Tiszatájonline | 2015. október 27.

A Vásárhelyi Őszi Tárlatról

DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS
A 62. Vásárhelyi Őszi Tárlaton az egyik mű címe Ördögszekér. Nem keresem az ördögöt, ha keresném, sem találnám. Vihar sincs, amely kergetné a szamártövist. Csak én kerengek-bolyongok a termek sokaságán keresztül, mintha magam lennék az ördögszekér. Az ördögszekér babonás fű, a hideglelést gyógyítják vele, vagy boszorkányt űznek általa. Könyves Kálmán óta tudjuk, boszorkányok pedig nincsenek. Boszorkányos művek igen […]

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

62. Vásárhelyi Őszi Tárlat   

2015. 10. 04. – 2015. 12. 06.

Alföldi Galéria

6800 Hódmezővásárhely, Kossuth tér 8.

 

Deák Csillag: Ördögszekéren labirintusban

Szvet Tamás Városi legendák I.A 62. Vásárhelyi Őszi Tárlaton az egyik mű címe Ördögszekér. Nem keresem az ördögöt, ha keresném, sem találnám. Vihar sincs, amely kergetné a szamártövist. Csak én kerengek-bolyongok a termek sokaságán keresztül, mintha magam lennék az ördögszekér. Az ördögszekér babonás fű, a hideglelést gyógyítják vele, vagy boszorkányt űznek általa. Könyves Kálmán óta tudjuk, boszorkányok pedig nincsenek. Boszorkányos művek igen.

A Vásárhelyi Őszi Tárlat elsősorban meghívásos alapon működik, de az idén először internetes regisztráción keresztül is lehetett jelentkezni a kiállításra. Ez utóbbi lehetőség mindenképpen egyfajta nyitás. Közel 600 mű érkezett a tárlatra. A szakmai zsűri (Dr. Nagy Imre múzeumigazgató, művészettörténész, a zsűri elnöke és a tárlat rendezője, Balogh Gyula Tornyai-plakettes festőművész, Hegedűsné Dékány Magdolna kulturális tanácsadó, Dr. Pogány Gábor művészettörténész, Szabó Ábel Tornyai-plakettes festőművész, Szabó Noémi művészettörténész, Szurcsik József Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, Taubert László szobrászművész) 252 műalkotást talált érdemesnek a bemutatásra. 163 művész alkotásai közül 135 festmény, 50 grafika, 63 plasztika, valamint 4 egyéb, műfajilag be nem sorolható mű került kiállításra.

A 62. Őszi Tárlat képeit, szobrait, grafikáit nézve, úgy is fogalmazhatnék, hogy erősebb, összefogottabb, egységesebb, nívósabb a tárlat a korábbi kettőhöz képest. Mintha most került volna sor a 60. jubileumi tárlatra. Ez fáziskésés ugyan, de inkább azt mondanám, az Őszi Tárlat rangja nőtt meg, túl a hagyományon, a folyamatosságon, az alkotók seregszemléje a művek seregszemléjévé vált. A zsűri biztos kézzel és ízléssel válogathatott a beadott művek között. A színvonalas válogatást a képek terembeli elhelyezése, a képek egymással való párbeszéde is alátámasztja, ill. tovább erősíti. Ez utóbbi a tárlat rendezőjének munkáját, koncepcióját dicséri. A vásárhelyi hagyomány és e hagyománytól eltérő kortárs művészeti törekvések együtt jelentek meg. Teremről teremre járva, látni, hogy a hagyomány miként változik, miként szervesül a jelenkori tendenciákkal, formákkal, művészi felfogásokkal.

