hiszen kiderült, hogy a gyermekkorból hozott érzékenységemet ezzel a „hangulattal” valamelyest fel tudom oldani. Ez később még fokozódott is, 1988 tájékán, egy barátom felhívta a figyelmemet a DEAD CAN DANCE zenéjére, amibe azonnal, első hallásra beleszerettem. Ez már nem dark-rock, hanem gótikus zene, és aki ismeri, az tudja: a DCD nem egyszerűen csak egy „zenekar”, hanem egy komoly életmű is, amiben hallható tradicionális népzene, a régi, történelmi korok zenéi, a klasszikus muzsika és mindemellett modern hangzások is. A mai napig ámulattal hallgatom, hogy mennyire fantasztikus érzékkel nyúlnak hozzá a hangszereléshez, és hogy milyen varázslatosan adják elő a dalokat. Ennek a rajongásnak a hatására jött létre 2004-ben a CANTARA zenekar, ugyanis a DEAD CAN DANCE egyik ismert opusza a „Cantara” című dal, tehát innen az elnevezés….

Kisgyerekkorom óta nagyothalló vagyok, ezért befelé forduló voltam és vagyok a mai napig is… A zene annyira meghatározó az életemben, hogy igazából ennek segítségével kezdtem el gondolkodni: zenében gondolkodom a mai napig is…

– Még erre később visszatérünk… mikor kezdődött az alkotói pályafutásod?

– A 80’-as évek magyar underground zenéjének megszületésénél, zenészként és szerzőként én magam is jelen voltam, folyamatosan. Először egy – ma is létező – punk zenekar, a KRETENS számára írtam néhány számot: „Ringyó; Előre vörösök; Bürokraták”, és közreműködtem a produkcióban hol zenészként, hol „ijesztgetős vámpírként”, de volt saját zenekarom is BTK. (Büntető törvénykönyv) néven, főleg a neue deutsche welle hatására, új hullámos punkot játszottunk.

Emlékszem, elmentünk fellépni a Szabadi Sóstói zenei táborba, ahol punk és new wave bandák zenéltek, ott volt a VHK is. A rendszerváltozás előtt nagyon odafigyeltek arra, hogy ki, miről énekelt, ezért az egész fesztiválról hangfelvétel készült. Mi, akkor ezt nem nagyon fogtuk fel, de ma már tudjuk, hogy ez voltaképpen „gyűjtőtábor” volt. A jó minőségű felvételeken tisztán lehetett hallani, hogy ki, miről énekelt. A VHK-t később szépen be is tiltották, de csak azért, mert így sem értettek belőle semmit, de ez nem érdekelte a fiúkat, sőt annál inkább ösztönözte őket a minden ellen való lázadásra és a helytelen viselkedésre is.

– Grandpierre Atilla, a VHK énekese mesélte nemrég a Tiszatájonline.hu portálnak, hogy nagyon különleges nálatok az alkotói folyamat, nem beszélve a próbákról, amit nem is igazán lehet annak nevezni…

– A különlegessége abban rejlik, hogy a legtöbbször nem egy konkrét ötletből indulunk ki, hanem csak egy-egy hangulatot megragadva kezdünk el a hangszereken „tapogatózni” vagy éppen a semmi közepébe fejest ugrani, hasonlóan ahhoz, amikor egymás kezét fogva, együtt ugrunk egy mély szakadékba vagy repülünk a végtelen magasságokba. A próbákról hangfelvétel készül, és ezt visszahallgatva igyekszünk a legizgalmasabb részeket kiemelni.

– A közös zenélések eredményeként is transzállapotba kerültök, akárcsak a koncerteken?

– A mágikus népzenét játszó VHK-t táltos zenekarnak is szokták nevezni… Én biztos vagyok abban, hogy az ősi módon történő zenélésnek, a táltosok dobolásának, a különböző rituáléknak nem csupán az volt a céljuk, hogy transzállapotba kerülve az istenekhez imádkozzanak, vagy éppen kommunikáljanak velük, hanem, hogy örömből, örömmel zenéljenek együtt. Ez nálunk is így történik, ha olykor vadabbak és őrültebbek vagyunk is, arra törekszünk, hogy a zenéléssel mindig örömet okozzunk magunknak és ez által másoknak is.

