06.18.
| Én és a környezet >>>
06.28.
| A szegedi Metanoia Artopédia a Zsámbéki Színházi Bázison >>>
06.13.
| Törékeny papírkert a K.A.S Galériában >>>
06.26.
| Székely János Napok a Gyulai Várszínházban >>>
06.11.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál >>>
06.09.
| Magyar előadások a gyulai Shakespeare Fesztivál programjában >>>
06.08.
| Könyvhét – Szerzőink dedikálnak >>>
06.07.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget >>>
06.07.
| Koncertek, társasjáték és Lemezjátszó a II. Gárdonyi Pikniken >>>
06.07.
| Közel 600 jelentkezés jött a Táblaképfestészeti Biennáléra >>>
06.01.
| COURAGE-PAREVO nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál >>>
06.08.
| Itt vannak az Év Gyerekkönyvei >>>
06.04.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
06.03.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Könyvhét – Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Könyvhét – Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.02.
| UNFAKE! – 18. ARC közérzeti pályázat >>>
06.01.
| Megihlette a Metropolitan Opera a Szegedi Szabadtérit >>>
04.25.
| Elhunyt Szervátiusz Tibor szobrászművész, a nemzet művésze >>>
04.23.
| Siker útján az új szegedi papucs! >>>
04.20.
| 15 éve jelent meg először a magyar National Geographic >>>
04.18.
| Folytatódik az Aranyfeszt! >>>

Szakács Réka, Várady Tibor, prózája

Bíró Tímea, Horváth Benji, Marno János, Maurits Ferenc versei

Beszélgetés Maurits Ferenccel

Balázs Attila esszéje

Petar Bojanić, Hovanec Zoltán tanulmánya

Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

>>>

KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ A szegedi egyetemen több ezren végeznek évente, informatikusok, jogászok, tanárok – mondhatni, hétköznapi foglalkozást űző emberek. Ám különlegesen kreatív, intenzíven alkotó emberek is végeznek egyetemünkön: képzőművészek. A grafikusoktól, a festőkön át, a síküveggel dolgozó művészig. Az ő hétköznapjaikat sokkal nehezebb lehet elképzelni, mint egy kémikusét vagy tolmácsét, hiszen az […]

>>>

Nátyi Róbert: Értékmentés
2015.11.25 - tiszatáj

LEHEL ISTVÁN (1917–1973) FESTÉSZETÉRŐL

Jelen írás a leletmentés szándékával készült. A XX. századi magyar művészetben sorakoznak azok az életművek, amelyek számos okból kifolyólag kikerültek a szakmai érdeklődés − és ezzel szoros összefüggésben − a közönség érdeklődésének a fókuszából. Jó néhány alkotó már életében „megízlelhette” a marginális helyzetéből származó mellőzést, az ezzel óhatatlanul járó csalódásokat. Lehel István tevékenysége, az ötvenes-hatvanas években, az akkori kultúrpolitika irányítói számára többszörösen is „gyanúsnak” számíthatott. A korszak ideológiája szempontjából „veszélyesen” polgárinak minősített szakma, a művészettörténet művelőjeként, eleve fenntartásokkal tekintett rá. Az akkoriban egyáltalán nem becsült, sőt kétesnek titulált műgyűjtés gyakorlójaként – és horribile dictu – absztrakt festőként sem igazán számíthatott egy meglehetősen konzervatív ízlésű vidéki városban alkotói tevékenysége megértésére.

Így történhetett, hogy Lehel István festői életművét mára jóformán teljesen elfeledtük. Lehel halálát követő esztendőben a művészetét kortársként értékelő Szelesi Zoltán Szeged képzőművészetéről megírt összefoglaló munkájában a műtörténész kollegának is kijáró udvariassággal, de némileg óvatos, távolságtartó szűkszavúsággal a modernizmus szegedi képviselőjeként jelöli ki helyét a város művészeti életében.[1] Lehel a csekély számú adatok tanúsága szerint meglehetősen kevés, kamara- és klub kiállításon állt a közönség elé műveivel. Ugyan 1962-es kiállítása kapcsán, a művészi kvalitásra fogékony, érzékenyítéletű jó barát, Bálint Sándor jegyzi a katalógus előszavát, a következő esztendőkben a szakma részéről mégis rendre reflektálatlan marad munkássága. 1969-es tavaszi kiállításáról is csak a helyi napilapok recenzióiból értesülhetünk.[2] A korszak frazeológiai eszköztárából kölcsönözve a szavakat. Olyan korszakban élt és alkotott, amikor a festészetben a szimbolikus formakeresés szabadsága, az absztrakcióval kokettáló festészeti látásmódok finoman szólva sem tartoztak a megtűrt, pláne az elfogadott vagy elismert kategóriába.