A díjazottakról: Gaál József Munkácsy Mihály díjas festő kapta a 62. Vásárhelyi Őszi Tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet, amellyel a hazai kiállítások között a legmagasabb összegű, nettó egymillió forintos pénzjutalom is jár. A Szabó Iván szobrászművész által tervezett plakettet a díjazottak csak egyszer kaphatják meg. Gaál József Három testvér I., II., III., éles átmenetek nélküli portrék, sugallatos művek. A mai ráncfelvarrásos világban döbbenünk rá, hogy olykor arcunk felpüffed, akár a vízbe fulladtaké. Roncsolódunk, és nem azért, mert álarcot hordunk vagy kénytelen vagyunk önmagunk és mások elől elfedni, eltakarni igazi énünket. Itt a külső arc egyben belső arc is, egymástól elválaszthatatlan a belső és a külső én és világ. A hármas szám és testvér szavak a mitikus, biblikus elemekre utalnak és a közösségre, az egymáshoz tartozásra. Ez a szervesség az, ami első látásra megragadja a nézőt, még akkor is, ha azt érzi, el kellene utasítania ezeket az arcokat, a másságot. Valamennyien testvérek vagyunk. Az ilyen periférián lévő, egyszerű emberek ábrázolása az én misszióm. Lehet, hogy furcsán hangzik, de amikor ezt a három testvért megfestettem, akkor az alföldi világnak az egyszerű, jólelkű, de lecsúszott embereit próbáltam a magam módján ábrázolni – mondta Gaál József.

A tárlat megnyitóján összesen 19 elismerést adtak át. A Hódmezővásárhely városa és a Magyar Művészeti Akadémia által közösen alapított Rudnay Gyula Művészeti Ösztöndíjat, amellyel egy éven át havi százezer forint támogatás és a névadó leszármazottja által adományozott Rudnay-rézkarc is jár, Mórocz István nyerte el. Műveit (Ritmus I., II., III.) egy cserépgyári munka ihlette. Rajzai tele vannak feszültséggel, ívekkel, hajlatokkal, összekötésekkel. Kihalt világ, csak a vas él és a vonal. A Magyar Művészeti Akadémia által felajánlott díjban Gallov Péter grafikusművész részesült, A válogatás eszközei 16A grafikáján ízeltlábú bogarakat, csápokat és ollókat fedezhetünk fel. Első pillantásra jelek sorozatát látjuk, tüzetesebben megtekintve a jeleket, jövünk rá, hogy itt ragadozókról van szó. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának díját Dobó Bianka képzőművész kapta, Kelenföld I., II. tájképének hideg, kék szürkeségét sem ellensúlyozzák a könnyed formák, téglalapok, hasábok és vonalak, lámpaoszlopok. Hódmezővásárhely városa adja az Endre Béláról elnevezett mesterdíjat, amit Nagy Attilának adományoztak, Nagymacska I. szobra Medgyessy Ferenc világába visz, az egy tömbből való léthez, az égre néző figura az elbambulás, a pillanat neszébe révedő ragadozó állapotát tükrözi. Ugyancsak Vásárhely adja Galyasi Miklósról elnevezett nívódíjat, amelyet Szvet Tamás szobrászművész vehetett át. Szvet Tamás katonaládája csukva van, megidézi a háború után lebontásra került hódmezővásárhelyi ún. fa színházat. Nem tudni, mi van a láda mélyén, csak a múlt sejlik fel. Városi legendája egyben memento mori is. A Fiatal Festők Nívódíjában Bíró Botond festőművész részesült, Ultra című képe cirkuszi bohócot sejtet, de az arc pirosa a vért idézi fel, a vérszomjat, a horrort, a féktelenséget, miközben az arc, bár feszült, mégis nyugalmat, határozottságot sugároz.

