Tiszatájonline | 2015. október 20.

Figaro nulla. Pont.

GÖRDÜLŐ OPERA – FIGARO 2.0
A beavató előadásokat nem operakritikusoknak készítik.
Szerény vigasz, de ha szolgált némi tanulsággal ez az este, hát ez volna az.
S hogy akkor meg kinek?
Ezt nehezebb volna megmondani… – Marton Árpád kritikája

GÖRDÜLŐ OPERA – FIGARO 2.0

A beavató előadásokat nem operakritikusoknak készítik.

Szerény vigasz, de ha szolgált némi tanulsággal ez az este, hát ez volna az.

S hogy akkor meg kinek?

Ezt nehezebb volna megmondani.

A szélsebesen és – a fura csengettyűcskéket nem számítva – eseménytelenül ledarált nyitányt követő hosszadalmas casting – azaz a nézők közé ültetett szereplők megjátszott kiválogatása – azt próbálja meg a szánkba rágni, hogy a műfajtól idegenkedő, jellemzően fiatalabb korosztálynak. És mert így gondolják, történetesen épp úgy is gondolhatják, hogy az operától idegenkedő ifjak vágyva vágynak rá, hogy a szocializációjuk közegét képező valóságshow-díszletek közt avattassanak be e fennkölt műfajba.

Ám legyen.

Ott termünk hát Almaviva gróf – jelen esetben Gróf Képviselő úr – úszómedencés-fitnesztermes rezidenciáján. A felgördülő függöny – helyesebben a nevetséges, festett operadíszletnek is olcsó előfüggöny, pá, ódon kortinák – heveny szerelmi ténykedésben leplezi le Figaro és Susanna párosát. Amivel semmi baj. Ha a partitúra szólna, a lóláb is kilógna a paplan alól, ám ezúttal sehol a húrokon végigbizsergő, boldog röpdösés, Mozart elragadó szerelmi szárnyalása. A korszerűsítésként eladott, ám hallhatólag inkább ócsítási szándékkal összeütött alkalmi hangszerelés bizarr hangképe annál inkább polgárpukkasztó: valami me(á?)ga-show zenei színvonalával kecsegtet kínos szólambeli hiátusokkal, amelyekért egyáltalán nem kárpótolnak a pazar énekhangok, minthogy végzetes módon beléilletlenkednek a havannai bárzenekarral és szintetizátorral dúsított vonósötöst pásztázó puskák vételkörzetébe, fülsértő torzításokkal lankasztva beavatást óhajtó reményeinket.

H16A6888p.rakossy_resize

Ámde – lásd fentebb – ez nem az operakritika terepe. Ideje is lenne netán átigazolnunk a társadalomtudományi rovatba: e műfaj-népszerűsítő vállalás sanyarú látleletet nyújt kulturális közállapotainkról. Pedig a dramaturgiai beavatkozások tehetségre vallók. Gróf helyett politikus, inas helyett sofőr, komorna helyett személyi edző – az adaptáció szeretetreméltó figurákat kerekít a színlap alakjaiból, akik ilyenformán csakugyan ismerősebbek, mint rokokó őseik. A fölvetés jogos is lehet: Beaumarchais – Da Ponte – Mozart pimasz operája elbírja, hogy éppúgy stilizálás nélkül bámuljon a képünkbe, mint ahogyan a Burghteater úri publikumát fricskázta: egy szolga által elparodizált menüett nagyjából úgy hathatott 1786-ban, mintha manapság egy kertész a Feng Shui nappaliba hajtana a középosztálybeli házigazda terepjárójával és Gucci öltönyében.

Hábetler András megközelítése tehát egyáltalán nem döntöget tabukat, nem erőszakolt, ellenkezőleg: sok helyütt sziporkázó.

Talán ha nem Szegeden kezdik ezt az operagördítést? Az operai rangjára egykor büszke egyetemi városban, amelyet évről évre megörvendeztet az operatanszak egy-egy ehhez hasonló, egyszerre szellemdús és megbocsátható esetlenkedéssel. E szánkat görbítő gördülő lelemény a hejőbábai kultúrotthonban, a Fogi Színház tájelőadásán akár meg is ismertethetne néhányakat Mozart – dallamaival. De az opera híve aligha lesz tőle valaki.

H16A7074p.rakossy_resize_resize

Az opera lényegét ugyanis – tudomásunk szerint – a zenei folyamatban kibomló konfliktusok képviselik. Ezek helyett itt Mozart-dallamokat hallunk szappanoperai közegben elbeszélve. Zenei szépségek, műfajszerűség, feszültség és feloldás hírből sem ismerősek itten. Amitől az az érzés lesz úrrá a nézőn: egyszerre vesztettünk el egy nem reménytelen Figaro-koncepciót, vele együtt Mozartot és – nem mellesleg – az operaműfajt, közönségestül. Lankadtságunk együttesről együttesre növekvő. Bájos a szándék, de a végeredményt ahhoz hasonlíthatnám, mintha a Mars téri hotdogos bódénál kísérelnének meg bevezetni valakit a Tournedos á’la Rossini ínyenc élvezetébe.

Ül hát az operakritikus báván, és az jut eszébe, mit érezhet a Gault&Millau ítésze egy fast food restaurantban. Aztán mentségeket keres, míg végül rájuk is lel: ez az előadás tökéletes volna az Operaház tagjainak házi poénparádéjául, mondjuk Szilvesztereste. Kik valamennyien remekelnek a hang-nagybirtokos és jólesőn pátosztalan, ha nem is humorzsák Cser Krisztiántól kezdve Keszei Bori életteli Susannáján át Mester Viktória belevaló Cherubinójáig, Kovács István önérvényesítő Grófjáig és Farkasréti Mária dögösre turbózott Marcellinájáig: talán csak Fodor Beatrix Grófnője van híján a szerep lelki magasztosságának, de frusztrált csokifalóként ez tán túlzás is volna. Bucsi Annamáriát ellenben, fájdalmunkra, nem áll módunkban méltatni. A cudar Wolfgang csak a negyedik felvonásban hagyja szóhoz jutni. Beavatásunk félidejében így hát abban a reményben hagyjuk el a teátrumot, hogy mint mindig, a művésznő ezen az estén is intakt. Megtudjuk majd úgyis Márok kollégától – habár ő minthogyha korábban távozott volna…

(Gördülő Opera – Figaro 2.0,  A Magyar Állami Operaház vendégjátéka, Szegedi Nemzeti Színház, 2015. október 19.)

Marton Árpád

Fotó: Rákossy Péter/Magyar Állami Operaház