Lehel István azon kevés hazai alkotó közé tartozott, aki a festészet mellett a művészettörténet tudományát is gyakorolta. Egyetemi diplomát szerzett, végzett művészettörténész volt. Pályájának különös tragikuma, ahogy festészetét vajmi kevéssé tudta a nagyközönség elé tárni, kiváltképp elfogadtatni, így művészettörténészi munkássága sem lett széles körben ismert. Nem vált rendszeresen publikáló kutatóvá, a művészettudomány tudósává, rendszeralkotó elmévé, sem jelentékeny kritikussá vagy esztétává. Nem írt művészettörténeti köteteket és monográfiákat sem. Néhány művészetelméleti tanulmánya, illetve kiállítási recenziója helyi lapokban és folyóiratokban, a Délmagyarország hasábjain, a Tiszatájban jelent meg, illetve a Művészetben.[3] Tudásának, művészetről vallott nézeteinek átadását mégis fontosnak tartotta, hiszen a Szegedi Tudomány Egyetem jogelődjén, a JATE-n évtizedeken keresztül a művészettörténet óraadó tanára volt.

Kevesen tudják, hogy a szegedi egyetemen egy viszonylag rövid ideig volt egyfajta művészettörténész képzés. Felvinczi Takács Zoltán professzor, akit napjainkig sokan a távol-kelet művészetének kutatójaként tartanak számon, 1939−40-ig, majd egy néhány éves kolozsvári intermezzo után, 1947−1950-ig az itteni egyetemen tartott művészettörténet előadásokat a hallgatóknak. Tanítványai közül néhányan nála doktoráltak, közülük később páran, jó nevű művészettörténészekké lettek. Dávid Katalin professzorasszony, D. Fehér Zsuzsa, T. Simon Ilona mind szakterületük kiváló tudósává váltak. Lehel István is ebből a közegből, szellemi műhelyből érkezett.

A szegedi egyetemen ekkor – egy időben – Kerényi Károlytól lehetett hallgatni a klasszika-filológiát és az antik kultúrát, Bálint Sándortól a néprajzot, Sík Sándortól az esztétikát, Felvinczi Takácstól a művészettörténetet. Tanulmányai során Lehel István is elkötelezte magát ezen éteri tudomány mellett. Így történhetett, hogy a fiatal bölcsész 1940 és 1942 között követte professzorát a kolozsvári egyetemre, ahol Felvinczi tanársegédje volt. A felszabadulás után ötvös-segédi vizsgát tett, majd a Szegedre visszatérő Felvinczinél művészettörténetből doktorált. 1948-tól kisebb megszakításokkal 1973-ban bekövetkezett haláláig a József Attila Tudományegyetemen tanított művészettörténetet.

Lehel művészi szemléletének kialakulása kapcsán fontos még szót ejtenünk műgyűjtői tevékenységéről. Az ötvenes-hatvanas évtizedekben ez a nemes tevékenység nem feltétlenül jelentett társadalmi presztízst. Mégis mint egy akkor már nosztalgikus polgári attitűd maradványa, néhány gyűjtő jóvoltából fennmaradhatott, mint előkelő passzió.

Szegeden a műgyűjtésnek a polgárosodással párhuzamosan a XIX. század vége óta nagy hagyományai voltak. Az országban szinte egyedülálló módon – még a hatvanas-hetvenes években is igen intenzív volt a gyűjtőélet, jelzik ezt a helyi műgyűjtőtárlatok. A teljesség igénye nélküli fölsorolás is jelzi, hogy milyen jelentős műgyűjtők éltek a városban. Völgyessy Ferenc, Lucs Ferenc, dr. Kovács József, dr. Greguss Pál stb. gyűjteményei fontos darabokat őriztek. Ebben a keretben kell elhelyeznünk Lehel István mára sajnos szinte csak töredékeiben rekonstruálható műegyüttesét. Gyűjteményének jelentős részét képezték az iparművészet és a lakberendezés tárgyai, amelyekkel esztétikus környezetet rendezett be otthonában. XVI–XIX. századi ikonok és barokk szakrális tárgyak mellett, míves barokk és biedermeier bútorok, ezüst és ötvöstárgyak kaptak elhelyezést gyűjteményében. Textil és keleti szőnyeg kollekciójában fontos darabok: Cerest ábrázoló XVII. századi flamand falikárpit, több már csak a kora miatt is ritka,18. századi török imaszőnyeg (Kula, Gördesz), fantasztikusan finom rajzolatú kaukázusi szumák, és az érdekes 19. századi pandermani hamisítvány stb. voltak.