Hangulat és gesztus szobrokat látok, a töredékek szépségét, a világ és az ember sérülékenységét.  Önmagukat is értelmezik, őrzik a hagyományt, a hagyományhoz kötődő értékeket. A szobrok egyenrangúak a tárlat más műveivel. Klasszikus formák, talán Gálhidy Péter alkotása üt el a többitől, egy kihűlt vulkánt idéz. Kő Pál két bronz kisplasztikája a szó szoros értelmében műterembe viszi a látogatót, művészt és tanítványát láthatjuk a Műteremben, A festő pedig maga a kép, tükörsima fémlap piedesztálon áll, festményét tartja feje előtt, de nem mögé bújik, eggyé válik a képpel. Ámmer Gergő szoborfeje (Alterego) a gúny, öngúny apoteózisa. Itt már nem Einstein híres nyelvöltését látjuk, hanem önmaga lelkét kitáró művész portréját, Szókratész öniróniáját, bármit is tesztek, nem leszek más, kitartok nézeteim mellett. Kérdés, hogy mi nézők valóban Szókratész oldalán állunk-e? Fekete László Tetovált női mellszoborja pop-artos mű, a posztamens is szerves része a szobornak. A lukak mementóként hatnak. A világ sohasem egész, sohasem sértetlen. A benne élők sem lehetnek mások. Bármit is írnak az emberről, a nőről. A milói Vénusz, Aphrodité of Cnidus szépsége és csonkasága itt parafrázisként jelenik meg. A hír, az újság eltakar minden láthatót, minden szépséget. Don Quijote lovagol Tóth Ernő bronz szobrán, vékony alakját vékonydongájú lova is nehezen viseli el, rogyadozik hátsó lába.

V. Nagy Nándor Ördögszekere a tus és papír technikától eljut a saválló acél és gránitig, és bár ez nem Illés szekere, nincs tűz, de lehet, mégis az égbe visz, a tükröződő acél gömbje, akár egy mesterséges bolygó, holdkomp, fejként trónol a fekete gránit oszlopon.  Várhelyi Tímea képén újból zongoralábakon járhatunk, stabilan, feketén és mégis mozgathatóan, fókuszt váltunk. A Zongoralábak szegfűvel és gyümölcsökkel című képét nézve nem tudni, hogy kerültek a virágváza és a félig megkezdett gyümölcsök a földre, hármasuk ellenpontozza a három fekete oszlopot, a dísztelen, áttetsző virágvázában a szegfű szára kettétörve, a virág lekonyult feje érinti a padlót, de még őrzi színét. Csendélet, de még megszólalhat a zongora. Kéri László A Moebius szalag, avagy pillantás a végtelenre expresszív alkotása a körkörös mozgást, a végtelent tárja elénk, az emberi alak küzdelmét a forgataggal, a gravitációval.

Szabó György Fal I., II. bronz szobrait nézve a 2013-as Velencei Biennálén látott Ai Weiwei Bang című installációja jut eszembe, ott 886 darab hagyományos kínai háromlábú fazsámolyokból alkotott struktúra emelkedett az ég felé labirintusszerű, vadon burjánzó organizmusként. Szabó a Fal I. művében még a székek is dekonstruáltak, az ablak fele léccel lezárt, a Fal II. ablaka szinte ajtóvá válik, megnyílik, akár kandalló bejáratára is asszociálhatunk. A székek egymásra dobáltságukban is rendezettebb struktúrát mutatnak, van kijárat, felfelé is léphetünk. Ha felfelé is vezet a lépcső Bozsér Zsolt Torony Architektúráján, úgy érzem, mintha Escher világban barangolnánk, a mélybe hatolunk, kútba tekintünk. A fent és lent, kint és bent felcserélhetősége az ún. fényinstallációknál is, objekteknél is felbukkan. Cseke Szilárd Levele a mélyből jövő megvilágítással, fénnyel, a természet pusztulását kérdőjelezi meg, egyben tagadja az elmúlást. A fény által életre kel a fémlemez, meghajlik, szinte légiessé válik, felemelkedik a földről, az éltető fény a tölgyfa alapból jön, utal ezzel a művész a gyökerekre. Benedek Noémi Labirintusa is rendhagyó, a hímzésről finom, puha fonalra gondolunk, esetleg aranyszálra, itt fémszálból hímezték, szőtték ez által még áthatolhatatlanabbá téve a vörös labirintust.

