Tiszatájonline | 2015. december 4.

Színházi morfondír

HORVÁTH PÉTER ÍRÁSA
Lehet színház nélkül élni, de nem érdemes. A mondat első felével egyetértek. Hogy érdemes-e, azon még tűnődnöm kell. Néha hónapokig nem jut eszembe, hogy színházba menjek. A múlt héten viszont három előadást is láttam…

Lehet színház nélkül élni, de nem érdemes. A mondat első felével egyetértek. Hogy érdemes-e, azon még tűnődnöm kell. Néha hónapokig nem jut eszembe, hogy színházba menjek. A múlt héten viszont három előadást is láttam.

Fiatalemberként rajongtam Dosztojevszkijért. Igaza van a Mesternek, gondoltam, az ember bármi megtehet – ha van hozzá elég bátorsága.

A szabadság határtalan.

1974-ben láttam az Ascher Tamás rendezte Ördögöket a Kaposvári Csiky Gergely Színházban. Két meghatározó momentumra emlékszem. Kirilovot az „amatőr” Breznyik Péter játszotta a hivatásos társulatban. A díszletet az a Pauer Gyula tervezte, akinek robusztus, szakállas alakját édeskés illatú füst vette körül, szent borzadállyal suttogták mögötte: szív. Mellesleg jeles képzőművész kortársaival ő honosította meg itthon a szocialista kultúrához sehogy nem „méltó” neo-avantgard alkotói attitűdöt. Színházi munkássága is botrányosan jelentősnek számított akkoriban. Breznyik Péter zavarba ejtően „hiteles” volt, mintha az előadástól függetlenül, civilként is egy rozoga szekrényben lakna, mivel nem óhajt részt venni a valóságnak nevezett vircsaftban. Pauer díszletének központi eleme, egy hatalmas szárnyas ajtó, hol a magasba emelkedve eltűnt a játéktér fölött, hol méltóságteljesen és valahogy fenyegetően visszaereszkedett a szín közepére. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Az előadás után gondoltam először arra, hogy „szabadnak lenni” sötét titkokkal teli, szenvedelmes kísérlet lehet.

*

Most, jó negyven évvel az Ördögök felkavaró előadása után, a Karamazov testvéreket láttam, Morcsányi Géza átiratában. Az előadást Valló Péter rendezte.

A szövegkönyv és a rendezés első osztályú. Morcsányi remek érzékkel metszette ki a regényből azt, amit a legfontosabbnak tartott: a négy Karamazov fiú egymáshoz, az apjukhoz, és a szabadsághoz való viszonyát. Valló a rá jellemző, lényeglátó alapossággal elemzi a szöveget, színészeit kíméletlenül vezeti, pontos képekben fogalmaz. (A díszlet a világítóan tehetséges, fiatal Bagossy Levente munkája.)

Az Ivánt adó Szabó Kimmel Tamás és a Szmergyakovot megszemélyesítő Pál András kiemelkedik a remek szereplők közül, noha két olyan egészen kiváló, gazdag tapasztalattal bíró színészfejedelem is játszik a csapatban, mint Jordán Tamás és Gáspár Sándor.

Nehéz megfogalmazni, mi is az árnyalat, amellyel a két fiatal színművész „túltesz” a mestereken. Gáspár Sándor hatalmas komédiás. Prózaáriái utánozhatatlanul pontosak, és olyan vitalitás árad belőle, ami rajta kívül kevés színművészünk sajátja. Az ő öreg Karamazovja lenyűgöző alakítás. Pál András Gáspárhoz hasonló módon játszik, a jelentős mímusok teljes eszköztárát alkalmazva teremti meg a figurát.  Jordán Tamás az intellektuális színészet nagymestere. Eszköztelennek mondhatnánk, holott a legfontosabb színészi eszköz: a  látható és láttató erejű gondolkodás milliárdosa. Kevés olyan védhetetlenül megrendítő pillanata van egy színielőadásnak, mint amelyikben úgy érezzük: a játszó személynek ott, abban a pillanatban „jut eszébe”, amit kimond, miközben azt is sejteni véljük, mi mindent nem fogalmaz meg verbálisan gondolatainak sokasága közül. Szabó Kimmel Tamás is efféle, „gondolkodó” színész. De benne és Pál Andrásban is van valami rejtelmes plusz, valami nagyon mai, nagyon hétköznapi, nagyon ismerős vonás, amitől zavarba ejtően IGAZINAK tűnnek. Alkatuk, arcuk, tekintetük? Nem tudom.

