Legfőképpen emberek vagyunk
SELFIE-KIÁLLÍTÁS SZEGEDEN
A Klauzál téren elgondolkodtató köztéri kiállítás látható Tóth Tamás Sándor fotóiból, aki saját elmondása szerint se nem fotós, se nem fényképész, sokkal inkább leendő tanító és leendő apa. Azt szeretné, hogy az emberek összefogásával a képei által felvetett problémák ne legyenek relevánsak többé. A kiállítást Kulka János színész nyitotta meg […]
SELFIE-KIÁLLÍTÁS SZEGEDEN
A Klauzál téren elgondolkodtató köztéri kiállítás látható – melyet Kulka János színész nyitott meg – Tóth Tamás Sándor fotóiból, aki saját elmondása szerint se nem fotós, se nem fényképész, sokkal inkább leendő tanító és leendő apa. Azt szeretné, hogy az emberek összefogásával a képei által felvetett problémák ne legyenek relevánsak többé.
– Karácsonyi hangulata volt a Klauzál téri megnyitónak, egy kis korai ráhangolódás az adventre.
– Igen, de a tényleges advent és karácsony a szülővárosomban, Orosházán éri majd a kiállítást.
– Kulka János mondott megnyitó beszédet. Mindegyik alkalommal mást kérsz majd fel?
– Egy éven keresztül megy különböző helyekre a kiállítás, de a megnyitó személyek és a megnyitók is különböznek majd egymástól. Orosházán vers lesz ének helyett. Mindig látjuk a helynek megfelelő lehetőségeket. Dávid például, aki a megnyitón énekelt, a mi tanodánk tanulója, nagyon tehetséges fiú. Szívügyem volt, hogy őt halhassák az emberek. Képzett énekes, de aztán úgy hozta a sors, hogy abba kellett hagynia a zenélést, és egy időre ki kellett lépnie még az iskolából is, mert kellett otthonra a pénz.
– Mesélnél arról, hogy mi is ez a tanoda, ahol dolgozol?
– A Motiváció Oktatási Egyesület, amely gyerekek és felnőttek hátránykompenzálásával foglalkozik, de elsősorban roma gyermekekével. Most van egy futó projektünk, az Integráció projekt, mely rengeteg megmozdulást tartalmaz. A tanodában korcsoportonként vannak beosztva a gyerekek, én az alsó osztályosoknak tartok különféle fejlesztő foglalkozásokat, tulajdonképpen a kötelező napközi idejüket töltik nálam a gyerekek. Alapvetően a különféle kompetenciáikat szeretnénk fejleszteni. Van, hogy csak matekozunk, van, hogy verseket tanulunk. A másfaj területeket azonban tudatosan nem hagyom elhatárolódni egymástól: amikor matekozunk, akkor szövegeket is értelmezünk, és fordítva, a szociális kérdések pedig mindkettőben benne vannak. Ezen kívül tartok még különböző szakköröket is: a nagyobb korosztálynak előző félévben például fotós szakkört indítottam. Kiderült, hogy borzasztó tehetségesek, és nagyon érzékenyen tudják kifejezni a maguk kis lelki világát. Ebből az anyagból már nyílt is kiállítás az előző félévben. Most sokkal kötöttebb tematikával szintén egy kiállítást készítünk elő.
– Mi volt a hozadéka a gyerekek kiállításának?
– Elsősorban az, hogy ráébredtek, ők is valakik. Beléjük van rögződve, hogy ők „buta romagyerekek”, ilyen érzésekkel pedig nehéz kiállniuk magukért.
– Nagyon izgalmas koncepció, hogy az ő szemszögükből történik valami, ők tudatják velünk, hogy mit látnak, mit gondolnak.
– Foglalkozom rajzelemzéssel, tulajdonképpen ebből jött a projekt ötlete. Arra gondoltam, mivel a nagyok már nagyon unják a rajzolást, megpróbálhatnánk a fotót, mint művészi önkifejezési formát. Ehhez muszáj volt bizonyos törvényszerűségeket megtanulniuk a gép kezelésével kapcsolatban, ezt a tudást azonban nagyon nyitottan és lelkesen fogadták. Mindig alkalmazták a tanultakat, nagyon jó eredménnyel. János a megnyitón az egyik fiú bekeretezett képét kapta tőlünk.