Hazafelé nem ördögszekéren, hanem vonaton ülve a tárlat kiváló minőségű és a kiállítás teljességéről képet adó katalógust tanulmányozom. Izgalmas barangolás a művészet labirintusában, érdemes forgatni.

 

Kölüs Lajos: Benne állni a képben

Takáts Márton Rue BonaparteDél-Alföldön, Hódmezővásárhely legmeghatározóbb és legjelentősebb kulturális rendezvényévén járok, kortárs alkotók évenkénti seregszemléje országos ranggal bír. Az Alföldi Galériában terem követ termet, különös ritmusa van a kiállításnak, mindegyik térben található olyan mű, amely előtt szívesen elidőz az emberi szem és agy. Nehéz válogatni, kiemelni egy-egy művet, még akkor is, ha a katalógus előszavában Gyarmati Gabriella művészettörténész így fogalmaz: A Tárlaton ma is egyaránt jelen van a fáradt és a friss, a gondolatot altató és a gondolatébresztő művészet, valamint egymás mellé kerülnek a különböző generációk képviselőinek alkotásai. Mindez együttesen tükrözi a kor és a hely szellemét.  A tárlaton nem uralkodik egyetlen stílusirányzat, de egyetlen látásmód sem.

Minden a természet, a természet nyugalma, csendje, az időtlenség és állandóság mozgalmas kettőse, egymásnak feszülése látható számos alkotáson. A természet egyszerre városi (László Dániel, Takáts Márton képei), egyszerre a városon kívüli világ (Szabó Éva Mária, Felházi Ágnes alkotásai), emberhez kötött és ember nélküli, elhagyott tér. A természeti képek érzelemmel telítettek, még akkor is, amikor a látvány pontossága és precizitása az, amit első pillantásra felfog a néző. Gyorsan rohanó világunk ellenfékjeit fedezzük fel a képeken, a lassítást, a hiányt, a csendet. A külső tér visszafoglalása, szemléje mindennapos dolog, átvágunk egy parkon, belesünk egy udvarra, megállunk az utca egyik oldalán és fölfele nézünk, a falakra, ablakokra, frízekre, reliefekre. Az elevenség új formáit fedezzük fel, a belső kötődést, az emlékeket, a nyilvánvaló jelent, amelynek útja egyaránt vezet a múltba és a szendergő jövőbe.

Losonczy István munkája (Bejáratlan terek) mintha reneszánsz festői idézet lenne. Az erőteljes színek és formák már nem a konceptualizmus szárazságát hordozzák, hanem a festői ihlet gesztusát és szabadságát. Az utolsó körömet futottam a parti platánsoron, amikor egyszerre, mintha üvegfalba ütköztem volna, benne álltam a képben…, két bal oldali fát is különböző palettával és technikával festettem évekkel korábban, egyrészt, hogy érzékeltessem a távolságot, másrészt hogy a közeli fák minél inkább önálló egyéniségek lehessenek úgy, hogy ezen a festményen legalábbis, valamiképpen mégis nyilvánvalóan összetartozzanak. – írja a művész. Számomra a tárlat egyik kedvenc műve, szellős, szabad és látványos. A színmezők, a színátmenetek teszik láthatatlanná az üveget, vagyis a levegőt. József Attila Téli éjszaka című versében olvasható: A lég/ finom üvegét/ megkarcolja pár hegyes cserjeág. Losonczy képén a platánok fedik el az eget, és a fák magukba rejtik az üvegfalat, a láthatatlan eget. Nincs karc, csak az őszi táj tisztasága, fényessége, levegője.