Na és persze ott van velük Dosztojevszkij. Nála nincs megváltás és nincs kegyelem. Csak mi vagyunk ott az ő színpadán, pőrén, megverten, gyöngén hunyjuk be a szemünket a szabadság vakító, kíméletlen fénye elöl.

Egy ilyen előadás láttán az ember hajlamos arra gondolni egy röpke pillanatig, hogy érdemesebb színházzal, mintsem nélküle élni.

Egyetlen gyengéje van a produkciónak, és az sajnos éppen az utolsó pillanatokban kerül elő. Az Ajosát (igen tehetségesen) játszó Rétfalvi Tamás búcsúzóul szembefordul velünk, okos tekintetét végigjártatja a közönségen, s hogy jobban láthasson minket, felgyúlnak a nézőtéri fények. Valami olyasmit mond, hogy örökre megjegyzi az arcunkat, mindig emlékezni fog ránk. Nagyon hatásos ez a gesztus, csak sajnos nem igaz.

Ha az előadás után ötven ember felsorakozna a színház előtt, és neki szét kellene választani közülük azokat, akik egész este odabent ültek azoktól, akik nem látták az előadást, a színész egészen biztosan felsülne. Talán nem véletlen, hogy Dosztojevszkij nem adna ilyen teljesíthetetlen feladatot egyikünknek sem. Talán ha azt mondaná: igyekszik emlékezni ránk, igazabb volna, hiszen az igyekezet a legtöbb, amit egymástól elvárhatunk.

*

Másnap a Függöny fel! című, Hamvai Kornél által fordított Michael Frayn bohózatot láttam a Centrál Színházban. Ügyes darab, ügyes előadás. Minden ki van találva, és nagyon el van játszva. Az előadás egy pillanatra sem kacérkodik azzal a gondolattal, hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század tulajdon testének alakját és lenyomatát” – ahogy Shakespeare Hamletje tanácsolja a színi kompániának.

Szakértő kézzel konstruált világ ez, amelyben tényleg színész minden férfi és nő – bár a legkevésbé sem ismerünk bennünk magunkra. Minden eltúlzott, csinált, kimódolt, néha már-már az ízléstelenség határáig bombasztikus és mulatságos. Nincs az előadásban semmi zavarba ejtőn „őszinte”, netán „emberi” momentum. A bohózat felhúzott óraműve pillanatnyi kihagyás nélkül pereg, minden poénra újabb poén felel, pompás grimaszra a legkisebb szünet nélkül válaszolnak az újabb remek grimaszok.

Színészekről szól a darab, egy afféle dali-társulat készül egyetlen próbával egy rosszul működő ajtók alkalmatlanságára épülő bohózat aznapi előadására. Az előadandó darab halovány, a próbát számtalan dolog akadályozza. A rendező két színésznőjével folytatott titkos viszonyára éppen most derül fény, idős naturburscha heveny alkoholista, egyik színésze tehetségtelenebb a másiknál… Minden klappol, hogy mulassunk – rajtuk. És a legkevésbé sem önmagunkon.

Így aztán megnyugtató végigkacarászni az előadást.

Ilyenek ezek.

Ők.

(Mi mossuk kezünket.)

Vígjátékot – netán bohózatot – színre vinni látszólag egyszerű, kisrendezői feladat, holott minden tragédia bemutatásánál fogósabb munka. A tökéletes tempóérzék mellett tévedhetetlen ízlés, elegancia, és feltétlen alázat szükségeltetik hozzá. Nem csak azt kell kibogozni és lebonyolítani, hogy mi és miként történik, de azt is szükséges megfejteni, hogy kikkel esik meg a vígjátéki, bohózati bonyodalom. Ha egy pillanatra sem látunk a tökéletesen működő masinéria mögé, hiábavaló minden görögtűz, pukkanó pattantyú és frivol sziporka. Ha minden mindig flott, ha nem tűnik fel a pillanat résén át az esett – mert esendő – ember, a néző flottul szórakozik – de lényegileg érintetlen marad.

Puskás Tamás rendezése szakszerű, hatásos (majdnem azt írtam: hatásvadász) munka. De miért volna baj hatásra törekedni? Vérbeli rendező valójában a közönséget rendezi. Rajta múlik a néző rekeszizmának működtetése, szívdobbanásának szaporasága, még a könnymirigyek működésére is befolyással bír. Puskás lendületes tempót diktál, magától értetődően használja a teret, ötletei vannak, és pontosan tudja, mikor mekkora nevetést fog kiváltani egy-egy poén. Más nemigen érdekli.

A színész csapat teszi a dolgát, fegyelmezetten dolgozik a rendező keze alá.

A nézőtéren nagy a derültség.

Siker van.

