Majdnem minden sötét

OTELLO AZ OPERÁBAN

Feketébe öltözött emberek téblábolnak egy sötét színpadon. Stefano Poda semmit nem értett meg Verdi Otellójából. Ráadásul nem valami álruhás kertészlányról vagy párizsi festőről van szó, hanem az emberi szellem egyik legnagyobb alkotásáról. Poda, mint tervező, egy hatalmas, jelképes pinát rajzol a színpad közepére, bele meg egy szintén szimbolikus faszt. (Bocsánat a szókért, hozzá forduljanak reklamálni!)  Ám – mintha nem bízna ötletében – mellé tesz még egy-egy kicsit is ugyanebből a kettőből. Tetejük fehéren virít, aljuk sárosan fekete. Ha komolyan venné saját szimbolikáját, fehér női szervet tervezne fekete férfiéval, vagy nagy nőit, pici férfit. Ezt kívánná a „néger kecskebak döfködi olasz lánykát” fölháborító igazsága, vagy a „hadnagyocska kúrogatja Otellónét” nem kevésbé fölháborító hazugsága.

Poda azonban nem akarja végiggondolni saját blöffjét, sőt ezt az egész szimbolizálást is kínosnak érzi, ezért aztán végig homályban tartja. Vannak még a két oldalfalon kinyúló műkezek, és Otellóék hálószobáját is kiáltó tenyerek díszítik egy vitrinfélében. Perverz pár, ha ez izgatja föl őket a nászágyon! Vagy a tervező nem gondolkodik. Az gondolat, hogy nem ad fényt a színpadra és nem látjuk a szereplők arcát? Hogy nem enged nekik akciót? Az első színpadi cselekvés, hogy a II. felvonás közepén, az Álomelbeszélés előtt Jago földre löki Otellót –  szöges ellentétben áll a szöveggel.

A kirobbanó viharral induló darab egyébként hosszas tökölődéssel kezdődik, valami függönyt húznak fölfelé, ágyékkötős fiúk helyezkednek jobbra-balra, míg nagynehezen megszólal a zenekar. Pár hete a miskolci Toscában az operairodalom legbombasztikusabb 3 dúr akkordjára nem rontott be Scarpia, most Poda a zenés színpad másik lehengerlő entreéjánál úgy lopja be a színre címszereplőjét, hogy csak az Esultate! végére találjuk meg színpadon. Mintha a rendező azért tartana végig sötétet, mert így nehezebben derül ki, hogy képtelen vezetni a színészeit, egymással semmilyen érzékelhető viszonyba nem hozta őket, használható instrukciót nem adott nekik, így aztán magukra hagyottan ténferegnek a színpadon. A sötétében minden énekes fekete, de a biztonság kedvéért mindet feketébe is öltözteti Poda, mint jelmezfelelős. Senkit nem lehet megkülönböztetni senkitől, senki nincs jellemezve, sem jelmezelve. Amit látunk a fellengzős semmitmondás, a fölturbózott üresség, a halmazati színpadi merénylet minősített esete. Operarendezésként minősíthetetlen.

Verdi Otellójának elindításához a karmesternek személyes varázsra, vagányságra és egy adag gátlástalanságra van szüksége. A fuvolák kétszínűen kígyózó futamai, a kürtök jajveszékelése túl vannak egy jólnevelt zenész világán. Pinchas Steinberg ehhez képest inkább eminens zeneiskolásnak tűnik. Szépen formálja hangzó anyaggá a leírt hangjegyeket, de nem tudja, hogy ezek nem normális hangjegyek, s hogy pokolra kell menni értük. Az Operaház zenekara engedelmesen követi, csak időnként villannak be korábbi karmesterek korábbi Otellóinak emlékei. Steinberg derék analitikus dirigens, biztosan elemzi a partitúrát, gondosan szólaltja meg. Ám nem tud szintetizálni. Verdi lenyűgöző képessége, ahogy fölvázol néhány szép szólamot, elgyönyörködtet velük, majd együttessé fonja össze, egymásra vonatkoztatja őket, és szinte észrevétlenül, ám váratlanul egyszer csak a világ egész bonyolultsága és teljessége áll előttünk. Ezt a teljességet a karmester nem teremti meg.

