Magyar zenés darabok

ÉN ÉS A KISÖCSÉM, SÁBA KIRÁLYNŐJE

Úgy adódott, hogy egy hosszú napon két zenés színházat is megnéztem Pesten. Két magyar darabot. Délután hungaricumszámba menő operettet, este német szövegre írt operát. A kettő között van csaknem 60 év. Eisemann Mihály alkotása – ellentétben a nagy magyar operettkomponisták számos alkotásával – magyar szövegkönyvre készült, 1934-ben mutatták be Pesten. Goldmark Károly legismertebb operája viszont német librettóra íródott, Bécsben volt a premierje 1875-ben. Eisemann operettjének a története figyelemre méltóan szellemes. Az ifjú lány, akit kijelölt vőlegénye semmibe vesz, bosszúból fiúnak öltözve utazik el vele nyaralni, és természetesen eléri, hogy a férfi belé habarodjon. A mű telve van jó szerepekkel, kitűnő dalokkal, nagyszerű komikus szituációkkal. Profi munka.

Goldmark bibliai története ezzel szemben képtelenségekkel teli úgynevezett operának való sztori. Az alakok jó része homályosan körvonalazott. Az érzéki szerelmet választó, majd megtérő Asszád kicsit Tannhäuserre hajaz. Pálfordulásai érthetetlenek, miképp az is, hogy Sába királynője miért tagadja meg őt folyton nyilvánosan. Salamon királyról pedig nehéz megjósolni, mit is akar, mikor él hatalmával és mikor nem. A legkonzekvensebb alak Szulamit. A muzsika méltóságosan hömpölyög, gyönyörű részletek vannak benne – ám kevéssé karakterizál. Van benne minden, ami egy nagyoperához kell: nehéz főszerepek, nagy kórusok, bevonulások, balett, misztikum, egzotikum. Sajnos igazi drámai összeütközés, amitől a dráma fölszikrázna – alig. Káel Csaba ezt egyáltalán nem hiányolja, nem érzi, hogy rendezőként ezügyben bármi tennivalója volna. Szendrényi Éva nagy színes díszleteket terveztetett a Margit-szigetre, ahová a (ko)produkció eredetileg készült. Nemigen izgatta, hogy az építmények az Erkel színpadára csak cipőkanállal férnek be. A jelmezegyüttes kápráztat, valamint ápol és eltakar. Gazdag csillogást látunk, és Isten korrektora is kitűnően működik. A címszereplő minden szép erénye, szabályos arca, telt keble kiemelve, összes hibája virtuózan eltakarva. A délcegnek álmodott ifjú hadvezér szólamára Tuskó Hopkins alkatú tenort találtak. Németh Anikó bravúros leplekkel akadályozza meg, hogy alakját föltérképezzük, elővigyázatosan mindenkire vastagtalpú kotornuszt ad, hogy alacsony főhősét is megemelhesse. Astaroth szerepe szerint valóban afrikai. Ám olyan akkurátusan mázolják be feketére, hogy az a darabba új színt csempész: a komikumot.

A színpadi halottasház utat talál a pesti publikum szívéhez, az Erkel Színházban csaknem telt ház, és lelkes siker van. Nincs igény a történet értelmes, netán szuggesztíven vizionárius megjelenítéséhez. Pedig nem csak a zavaros szövegkönyvből, de a hömpölygő Goldmark-muzsikából is más megvalósítás következnék.

A fennkölt színházi unalomnak kezére játszik, hogy az énekesek nagyon jók, és a karmester is a helyén van. Gál Erikáról (Sába) készséggel elhisszük, hogy megbabonázza a férfiakat, mezzója is gazdagon ragyog, biztosan győzte a szoprános magasságokat is. Az erotikus vonzódás és az uralkodói gőgös elutasítás kettősségét nem fejti meg nekünk. Sümegi Eszter (Szulamit) imponálóan dalolta az operai naiva ezúttal izzasztó sablonjait. Hangvétele- megjelenése már inkább asszonyos, mint kislányos. Nutthaporn Thammathinak (Asszád) a tenorja is testes, ráadásul szépszínű, vivőerős, hajlékony. Muzikálisan is formál, ám testalkata hiteltelenné teszi a darabot. Különösen, hogy a lányok csinosak, és az összes többi énekes is megfelel szerepe kívánalmainak. Kelemen Zoltán gyönyörködtető basszbariton színekkel, bensőséges tónussal énekelte Salamon királyt. A figura egyénítéséhez a többiekhez hasonlóan ő sem sok támpontot kapott. Mivel azonban a figura passzív, a takarékos játék elegendő. Kovács János magabiztosan irányította a zenekart, ám hosszú évek óta először fordult elő velem, hogy a muzsikálása nem gyönyörködtetett.