Két színművész itt is kiemelkedett a féktelenül komédiázó többi közül. Egyikük az úgynevezett „zenés színház” ünnepelt sztárja: Bereczki Zoltán, másikuk az eddig jobbára szintén énekes-táncos szerepekben feltűnő Ágoston Katalin.

Bereczki a vele született (?!) eleganciájával tűnik ki a gárdából, alig észlelhető, finom távolságtartással „mutatja be” a szerepét. Közben – mintegy mellesleg – úgy zuhan, görög lefelé egy cirka három méteres lépcsőn, hogy a nyaktörő mutatványt minden kaszkadőr megirigyelheti. Ő ura a szerepének, nem a szerep uralkodik rajta.

Ágoston Katalin bájos és csinos, ráadásul tehetségesen formál egy ma is létező karaktert. Az általa megszemélyesített, nyafka „szőke nőről” sejtetni engedi, hogy nem csak a színházi masinéria díszlete és kellékei közt érzi elveszettnek magát, de ilyen volt tegnap és ilyen lesz holnap is. Nem csak jelene van, de múltja és jövője is.

Az előadásnak csak jelene. Ráadásul ez a jelen valamiképp a múlthoz tartozik.

A Karamazov hagyományosnak nevezhető dramaturgiával működő, „realista” előadás, mégis nagyon „mai”. Köszönhető ez Morcsányi Géza kiváló érzékkel napjaink szóhasználatához magyarított szövegének, Valló Péter pontos rendezői kezének és a színészi előadásmódnak, habitusnak. A Függöny fel! című bohózat valamiképpen poros. Az eredetileg a nyolcvanas évek elején Londonban bemutatott darab valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján játszódik. Különös módon ez az időszak mindenestől távolibbnak tűnik a Dosztojevszkíj mű történetének valós idejénél. Nem érezzük, hogy a történet hősei kortársaink volnának, a színészek közül  csak Ágoston Katalin és Bereczki Zoltán tűnik ismerős, mai figurának.

*

A harmadik előadást Szegeden láttam. A társulat Bagó Bertalan rendezésében Molnár Ferenc Üvegcipő című darabját vitte színre. A „boldog békeidők” fantasztikus sikerű szerzője mára sok szempontból szintén avíttnak és édeskésnek tűnik. A szegény rokon cselédlány szerelmi története nem csal könnyeket a szemünkbe, a „nyócker” romantikája nem sarkall önvizsgálatra. Molnár a posztmodern könnyes-bús előfutára, nála sem a történet a fontos, hanem az előadásmód. Jótékony, érzelmes-mulatságos szövegködbe burkolja alakjait, mondatai negédesen zenélnek, mint egy hajdani vurstli wurlitzerje.. De hol van már az a körhinta az üvegszemű hintalovakkal, csillogó hintajával? Hol vannak a kastélyok, a házmesterlakások, a nyugodalmas rendőr-irodák? Hol korzóznak az álmodó szemű cselédlányok, a komor jasszok és nagyszívű hintáslegények?

Az első felvonás mégis remekül, „mai hangon” szólal meg, és megszólít. Molnár szállóigévé vált mondata, miszerint első felvonást mindenki tud írni, őrá magára is igaznak tűnik. A remekbe szabott, pergő ritmusú kezdő jeleneteket Bagó Bertalan nagyszerűen rakja fel a Sántha Borcsa által tervezett, finoman stilizált színpadára. A habókosnak tűnő cselédlány megterít az általa istenített szobaúrnak. A cselédlányt megszemélyesítő Gidro Katalin elragadó a történet elején. Édeskés szófordulatai holmi színdarabból vett idézetnek tűnnek, szerelmes lobogása egy mai kamaszlány lilácska ábrándozása. Édes egy lüke. Hiába lobog, hiába verdes verébszárnyaival, nem fogja elnyerni morózus asztalosa szívét.

Sipos szobaurat Kárász Zénó adja fegyelmezetten és (kezdetben) hitelesen. Az ő elénk lépő asztalosa befejezett ember, akit nem érhetnek meglepetések. Biztonságosan és takarékosan berendezett, jövőtlen élet az övé. Szakmájának kiváló kismestere, lakhatása megoldott, szállásadónője évek óta a szeretője. Magára gombolt nyugalmából senki és semmi nem fogja kirobbantani.