A művészettörténet ifjú kutatója a festészet gyakorlati kérdéseivel a világháború utáni időszakban Rudnay Gyula bajai festőiskolájában ismerkedett meg. Az 1947 februárjában megkezdett Szabadakadémiai tanfolyamon a képzés pontosan körülhatárolt művészeti elképzelések mentén alakult. Rudnay munkatársaihoz írt egyik levelében kifejti ez irányú nézeteit, amely szabatosságával, lényeglátásával szinte Lehel későbbi festészetről vallott elképzeléseit villantja fel. „A tanítás – annak módja egyszerű és világos legyen, mindenki által könnyen megérthető. Mozgás-arányok-jelleg (karakter) a szerkezet megismerésén alapuljon. Formaképzés különös gondjuk legyen. Fény-árnyék viszonya a formákra való hatása a kifejezés módja a legegyszerűbb, a legvilágosabb legyen. A kontúr értékének legkomolyabb hangsúlyozása. Mindezeket egy cél felé vezetni; az életteljesség minél frappánsabb kifejezése felé. Technika: szükséges, de túlzásba vinni nem szabad az élet lényege világítson, ne a technika halmozása. Élet s annak kifejezése a megnyugváson s a hatások örömén keresztül még akkor is a megnyugvás örömén keresztül, ha a legtragikusabb életszemléletet adja is. Most a művészet az ember tragédiákat is az emberi ocsmányságokat, gyarlóságokat is megdicsőíti. Így menti meg az emberiséget a kétségbe eséstől s a megdicsőített élethez vezeti vissza. Ez a művészet célja is akarata is.”[4]

Lehel 1947. december 29-i keltezésű – eddig publikálatlan – levelében fordult Rudnay­hoz, melyben magát tanítványnak ajánlotta és megkérdezi, hogy a mester elvállalja-e festészeti képzését. Rudnay a következő év január-márciusa között több levélben válaszol, melyekben kifejti, hogy órát ugyan nem ad, de Lehel művészi törekvéseit segíti. A megkapott rajzok alapján tehetségesnek és fejlődőképesnek tartja a festőt, meghívja a bajai művésztelepre, annak kikötésével, hogy a költségeket nem vállalhatja. Rudnay végül ígéretet tesz, hogy a későbbiekben is nyomon követi Lehel művészi pályájának alakulását.[5]

Fölmerül a kérdés, hogy valójában mit tanult Lehel Rudnaytól? Egy-két korai akvarelljének a tanúsága szerint a természetelvű látványfestészetet Lehel stúdiumoknak tartotta. A későbbi kutatásra vár a feladat, hogy a mesterhez fűződő viszonyát tisztázza. A fennmaradt alkotások tanúsága szerint az ötvenes évektől Lehel érdeklődése a modernizmus irányába fordul. Mintha egy évtizeddel később, az Európai Iskola művészeinek 1947–48-ban megszakadt, pontosabban megszakított hagyományát programszerűen folytatta volna.