Az Operaház 50 év szünet után vette elő a darabot. Gondol is valamit erről a nevezetes magyar operáról, ám ez a gondolat kiábrándítóan sablonos, inkább eltávolítja a művet a mai emberektől, nem hozza közelebb a szívünkhöz. Arról győz meg, hogy nem kellene játszani a darabot. Egy tévéfelvétel őrzi mindezt.

Ami az Operettszínházban feltűnik, az a tapsok fölszabadultabb, közvetlenebb csengése. Péntek este, szombat délután és este is zsúfolt sikerrel játsszák az előadást. Ám ez nem a vidám darabnak, sokkal inkább a színpadra állítás határozott szándékának, erős körvonalainak szól. Pontosan tudják miért, és miért így játsszák a darabot. Réthly és Lőrinczy Attilák a rendező és a dramaturg szerepében pontos ízléssel változtatták meg, amit kellett, és mindent békén hagytak, ami jó. Például a bugyután szellemes dalszövegek nagyobb részét. No és természetesen a merész alapötletet, hogy egy nő férfinak öltözve csábítja el a férfit, aki tetszik neki. Persze kellett ehhez Szinetár Dóra, sőt a vállalkozás alighanem az ő vagány tehetségére volt alapítva. Mészáros Árpád Zsolt csak szakszerű Andersen, alighanem a másik szereposztásban Dolhai Attila elbűvölőbb, elegánsabb. Három kétbalkezes nyomozó is szerepel a darabban, és szakmailag érthető, hogy az átdolgozók egyikükkel valamit kezdeni akarnak. Ám a megoldás, hogy Zolestyákot nőnek öltöztetik, aki ráadásul belehabarodik egy szépszemű gondolásfiúba, az nem szerencsés, nem is szellemes. Jordán Tamás színészi intelligenciája kellett hozzá, a figurát mégis ízlésben tartsa. Kitűnő viszont Peller Anna idegenvezetőnője: annyira ki van éhezve egy férfi ölelésére-szerelmére, hogy mohósága komikussá teszi. De azért boldogtalansága szíven üt. A rendező és Turi Erzsébet díszlettervező nagyvonalú mozdulattal pillanatok alatt bálteremmé varázsolják a szálloda amúgy egyszerűen előállított hallját, majd vissza. Nagyon fontos ez a gyorsaság, hisz az operettben a tempó alapvető. Mi pedig fenntartások nélkül fogadjuk, hogy a bálteremben a boxokat gondolák alkotják, mert meggyőzően mondják nekünk.

Az Operettszínházban sajnos mindent hangosítva játszanak. Mai hangzásigényükre hivatkoznak, meg arra, musicalt nem lehet máshogy. Pedig az épületet hangosítás nélküli dalolásra tervezték egykor. A mikrofonok és a hangszórók ezúttal csak közepesen szuperáltak. Emeljünk meg kalapunkat az opera műfaja előtt, ahol ma jószerével egyedül hallhatunk még természetes emberi énekhangot, s hangzásarányokat a muzsikusok és nem a hangmérnökök állítják elő kondenzátorok segítségével.

Az Operettszínháznak jól látható elképzelései vannak arról, mit és hogyan játszanak. Építenek saját sztárjaikra, és beépítenek máshonnan hívott sztárokat. A színház működése átgondolt, olajozott. Az Opera viszont mintha tanácstalan lenne ezekben a kérdésekben: túl sokfélét játszik és túl sokféleképpen. A külföldről hívott rendezők bizonytalan színvonalat képviselnek, s a hazaiak sem tudnak létrehozni átütő produkciókat. A tortába, amit sütnek, szeletelnek májkrémet, sütnek rá tejszínhabot, fűszerezik sóval, mézzel, alaposan megfőzött kaviár is kerül bele. Hollandi mártásukba gazdagon mérik a töpörtyűt. Csoda-e, hogy a jó alapanyagokból nem állnak össze az ízek?

Márok Tamás

Fotó: www.opera.hu