Takáts Márton Rue Bonaparte, Vaugirardi I., Vaugirardi II. alkotása díszletként hat, holott nem az, egy délutáni fényben ázó utca képe. Szürreális, már-már fenyegető hangulatot és idegenség érzetet kelt bennem, és derűt, a látvány derűjét, hogy mégis valami emberit látok. Szabó Éva Mária Elhagyott kert-je halott, őszi kert. Itt már csak a kerítés zöldje jelenti a élénk színt, a többi az enyészeté, a hajlékony, fűzfa vékony száraké. Burjánzik a kert, vagyis mégsem halott, csak álomba szenderült. Felházi Ágnes Arborétum képe idilli pillanatot ábrázol, a színek és formák elmosódó tobzódását. Ez még nem az ősz, de nem is a nyár vége. A valóság mutatja meg idilli arcát, a békét, és az elmúlás könnyedségét. László Dániel Kecskemét I., II. alkotásai hiperrealista művek, a festészet diadalát hivatottak megjeleníteni. A belső tér realitása mindent felülír, akár egy börtönben lennénk.

Sejtés és sejtetés hatja át a figurális képeket, portrékat. Az egyensúlyhiány az, ami dominál a művekben, a kibillenés, a kibillentés, és az egyensúly megőrzése, visszanyerése. Törékeny gesztusok, gesztushiányok, a helyzetek többértelműsége, a látvány lefokozása, a lehetetlen elfogadása és a lehetetlennel való küzdelem. Társaslény voltunk nehézségeit látjuk, az elfogadást és a saját énen túli léttől való félelmet.

Incze Mózes (az Új Művészet díját kapta) triptichonja (Tisztító I., II., III.) a figuralitás felől teszi fel a lét kérdéseit, amelyek az élet folytonosságát és reménytelenségét járják körül, vagy inkább röghöz kötöttségét. Egy nő, egy anya és gyermekei portréján keresztül látjuk a mindennapok tárgyi környezetét, a tompa és elmosódó színeket, az oltárrá váló mosógépet, amelynek ablakán a külvilág kék egét látni.  Bessenyei Bence Ülő lány című képe az el nem döntött helyzetet mutatja meg, a figura arcát nem látjuk, csak a teste fordulatát, a jelenből kiszakadt mozdulatot, az elhallgatást, a kitaszítottságot, talán a sértettséget, a bántást és a szégyent. Az egymás mellé helyezett félcipők a rendet sugallják, a nő kontyba tűzött haja is erre rímel. Még rend van, kombinéja sem szaggatott, nem csúszott fel az öléig, nem meztelen, de majdnem az, kiszolgáltatott.

Megyeri-Horváth Gábor Macskás akt-ja szokványos képnek mutatkozik, minden a helyén van, a fekete macska a kanapé támláján ülve ismeretlen fenyegetést hordoz, jelent. Nem a Meztelen Mayát (Goya) látjuk, Megyeri-Horváth tudatosan visszafogott, a női szemérem eltakart marad. Nem a meztelenség megmutatása a cél, hanem a női figura tartása, könnyed lustasága, hamvassága. A formás test szemcsalogató. Vágy és csábítás kettőse hallgatásba burkolódzik, de a mellbimbó pirosa, az ágytakaró piros csíkozása felkavarják érzelmeinket. Tayler Patrick Nicholas Rami-ja színkavalkádból építkezik, ziláltságot kelt a kép, mégis úgy érezni, hogy a női alak teljes, pompázik, akár a nyári virágos kert. Frimmel Gyula (Kényes egyensúly, Arnold léghajós elutazása, Díva) képei a múlt század húszas éveinek világát, a jazz muzsika és éjszakai élet füstös légkörét, dekadenciáját idézik fel bennem. A mindent szabad érzést és gondolatot. Czene Márta (Éjjel) képe egy álomvilágba visz, ahol önképünket, testrészünket látjuk viszont, öntudatlanul. A kép sötét sávja az ismeretlent takarja, idézi fel, a feneketlen mélységet, távolságot, miközben kivilágít a sötétből egy lámpa sugárzó fénye. A kép egyszerre hiperrealista és konceptualista is, a nyugodtságot mutató alvó arc a felemelt és megfeszült bal lábfejjel mutat kontrasztot. Az ott lét és az ott nem lét párhuzamos voltát tapasztaljuk meg. A kép összeillesztése láthatatlan, egybeolvad valóság és álom.

