Szimfónia a régi világból

SZEGEDI SZIMFONIKUS ZENEKAR

Slágerekből összeállított műsorok buktatója: nehéz újat mondani. Megbéklyóznak konvenciók, emlékek, az előadó által korábban kijelölt léptékek. Rahmanyinov c-moll zongoraversenye (No.2., Op.18) márpedig filmzenék népszerűségével vetekedő sláger. Dvořák „Új világ” szimfóniája (Op. 95) nemkülönben. Pál Tamás pedig pontosan tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik. Azt mondta nekem nemrég: ha a zenében nincs kaland, nem zene. Ma értettem meg egészen, mire gondolt.

Nem tudom megmondani, a friss Prima Judior-díjas Szabó Marcell vagy a harmincmilliós Bösendorfer palettája a szűkös, de az inkább háromtételes szimfonikus románc, semmint hagyományos verseny líraian és csakugyan festőien fölvitt zenekari rétegei valahogy nehezen, vagy inkább alig szervesülnek a szólista futamaival. Annyi bizonyos, hogy a rokonszenves és igen lelkiismeretes ifjú művész lírai alkat, de hogy maga a műfaj vagy csupán a ma esti darab áll meglehetős távol szemérmes karakterétől, döntse el az utókor. Pál Tamás hihetetlen tapintattal dolgozik fiatal muzsikustársa keze alá, néha azonban az az érzésem, nem csak én nem hallom a szólóhangszer gyöngyöző miniatúráit, de a színpadon helyet foglaló zenésztársak sem. Ahol egy szál fuvola képes elnémítani a szenvedélyek kitörését, ott vagy a szenvedélyekben, vagy a kalapácshangú zeneszerszámban van a hiba. Netán az arányokban. A ráadásként fölhangzó Rahmanyinov-etűd és Prokofjev Rómeó és Júliájának részlete mindenesetre az első két föltételezésre szűkíti a lehetőségeket. Szólóban sem tudunk meg többet hangszerről, szólistáról.

Mígnem a szünet után kiteljesedhet végre a varázslat.

Csöppet sem túlzás varázslatról szólni ott, ahol egy ezerszer hallott mű az újdonság erejével képes megmutatkozni, ráadásul új színbe állít egy jól ismert együttest, amely történetesen a jelen művet tucatszor játszotta az elmúlt esztendőkben. Pál Tamás megrendítő Dvořákja merész, eleven, újraalkotó olvasat, amelyben egy óriási muzsikusegyéniség élettapasztalata és életimádata sűrűsödik a zenéről alkotott elképzeléseinek sommájává, a létezés iránti rajongásának szózatává, a tünékeny létünk tovasuhanásában fölszakadó bizonyosságok apoteózisává. Nem a pulpitus acélkorlátjába, de magába az életbe kapaszkodik a szemünk láttára és a fülünk hallatára ez a nyolcvan felé járó nagy öreg, aki energikusabb, fiatalosabb és élvezkedőbb akárhány titáni korú utódjánál: letisztult bölcsesség és kirobbanó élniakarás izzítja át a szimfóniát, amelynek zenekara és közönsége egyazon mágikus akaratátvitel delejező hatalmába kerítve röpül végig a tételeken az ég felé mutató, valahová az evilágin túli régiókba fúródó karmesteri pálca intése nyomán. A döbbenetesen kidolgozott nyitótételt is fölülmúlja a lélegzetelállító kamarázással eltöltött Largo, a Scherzo valami megrészegült karneváli menet kaleidoszkópját igézi elébünk: teljesség-szertartás ez, megittasult és meghatódott dal a Földről. Pál Tamás úgy képes kirobbanóan energikusan muzsikálni, hogy harsányságnak, fékevesztett indulatoknak nyoma sincsen: a feszültség kulcsa a tökéletes művészi tudatosság a leginkább eksztatikus ütemekben is. A szimfónia emblematikus, sóvárgó angolkürt-szólóira és fuvola-klarinét duóira olyan melengető finomsággal úszik a vonóskar, amint lebbenő ködfátyol párállhat föl az Andok völgyeiben, napkeltekor. A zárótétel az apró pontatlanságok – szakaszos belépések, intonációs és hangszínbeli finomhangolatlanságok – ellenére is diadalmas és megható egyszerre: nagy zenekarok hangképét idézi, régi világbeli legendás koncertek atmoszféráját kelti a teremben, megkésett evoé az élethez a mából, a rezervátum kapujából.

Igen: a zene kalandja. Pál Tamás nem vezényel, hanem muzsikál. A muzsika élet-kalandjának útikönyvét írja. A hetvenöt éve született Gregor József mondogatta a hetvennyolc éves Pál Tamásról: Szegednek is megvan a maga James Levine-ja. Ormándyt, Maazelt is említhette volna.

(A Szegedi Szimfonikus Zenekar hangversenye, Szegedi Nemzeti Színház, 2015. november 24.)

Marton Árpád