– Az idén 40 éves VHK zenekar belevágott egy tőletek szokatlan projektbe…

– Divat manapság a zenekaroktól, hogy a régi lemezeiket „leporolják” és újra előadják koncert formájában. A VHK soha nem követte a divatot, de most nyitottabbak vagyunk, az albumok felidézését mi is jó dolognak tartjuk. Tudjuk, hogy a közönség szent, azt az élményt várja el, amit kapott az albumtól, viszont, amikor leültünk és meghallgattuk együtt  „A halál móresre tanítása”című lemezt, először arra gondoltunk, hogy mi ezt nem is tudjuk így előadni, hiszen soha nem is fordul elő, hogy a koncerten például egy az egyben, pont annyi ideig tart egy szám, mint a stúdió változaton. Ettől függetlenül, a dicséretünkre legyen mondva, tényleg komolyan vettük a feladatot, próbáltuk a lehető legjobban visszaadni a lemez, a kor hangulatát, követtük a hangzást is, de aztán a koncerten már az első szám sem olyan volt, mint a lemezen, egy kicsit rátettünk még több lapáttal… Egyébként, ha valaki meghallgatja, azért olyan izgalmas ez az album, mert tele van effektekkel és mindenféle különleges eszközökkel, az akkori tagok például üveggel is sikálták a gitár húrjait, furulyák fúvókájával sípoltak-zenéltek, sőt egy vaslemezlap hangját is belecsempészték, és mindenféle őrült improvizációk vannak rajta. Én akkor még nem voltam ott, de a fiúk elmesélték, hogy Hollandiában rögzítették az albumot, közben pedig rengeteg sört fogyasztottak el a stúdióban, így nem nagyon emlékeztek arra, mi is történt. A nagyon ügyes holland technikus mindenki szerencséjére felvette az örömzenélést is, a legjobb motívumokból pedig összevágta a dalokat, ebből született a lemez. Az „újrabemutató” helyszínére, az A38 Hajóra, így mi is vittünk vaslemezt, sörös üvegeket, beszereztünk furulyasípokat. Mondtam a srácoknak, hogy a gyerekkori trauma miatt (nem tanultam meg a leckét, ezért a zenetanárom a furulyával verte szét az ujjaimat…) én nem fogok furulyázni, az adott résznél hátra is mentem dobolni.

– Lesz folytatása?

– Már ott, az A38-as, nagyon jól sikerült koncert után megbeszéltük, hogy jövőre folytatni fogjuk, egy vagy több koncerten A világösztön kiugrasztása című lemezt fogjuk újra előadni. Azt még nem tudjuk, hogy erre pontosan hol kerül majd sor.

– Jövőre is terveztek VHK-fesztivált?

– Ami biztos, hogy jövő februárban VHK-találkozó lesz a Dürer Kertben. Olyan zenekarokkal együtt lépünk fel, amelyeket mi nagyon szeretünk és illenek is a stílusunkhoz.

– Térjünk rá a CANTARA zenekarra. A zenemegosztón több „cantara” névvel is találkoztam… Hogy is van ez?

– Valóban, „cantara” néven – sajnos vagy nem sajnos – több formáció is létezik: a Youtube-on láthatunk egy holland dark-metál csapatot, egy német formáció, szintén „Cantara” néven „poposított” gótikus műveket ad elő, és van egy autentikus folkot, illetve kelta muzsikát játszó skót „Cantara” is. Az az igazság, hogy ez engem nem igazán érdekel, amikor a név kiválasztásra került, nem is néztem utána, hogy mi a helyzet ezzel kapcsolatban, mert beleszerettem ebbe a zenekari névbe.

– Van valami mélyreható jelentése ennek a kifejezésnek?

­– A mai napig nem tudtam kideríteni, hogy mit is jelent ez pontosan. Azt gyanítom, hogy ez egy régi spanyol vagy portugál településnév. Amikor a közösségi oldalon elindult a Cantara oldala, több spanyol anyanyelvű, Cantara vezetéknevű felhasználó bejelölt minket, és azt tudjuk jól, hogy ahogyan nálunk is, több családnév a településnevekből alakult ki. Egy biztos: annyira dallamos maga a kifejezés, megidézi a régi történelmi időket, akárcsak a zenénk. Persze, nem vagyunk mi zenetörténészek, de mégiscsak izgalmasabb, ha egy produkcióban a modern törekvések mellett a régmúlt emlékei, illetve ezek hangulatai is szerepet kapnak.

Tóth András Tozzi

Fotók: Jekken Péter / Varga Ilona (Alion)