Ebben a szörnyű sötétségben még nyilvánvalóbbá válik, milyen erősen karakterizál ez a zene. Milyen merészen használja a buffa eszközeit, az iróniát, a ’félre’ mondott megjegyzéseket, vagy a hadarást. Mindez erősen kötődik Jagóhoz, aki nagy játéknak tekinti ezt az egész szörnyű ármányt. Ha ő megjelenik a színpadon, nyomban elillan az emelkedettség, a legszörnyűbb szívfacsarást is könnyű kéz szorítja. Az operatörténet legnagyobb Jagói, Gobbi, Taddei, Capecchi és Cappucilli vagy nálunk Radnay és Melis Györgyök kitűnő humorú buffók is voltak egyben. Kálmándi Mihálynak – hogy finomak legyünk – a humorérzék nem tartozik fő erényei közé, nincs hasznosítható vígoperai tapasztalata. Nagyzengésű, gyönyörű baritonja Jagóként színtelenül, egyhangúan cseng. Kockáztassunk meg egy erkölcsi felvetést: ha ennyire nem érdeklik a figura karakterei, miért énekel Jagót? És egy szakmait is: semmit nem tanítottak neki a korrepetítorok, avagy az előadásra mindent elfelejtett? Az kevés, hogy a Bosszúkettősben olyan pompásan szól fortéban.

Létay Kiss Gabriella szopránja nem tartozik első kedvenceim közé. Zavar sötétítése, ami némi szentimentalizmussal párodul. Mindez különösen föltűnő ebben a sötét előadásban. Ám e fénytelen világban ő mégiscsak igazi szerelmet és igazi fájdalmat énekel, valami valódit képvisel.

Mindig volt magyar Otellónk, most meg nincs. Az operairodalom egyik legszörnyűbb igényű feladatára sok jó magyar tenor akadt. A XX. század elejétől Környei Béla, Halmos János, Joviczky József, Laczó István, Simándy József, Ilosfalvy Róbert, B. Nagy János, Bándi János, Wendler Attila mind igazi Otellók voltak, és az úgymond vidéken Vadas Kiss László vagy Juhász József is. Most nincs honfitárs, aki akár csak a teljesítés reményében megpróbálkozhatna a szereppel, külhonból kell vendégeket hívni.

Teuton Otellónknak nem mázolták be a képét. Lance Ryan, a nagy Wagner-énekes, Bayreuth és a Milánói Scala Siegfriedje lenyűgözően győzi a gigantikus olasz hőstenor feladatot. Már a belépő könnyedén tartott magas H-ja jelzi, hogy a rettentő szólamot nem megúszni, hanem elénekelni akarja. Pedig akárhány világhírű szólamtársa próbálta áthidalni a feladatot különféle trükkökkel. Trisztánunk lenyűgöz töretlen fényű tenorjával, egészen C-ig szárnyaló, acélosan szikrázó magas regiszterével, és főleg művészi erejével. (Nota bene ez a cortigan Verdi egyetlen tenornak kiírt magas C-je!) Nemcsak a bőrszín, a hangszín sem sötét, de erőteljes és drámai. Magányos szőke Otellót látunk. Hangja és éneklésmódja csak annyira németes, hogy éreztesse idegenségét ebben a mediterrán világban. Poda nem sok szenvedélyt engedélyezett neki, de ő valahogy ezt a passzivitást előnyére tudta fordítani. Milyen jó volna, ha Otellója mellé csomagban egy Tannhausert vagy Parsifalt is vett volna vele az Operaház!

Németh Juditot nem lehet még említés nélkül hagyni. Az utolsó felvonásban olyan tartással van jelen, hogy – összhangban a szöveggel – nyomban főszereplővé avanzsál. Boncsér Gergely telivér hangon énekli Cassiót. A kórus masszívan szól.

Az Operaház új Otello produkciójában minden sötét – kivéve azt az egy dolgot, amelyet a színpad két legnagyobb alkotója, Shakespeare és Verdi kifejezetten sötétnek írtak meg. Azzal azonban ha a címszereplő arcát feketére mázolnák, nem lehetne segíteni az előadáson.

Márok Tamás

[nggallery id=609]

Fotó: Pályi Zsófia/Magyar Állami Operaház