– Hogyan rombolod le a magukkal kapcsolatban bennük élő sztereotípiákat?
– Azt mondom nekik, hogy azért vannak itt, mert még sok mindent meg kell tanulniuk, és mert jó velük együtt dolgozni, elsősorban pedig mert nagyon különlegesek. Nekik is meg kell tanulniuk a magukkal szembeni felelősség vállalást. Egyszer például leszidtam egy gyereket, aki arra hivatkozott, hogy biztosan azért szólok rá, mert cigány. Akkor helyre tettem, hogy nem erről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy tiszteletlen.
– És hogyan motiválod őket?
– Szerintem nem az a helyes megnyilvánulás, ha megmondom neki, mit csináljon, hanem ha támogatom elképzelései megvalósításában. Mindig arra törekszem, hogy saját erejükből, de az én segítségemmel bontakoztassák ki tehetségüket. Fontosnak tartom, hogy meg tudják fogalmazni a véleményüket maguknak és másoknak is, ne pedig az általunk megformált véleményt közvetítsék. Sajnos, az énképük olyanná alakult, hogy ők csak úgy vannak, és a róluk kialakult vélemények ellen nem tehetnek semmit. Én rányitom a szemüket arra, hogy képesek alakítani a sorsukat és a róluk formálódó véleményeket.
– Ezeket a gyerekeket mennyire segíti, támogatja a családjuk? Úgy gondolom, hogy ők még nyitottak, formálhatóak. A felnőttekbe már jobban beleépültek a róluk alkotott sztereotípiák. A gyerekek szemléletének formálásában ilyen szempontból nagyobb potenciált látok.
– Nagyon eltérő a szülők hozzáállása. Ráadásul esetükben nem csak szülőkről beszélünk, hanem közösségekről, hisz legtöbbjük telepi gyerek. Általánosságban elmondható, hogy nem a tipikus családmodell működik náluk, (apa, anya, gyerekek) hanem a családfő elképzelése sokszor a közösség döntésére, jóváhagyására van bízva. Ilyen szempontból ebben a környezetben többnyire sokkal körülményesebb a gyerekeknek új dolgokba fogniuk. Viszont vannak egészen más családok is, akik nem telepiek, és ők olyan felfogással élnek, mint a középosztálybeliek, és felismerik, hogy gyereküknek nem ilyen körülmények között kellene családot alapítaniuk. Nagyrészt tehát a környezeten múlik a gyerekek fejlődése. Akikkel sikerül tartanom a kapcsolatot, ők mindig pozitívan reagálnak, és próbálják megfogalmazni, hogy büszkék gyermekükre. Esetleges érdeklődésük hiányának oka szerintem elsősorban a hagyományokra, a családi mintákra vezethető vissza, hisz ezt látták ők maguk is generációkon keresztül, és a megszokást nehéz észrevenni, változtatni rajta. Ezért igyekszem mindig olyan megoldást találni, ami a családnak és a gyerekeknek egyaránt jó lehet. Azonban mindig kérdéses számomra a kompetenciám: én, mint kívülálló, miért és hogyan szóljak bele a család életébe?
– A Szelfi kiállításon megmutatod, mi áll a csillogó, magabiztosságot, önelégültséget sugárzó „önportrék” hátterében. Rávilágítottál a látszatra, és a rögvalóságra, ami meghúzódik mögötte. Te nap mint nap megtapasztalod a társadalom perifériájára szorultak életének nehézségeit, hétköznapjai. Ez adta a gondolatot a fotópárok elkészítéséhez?
– Ez nagyon hosszú folyamat volt. Rengeteget kattog az agyam azon, hogyan tudnék jót tenni ezekkel a gyerekekkel, és bárki mással is. Egyre biztosabban éreztem azt, hogy legnagyobb problémaképpen az intoleranciát lenne érdemes megragadni. Megfigyeltem a szelfizgető embereket, és akkor világossá vált, hogy rátaláltam az alkalmas műfajra is. A szelfi tulajdonképpen egy tünet, éppen ezért ezeknek a fotóknak most van itt az ideje.