Lehel a hatvanas évektől festményeiben és rajzaiban egyaránt az absztrakt kompozíciókat részesíti előnyben. Kalligrafikus, rajzos, örvénylő formái sajátos asszociációkat hívnak létre a nézőben. Jellegzetes jelképekből felépített, dekoratív, helyenként attraktív megoldásokat sem nélkülöző kalligrafikus kompozíciói, „festői arabeszkjei” a hatvanas, hetvenes években kívül rekedtek a hivatalos kiállításokról. Képein biológiai, természeti struktúrák, csillagászati képződmények jelennek meg: amőba és medúzaszerű pulzáló formák, sötét háttérben csillogó, fluoreszkáló, lebegő sejtszerű alakzatok. A titokzatos erők hatására a mindenütt lüktető élet harmóniája hatja át a festményeket. A csigavonal dekoratív spirálisa éppúgy feltűnik a képsíkon, mint a szigorúbb kristályszerű, konstruktívabb alakzatok. Persze szemmel látható, hogy Lehelt az organikus, eleven, élő, mozgó forma jobban érdekli, mint a statikus konstrukció. Az élő természet dolgainak titokzatos alkímiája foglalkoztatja. Az alakulás, a születés, a vajúdás folyamata. „Az utóbbi években festett képeim, azt mutatják, hogy új téma megvalósítása izgat. A keletkezésnek: az alaktalanból formát öltő és szabad szemmel nem látható, szinte az elemi alkotórészek világában végbemenő dinamikus életmegnyilvánulások képi formákban való megjelenítése.”[6]

Az elemi formák mélyére akar a festő hatolni, szépségüket, a teremtésben betöltött szerepüket kiemelni, a művészet eszközével újra, illetve átértelmezni. A világegyetem látható és láthatatlan vizuális gazdagságának a létrehozatala, megjelenítése a kép virtuális terében a festő egyik legfőbb célja. Az eredeti élményt alakítja át a festészet szakmai törvényének eszközeivel, így a dekoratív felület nem biológiai illusztrációként, hanem következetes képi rendszerként jelenik meg. Ha növényszerű és állatszerű lényei a valóságban nem is így, ebben a formában léteznek, mégsem kételkedünk létük lehetőségében. Tehát Lehelnél a valóság a kiindulópont, de sohasem ez lesz a végcél. Festményein – minden bizonnyal a külvilág hatásaival szembeni reakcióként, egyfajta csigaházként – a harmónia igényét folyamatos jelenlétként érzékeljük.

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Kállai Ernő bioromantika elméletének kulcskérdése, a természet rejtett arca került Lehel gondolkodásának homlokterébe. Az 1947-ben megjelent mű szerint a hiteles, egyetemes lelki távlatokat nyitó, modern festészet a „tárgyak helyett inkább érzékeny és mozgékony alkatú, egymáson áthatoló, színes strukturális jelenségeket ábrázol, melyekből egy mélyebb, szellemibb valóság képe sugárzik”.

Ne feledjük, Lehelnek első választott egyetemi szakja a biológia volt. Érdekes adalék, hogy Felvinczi művészettörténet előadásait a Koch Sándor-féle ásványtani intézetben tartotta, mivel a bölcsészkaron akkor még nem volt vetítő. Ez a széles spektrumon mozgó érdeklődés, a természettudományos ismeretek és tapasztalatok később szervesen integrálódnak festészetébe. Tulajdonképpen csak többek között volt képzőművész, ami alapvetően meghatározta alkotói attitűdjét. A tájékozott művészettörténész könnyen találta meg az igazodást az avantgárd művészet, például Kandiszkij nagy hatású teoretikus munkája, a Szellemiség a művészetben (1910) hasonló törekvései és a saját elképzelési között. Hans Arpnak a „véletlen törvényei” szerinti képalkotási módszere, mellyel kozmikus formáinak sorát hozta létre, ugyancsak termékenyítően jelenik meg a szegedi művész munkásságában. Paul Klee játékos, a természet formáiból hihetetlen képzeletgazdagsággal képet alkotó szellemisége szintén inspirálóan hatott Lehelre. Mintha csak megfogadta volna Klee azon tanácsát miszerint: „Éljék csak meg, hogyan alakul ki egy rügy, hogyan nő egy fa, hogyan tárja ki szirmait egy pillangó, hogy éppolyan gazdagok legyenek, mint a természet, épp olyan mozgékonyak és éppen annyira önkényesek. A meglátás kinyilatkoztatás, bepillantás a teremtés műhelyébe. Ott rejlik a titok.”[7] Ennek a titoknak a keresése vezeti Lehelt is, hogy szinte naplószerűen, napról, napra hozza létre festői életművét.