Fodor Ilda Távolba néző szoborfeje is a töredékességet, a sérülést, a hiányt ragadja meg, a múltat, amely sohasem lesz egésszé, bárhogy is szeretnénk. Nem tudni, milyen korból származik, csak azt, hogy jelen van, hozzánk tartozik. Ez az időtlenség az, ami megragadja a figyelmemet. A szépséges múlt arcát látom, az idillt és a töredéket. Boldi Tánc szobra a tánclépés könnyedségét fejezi ki egy lábon álló női alakjával. A szobor simasága a megfoghatatlanságot, a sikló mozdulatot jelzi, egyben az önmagába zárt világot, ahogy áramkörébe vonja a néző tekintetét. Ez nem a hét fátyol tánc, ez egy magányos alkat önfelmutató tánclépése. Vagyok, mindenek és mindenki ellenére, tétován és sebezhetően. Gálhidy Péter Levél a hegyről szobra megkövült páfrány, legyező is. Nyitott formája olyan üzenet, amelyet értünk, nekünk szól. Nem Mózes tízparancsolata. Itt nincs írás, csak rovátkák vannak. Ilyenné válik világunk? A plasztikák közül Nagy Előd Tornyai és Etédi székely érméjét emelném ki. Az öregedő férfi arcát és a sorsával megbékülő arcot formázza meg, az elmúlt idő ráncait, gyötrelmeit nem viselik, nem hordják, hanem megélik az arcok, elevenek.

Az absztrakt modell és tér, forma és tér, a formaarányok és felületek kapcsolata, a személytelenség, az érzelmi-indulati motívumok visszafogott megjelenítése, elfedése, a már-már steril, finom szubjektív önkifejezés mindig izgalmas témát jelent és jelentett a művészek számára. Fürjesi Csaba Képlet III. alkotása a festő magánmitológiájába kalauzolja a nézőt. Mintha egy sírt tártak volna fel, vagy bűntett helyszínén lennénk, számokkal jelzik a megtalált tárgyakat, pénzérméket, gyűrűket. A H betű egyszerre kórház, egyszerre Magyarország, de lehet az éhes szó jelölése is. A keresztforma (keresztben is kereszt) utal a tárgyak világára, létezésük környezetére, és a kép felső sarkában ott a sablon, a minta. Hiányzik az egyes, a kettes, az ötös szám. Az érmék olvashatatlanok. Nincs nyom, csak jel. Nincs üzenet, csak forma és sablon van. Stefanovits Péter Tér I. című alkotása tértanulmány, könnyed és elegáns alkotás.

Kulturális metafora lett a városi, ipari, piaci környezet megjelenítése, megformázása. A hidegség nem távolságot jelent, hanem a tárgyi világ konstrukciójának átvilágítását, megőrzését. A figurális festés és szoboralkotás egyaránt őrzi primátusát, benne a kiüresedett világunkban helyét kereső alany belső drámáját, hogy önmagával azonos lehessen, és integritását ne veszítse el, hanem belső és külső szabadságát mindenkor – átmeneti visszaesésekkel is – gyakorolhassa és megélhesse. Az ecsetvonásnak helye van, a művészet általa is él, még ha tudjuk is, a művészi eszközök kézhez kötöttsége (Hegyi Lóránd) egyre lazább lesz, hiánya nem jelenti a művészet végét. A tárlat bemutatja a személytelenséget előtérbe állító műveket is, de továbbra is a műalkotás egyedisége a perdöntő. A tárlat egésze ezt hivatott fel- és bemutatni.

[nggallery id=615]