– Kikről készültek a képek?
– Ismerősökről, és néhány barátról. Sokszor másokon keresztül jutottam el olyan emberekhez, akik alkalmasak voltak a fotózásra. Hosszas skiccelgetés, komoly előkészületek előztek meg egy-egy képet. Később az elkészült munkákat kontrollszerűen elküldtem ismerősöknek, vajon mennyire jön át nekik a mondanivaló. Ha nem nagyon, akkor azt a képet elvetettem.
– Ezekkel a problémákkal valóban találkoztál már életed során?
– Igen. Például azt a képet, amikor egy kislány tanulni próbál az őt körülvevő demotiváló környezetben, családlátogatás során szerzett benyomásaim alapján készítettem. Mi csak annyit látunk, hogy nincs készen a gyerek házi feladata. De hogyan is lenne készen? Ha megnézzük a hátteret, mindez világossá válik. A kilakoltatás problémájával is többször találkoztam már. Sok esetben erről sem tehetnek az elszenvedők, hiszen volt egy rossz döntésük hitelfelvétellel kapcsolatban, mely aztán ellehetetlenítette az életüket, és utcára kerültek úgy, hogy negyven éve laktak abban az épületben.
– Kik támogatták a kiállítást?
– A Szegedi Tehetségpontot kerestem fel elsőként, akik korábban is támogatták egy kiállításomat, de már az első megbeszélésen világossá vált, hogy ez ennél sokkal nagyobb volumenű projekt. Ekkor került képbe a Városkép Zrt., amely ingyen rendelkezésünkre bocsátotta a Klauzál teret. Az IKV Zrt. frissen felújított keretekkel járult hozzá a kiállításhoz, míg a szervezésben rengeteget köszönhetek a szegedi egyetem kulturális irodájának. Szervezeti és személyes szinten is mellénk álltak az emberek.
– Milyen volt a fotók visszhangja?
– Ezzel kapcsolatban van egy nagyon friss élményem. Tegnap délután egy ismerősömnek mutattam a kiállítást, és észrevettem, hogy egy hölgy nagyon hosszú ideje nézegeti a képeket. Elkezdtünk beszélgetni, úgy, hogy ő nem tudta, én készítettem azokat. Nagyon tetszettek neki, és elmondta, mennyire ideje volt már egy ilyen szemfelnyitó eseménynek. Akkor jöttem rá , a helyzet olyannyira megérett, hogy a téma gyakorlatilag kortalanná vált, annak ellenére, hogy bizonyos korosztályok nincsenek is tisztában a szelfi mibenlétével.
– Ez a siker talán előkészíti az utat a roma gyerekek fotóinak népszerűsítéséhez is.
– Igen, remélem, hogy ennek nyomvonalán ez is nagyobb népszerűséget kap majd. Most ültünk le velük egy közös megbeszélésre, ahol megvitattuk a korábbi kiállítás tapasztalatait az első foglalkozástól egészen a megnyitóig. Az ötletbörze után magukra hagytam őket, és elkezdhettek dolgozni. Nagy meglepetésre lehet számítani tavasz környékén, annyit elárulhatok.
– Megerősítés lehet számodra, hogy ennyien szó nélkül mellétek álltak, ezzel is nyomatékosítva az ügy fontosságát.
– Engem lenyűgöz a feladat, amiért dolgozom, ezért tudom teljes energiával csinálni. Ha nem hinnék benne, nem érnék el ennyi emberhez, ennyi támogatóhoz sem.
– Önkéntes munkában dolgozol egyébként?
– Eleinte önkéntesként dolgoztam, de most már ez a munkaköröm. Nincsen nagy identitásom az egyesületen belül, mert nem definiálom magam, de nem is ezt tartom fontosnak: teszem a dolgomat, és az eredményekkel legtöbbször a többiek is elégedettek. Többen kérdezték már, hogy mi vagyok. Erre csak annyit tudok nekik válaszolni, hogy hát ki más? Tóth Tamás. Ember.
Váraljai Anna
[nggallery id=626]