Az idősödő panziótulajdonosnő is hasonlóan vélekedik a maga sorsáról. Megteremtette életének biztonságos kereteit, kielégíti a maga körül példás rendet tartó gazdaasszonynak szóló respektus, a bérlőjével folytatott, nagy megrázkódtatásoktól és fellobbanásoktól egyaránt mentes, megbízható szerelmi viszony. Nem is változtatna a kitartó munkával megteremtett életrendjén, ha nem habarodna bele a panzió pimaszul vonzó, szemtelenül fiatal lakójába, a Császár Pál nevű nyóckerületi sármőrbe. De belezúg, beleszédül, veszélyesen. Tapasztalt asszonyként tudja, milyen fájdalmas és megalázó véget ér majd a viharos viszony, a fiatal férfi nyilván elhagyja, miután „összetörte a szívét”, és ő könyörögni fog neki még egy utolsó és megint egy utolsó ölelésért.  Ettől a kiszolgáltatottságtól és megalázottságtól meg akarja védeni magát. Rafináltan megzsarolja régi szeretőjét, arra kényszerítve az asztalost, vegye őt feleségül. A törvényes házasság magasabbra helyezi majd a nyócker társadalmi ranglétráján, és férjezett asszonyként természetesen szakítani fog az ingerlő gigerlivel.

Kubik Anna egy jó évtizeddel idősebb a megírt szerep koránál. Negyvenes szépasszony helyett egy az ötvenes éveinek második felét tapodó, igencsak hervadásnak indult nőt alakít, megrendítő őszinteséggel, és a színész-szakma minden mesterfogását professzori szinten birtokló művész lehengerlő biztonságával. Lenyűgözően pontos, egy versenyzongora minden regiszterét megszólaltatja, játékmodora egy német színésznő precizitását és egy francia színész asszony kortól független erotikus kisugárzását egyesíti. Ritkán mosolyog, de olyankor ellenállhatatlan. Legjobb pillanataiban Sulyok Mária zsenialitását idézi.

Rédei Rolandnak pompásan áll a ficsúr-amorózó. Nem tudni ugyan, hogy mit eszik annyira a hervatag panziósnőn, de elhisszük neki, hogy megvan az oka rá, bármi legyen is az az ok. Bicskanyitogató férfibáját remekül működteti, még egy leheletnyi öniróniát is felfedezni vélhetünk játékmódjában. (E fiúból pap lesz, akárki meglátja – Thália templomában.)

Bagó Bertalan (eleinte) tanítani valóan pontos rendezése minden édeskés ízt lefarag a történet kezdetéről, hibátlan, érdekfeszítő első felvonást dirigál. Az erősen korhoz kötött karakterek úgy járnak kelnek a történet elején, mintha ma élnének a Mars tér környéki házak valamelyikében.

Aztán, ahogy a későbbiekben előre halad a játék, a pompásan alapozott színi építmény szép lassan összeroskad.  Molnár maga is érzi, hogy a mesterműnek gondolt darab alaphelyzetét nem fogja tudni a négyesfogatra hangolva kibontani, ezért sorra lépteti fel a könnyű kézzel megrajzolt mellékfigurákat, és megpróbálja velük és általuk késleltetni a véget. Húzza az időt, de az mégse akar múlni. Egyre laposabb és érdektelenebb minden. Főszereplői fokozatosan elvesztik éles kontúrjaikat, ahogyan maga az előadás is elfárad. Romlik a díszlet, elvész a tempó, a feszültség, az egész történet szép lassan visszacsúszik a maga idejébe, és mire a happy ending megérkezik, már senkit nem érdekel az egész.

Az előadást két szünettel játsszák. Szép forgalmat bonyolít a büfé. Az első szünetben, a folytatásra kíváncsi nézők finoman felajzva csevegnek, vidáman koccannak a pezsgőspoharak. A másodikban már komolyabb italok fogynak, a közönség úgy érzi, erőt kell merítenie a harmadik felvonáshoz. A végén mindenki örül, hogy immár hazatérhet.

Nem állítom, hogy a hajdan méltán világsikerű Molnár ma már játszhatatlan. Azt sem gondolom, hogy akár egy közepesre sikeredett vígjáték vagy egy poros bohózat nem hozhat némi derűt a szívekbe, vagy hogy az önfeledt, akár tét nélküli kacagás ne segítené át a nézőket egy szimpla szerda estén. Hogy egy könnyed színházi ünnepecske ne adna energiát és frissülő életkedvet a további – akár színház nélküli – hetekre.

*

Különös hely a színház. Néha egy ócska brettli is megváltó erejű siker lehet, amiként a legveretesebb dráma előadása is unalomba fulladhat. Ráadásul mindez nem az alkotói szándékon múlik. Hanem akkor min?

Tudja az ördög.

Igyekezzünk.

Ez a legkevesebb és egyben a legtöbb, amit muszáj megtennünk.

Horváth Péter