1961-ben a Művészet folyóirat hasábjain a művészeti dekadenciáról folytatott szakmai vitában már hozzászólásában kristályosodni látszik későbbi művészetfelfogásának alapvonala. „A társadalmak, a természet rejtelmeinek, szerkezetének megismerése a XIX. században érte el azt a medret, amelyben, azóta is növekvő intenzitással halad előre. Ma olyan módszerek és műszerek segítik ebben, amelyekkel az eddig csak sejtett, vagy ismeretlen dolgok igazolhatók vagy felfedezhetők, és a közkincsévé válhatnak. Ezek a tudományos módszerek nincsenek hatás nélkül a művészetre sem. Ahogyan a tudomány részeire bontja az anyagot, hogy megismerhesse a benne rejlő törvényeket, ugyanazzal az izgalommal keresi a művészet is a mondanivalóját és formáját, mert a világ rendjének, belső szerkezetének konkrét megismerése az emberiség egyre növekvő vágya és célja.”[8]

Lehel absztrakcióval érintkező festészete a mikro- és a makrokozmosz egyetemes összefüggéseit vizsgálja. A sejtszerű, elemi képződmények mélyére hatoló intimitás, ugyanúgy izgatja fantáziáját, mint a csillagászati távlatok széles szellemi perspektívája. A képek tudatosan nélkülözik a megszokott, az értelmezésnek kiindulópontot jelentő festői hatásra törekvő kulisszákat. A romantikus szcénákat illetve a hagyományos térmélységet elhagyva, rendre önálló, autonóm, virtuális terek jönnek létre. Lehel Istvánt festményein nem érdeklik az anekdoták, a képek – még abban az esetben is, amikor felismerhetők az élő organizmusok – teljességgel nélkülözik a narratívát. A formák néha csipkeszerűen könnyedek, aprólékosan részletezők, szinte a mikroszkópja fölé hajoló természettudós képe jelenik meg lelki szemeink előtt. Máskor összefoglalók, a dekorativitás irányában hatnak. A színek finom játéka, a lavírozás lágy átmenetei adnak életet a felületnek.

Jellegzetes jelképekből felépített, dekoratív, kalligrafikus kompozíciói a hatvanas, hetvenes években kívül rekedtek a hivatalos kiállításokról. 1971-ben Vinkler László szellemi irányításával öt szegedi festő (Lehel István, Veres Mihály, Kováts Margit, Szűcs Árpád) társult, hogy modern festői törekvéseiket bemutassák a szegedi közönségnek. A szegedi Ötök Spirál elnevezésű kiállítása végül is, azzal híresült el, hogy a hatalom még a megnyitó előtt be­záratta. Lehel ettől a csalódástól kezdve már kevesebbszer vette a kezébe az ecsetet. Egyes visszaemlékezések szerint ettől az időponttól kezdve már nem is alkotott. Ezt az állítást viszont a fennmaradt alkotásai cáfolják, hiszen a munkáin szinte kényszeres precizitással jelölt (a művészettörténész datálási kényszere?), napra pontos dátumok szerint szép számmal készültek később is alkotásai.

Szubtilis, légies festészete a hatvanas évek magyar piktúrájában az európai iskola nonfiguratív festőihez (Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc stb,) közelítik. Képeinek játékossága pedig Korniss Dezső és Bálint Endre művészetével mutat rokon vonásokat. Érdemes lenne azt is vizsgálat tárgyává tenni, hogy a hatvanas évek szegedi non-figuratív törekvései: Vinkler László tragikus-mitológius tusöntvényei, Fischer Ernő szimbolikus formakeresése és Lehel absztrakt képi világa vajon milyen módon hatottak egymásra?

Lehel István a művészeti, ideológiai és bizonyos értelemben egzisztenciális elszigeteltsége ellenére, amit tovább súlyosbított a vidéki festő szinte már toposz erejű perifériális helyzete, teljes rangú, egyéni és autonóm festői életművet hozott létre, amely a huszadik századi magyar képzőművészet non-figuratív hagyományaiba szervesen illeszkedik.

 

Irodalom

Lehel István: Vita a művészeti dekadenciáról. Művészet, 1961. VIII. 33.

Gergely Ferenc–Kőhegyi Mihály: Rudnay Gyula bajai művésztelepe. In. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 1970/1. 253-264.

Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. In. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972–73/2. Szeged, (1975).

Werner Haftmann: Paul Klee. A képi gondolkodás útjai. Corvina, 1988.

 

[nggallery id=630]

 

Megjelent a Tiszatáj 2015/5. számában


[1] SZELESI 1975. 297-298.

[2] Akácz László: Lehel István kiállítása. Délmagyarország 1969. márc. 4.; Fenákel Judit: A természet belső világa képekben. Lehel István kiállítása Szegeden. Csongrád Megyei Hírlap, 1969. márc. 8.

[3] Lehel István: Képzőművészetünk a felszabadulás után. Tiszatáj, 1960. okt.; LEHEL 1961. 33.

[4] GERGELY–KŐHEGYI 1970. 255.

[5] 14. Szegedi könyvárverés katalógusa. 2012. 91. 334. tétel.

[6] SZELESI 1975. 298. és 295. jegyzet.

[7] HAFTMANN 1988. 92.

[8] LEHEL 1961. 33.


Címke: , , ,
2018.06.18 - tiszatáj

KÖNYVHETI INTERJÚ GÉCZI JÁNOSSAL
Június 7-én, csütörtökön került megrendezése Géczi János Sziget, este hét és hét tíz között című kötetének bemutatója a Dugonics téren. Az esemény után Németh Zsófia beszélgetett vele töredékességről, a rózsákhoz kötődő számmisztikáról, El Kazovszkij grafikáiról és hatásáról, valamint Kass János plasztik-fejeiről… – NÉMETH ZSÓFIA INTERJÚJA

>>>
2018.06.17 - tiszatáj

KÖNYVHETI BESZÉLGETÉS KEMÉNY ISTVÁNNAL
Június 12-én az Ünnepi Könyvhét keretében Kemény István volt a Grand Café vendége. Lúdbőr című esszé- és Nílus című verseskötete kapcsán a szerzővel Klajkó Dániel beszélgetett… – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

A FA ALATT
Piagőzös, melankolikus atmoszférát vitriolos, emberi gyarlóságokat feltérképező vonalvezetésre cserélt Hafsteinn Gunnar Sigurdsson. 2011-es dramedyje, az Either Way férfibúba csepegtetett őszinte életörömöt, míg legutóbbi filmje, a tavalyi A fa alatt drasztikusabb, komor hangütésű darab. Noha fekete komédiaként hivatkoznak rá, jóval több ennél… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

KÖNYVHETI BESZÉLGETÉS TÉREY JÁNOSSAL KÁLI HOLTAK CÍMŰ REGÉNYÉRŐL
Térey János az idén POSZT-zsűritagként, 180 megtekintett előadás, illetve saját drámája, a Kazamaták szegedi bemutatója után megírta Káli holtak című színházregényét, mely egyben az első nagyprózája is. A kötet szegedi bemutatóján Lengyel Zoltánnal, a Grand Café munkatársával beszélgetett a szerző… – VARGA RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

Szakács Réka, Várady Tibor, prózája

Bíró Tímea, Horváth Benji, Marno János, Maurits Ferenc versei

Beszélgetés Maurits Ferenccel

Balázs Attila esszéje

Petar Bojanić, Hovanec Zoltán tanulmánya

Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

A VAJDASÁGI zETNA ÚJ KÖTETEINEK BEMUTATÓJA
Június 10-én, vasárnap került sor a vajdasági zEtna új köteteinek bemutatójára. Ebből az alkalomból négy szerző érkezett a Grand Café mozitermébe: Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Lennert Móger Tímea és Szögi Csaba. A beszélgetést Beszédes István, a zEtna magazin alapító-szerkesztője vezette… SZUTORISZ SZABOLCS BENCE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.14 - tiszatáj

SZILASI LÁSZLÓ ÉS SZÍV ERNŐ KÖNYVBEMUTATÓJA
Vasárnap sem volt szünet az Ünnepi Könyvhéten. Június 10-én, késő délután Szilasi László és Darvasi László beszélgetett egymással a Dugonics téren. Utóbbi saját és írói alteregója, Szív Ernő nevében. Luther kutyái és Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba, a várt kötetek… – SZUTORISZ SZABOLCS BENCE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.12 - tiszatáj

AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT –
A KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA BUDAPESTEN
Az idei évben két produkció érkezett a kincses városból Budapestre, amelyek a Tompa Gábor vezette teátrum műsorpolitikájának jelenlegi tendenciáit is jól kirajzolták. Tompa ugyanis az idei évadban mindössze egyetlen rendezést jegyzett (amely végül mégsem valósult meg), miközben a többi premier külföldről meghívott rendezők munkája… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő