Tiszatájonline | 2015. október 16.

Évfordulós Oázis-est a Szlovák Intézetben

A szeptemberi végi irodalmi esten Ivana Taranenková és Radoslav Passia, a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalmi Intézetének kutatói beszélgettek Deák Renátával. Ezt követően egy lapbemutató apropóján Karádi Éva tanár, eszmetörténész, a Magyar Lettre Internationale alapító főszerkesztője kérdezte Görözdi Juditot, a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének kutatóját és Ágoston Zoltán kritikust, a Jelenkor főszerkesztőjét […]

Egy éve elindult egy rendezvénysorozat, Hushegyi Gábor, az Intézet igazgatója és Deák Renáta kulturális referens együttműködésével. A havonta megrendezett estek friss, érdekes tartalmakkal, szakmailag igényes, klasszikus beszélgetős formában jelentek meg Budapest kulturális életében. A kortárs irodalommal foglalkozókon, illetve a szlovák és a szlovákiai magyar irodalmi világ iránt eleve érdeklődőkön kívül idekeveredett „ártatlan” hallgatóságnak pedig figyelemreméltó látásmódot kínál a sorozat: a történelmileg és politikailag többszörösen terhelt térségben, ahol mindenek ellenére virulensen keverednek az élmények, és éppen a különbözőségükben érvényes világok mutatnak élhető mintát a még mindig zárt, sőt kultúrpolitikai léptékben egyre provinciálisabb magyar kultúrának.

A szeptemberi végi irodalmi esten Ivana Taranenková és Radoslav Passia, a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalmi Intézetének kutatói beszélgettek Deák Renátával. Ezt követően egy lapbemutató apropóján Karádi Éva tanár, eszmetörténész, a Magyar Lettre Internationale alapító főszerkesztője kérdezte Görözdi Juditot, a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének kutatóját és Ágoston Zoltán kritikust, a Jelenkor főszerkesztőjét.

A szlovák irodalommal foglalkozó akadémikusok azt foglalták össze, némiképp eltérő látószögből, hogy a közelmúlt irodalmában milyen tendenciákat, szabályszerűségeket lehet észrevenni. Mindenekelőtt azt, hogy a kilencvenes éveket megelőző tradíciók félreérthetetlenül megváltoztak, jellemzően több emlékezetformáló autobiografikus mű született azóta, mint korábban, amikor a szövegcentrikus, a kutatók által nihilista jelzővel illetett írások voltak nagyobb arányban jelen. A szöveg mára kevéssé „csak szöveg”, a kortársak egyre valóságosabb világokkal foglakoznak, sőt mintha ők maguk is egyre valóságosabbak lennének (vö. elefántcsonttorony) – amibe mélyen nem mentek bele a meghívottak, hiszen ez alighanem inkább a kulturális antropológusok kompetenciája lenne. Beszéltek viszont arról, hányféle új identitás jelent meg a szövegekben: női / feminista, kivándorló, regionális közéleti, nemzeti / multikulturális, amelyek a művekben gyakran a múltfeldolgozás részeivé is válnak. Megjegyzem, a szlovák kultúrában meghatározó pozícióban, úgy tűnik, arányaiban mintha több nő lenne jelen, mint nálunk. Ahol pedig jelentős számban nők is vannak döntéshelyzetben, ott egyszercsak lesz nőirodalom / nőszínház, illetve ami talán a leginkább figyelemre méltó: a társadalmi és szociális problémák is egészen más megvilágításba kerülnek, mint azelőtt. Aligha véletlen, hogy a szlovák ASPEKT (http://www.aspekt.sk/en/aspekt_english) ismert feminista irodalmi és társadalomtudományi folyóirat több mint húsz éve műhelyként működik, aminek egyszerűen nincs magyar pandanja – a hasonló magyar fórumok legalábbis kevésbé reprezentatívak.

A beszélgetés során továbbá Pavol Rankov euro-regényeit említette Passia, amelyek bár didaktikusak, klisészerűen építkezők, mégis mindinkább népszerűek – a szabályszerűségek nyilván soha nem változnak meg alapvetően: a fáradtság nélkül befogadható művek mindig nagyobb tömegeket érnek el, mint azok, amelyek némi olvasói, nézői, hallgatói erőfeszítés árán adják magukat. Ugyanakkor hozzátették azt is, hogy a jól megírt történelmi detektívregények szintén szélesebb társadalmi érdeklődést generáltak. Lám, az akadémikusokat nagyon is izgatja a popkultúra, pontosabban az irodalmat befogadó közeg minden szegmense. Említették az óriás médianyilvánosságot kapott irodalmi versenyt is, ahol többek közt Taranenková is zsűrizett, és amelyet egyelőre nem lankadó közérdeklődés kísér: a versenyt egy jól kitalált magánvállalkozás indította el azzal a nem titkolt céllal, hogy a kortárs próza megmutatkozhassék a széles közönség előtt is. Csak feltétezem, mert az akadémikusok nem futtatták magukat a népszerűségi listán, de a közreműködő szakmai résztvevők eltökéltsége, arányérzéke és nyitottsága is részese lehet ennek a sikernek. Sajátos, hogy a ’89 óta válságban levő szakmai szervezetek, kiadók, írószövetségek vergődésével szemben ez a minta életszerűnek tűnik most.

A lapbemutatón folytatódott ez a beszélgetés: a szlovák–magyar együtt- illetve egymás mellett élés sajátos módon világít rá arra, hogy a „tiszta”, egységes nemzeti kultúráért való erőlködés hiábavalónak tűnik. Ez nem jelenti persze azt, hogy érvénytelenek lennének a helyi jellegzetességek, a személyes vagy akár a csoportos integritással bíró szerzők alkotók, kutatók, hanem inkább azt, hogy rengeteg területen születnek hasonló kérdésfeltevések és válaszok, hiszen számtalan módon egyezik az élet, itt, a párszáz kilométeres távolságokon belül. Görözdi Judit ugyancsak a kulturális átjárásról beszélt, családi és egyéb személyes identitásról, hivatkozva a lapszámban található beszélgetésre is, amelyet Németh Zoltán készített vele, Földes Györgyivel, Parti Nagy Lajossal és Závada Pállal – A bennünk élő múlt címmel. A lapban egyébként olvasható egy Bárdos Deák Ágnes által készített Dalos György interjú, amely a személyességen túl korszakról, korszakváltásról, térségi politikáról nagyon sok mindent elmond, ami a lap Moszkva és Berlin közötti, illetve a szlovák múlt- és közelmúltfeldolgozás anyagai elé teljesen releváns.

Ágoston Zoltán dióhéj-összefoglalójában, amelyben a szlovák irodalom mellett beszélt a magyarról, megjegyezte, Szilágyi Ákos szerint egyes szerzők vannak, a műveknek pedig nincs közük egymáshoz (itt most mindenki tegye az őszinte kezét a szívére, ki szeret hasonlítani). Ezt Ágoston Zoltán hamar cáfolta a mintegy kétszáz éve létező szekunder irodalmat emlegetve. Ágoston, aki a Jelenkor szerkesztőjeként nemcsak a magyar, de a délvidéki irodalmi életben is jártas, elmondta, hogy a magyar irodalomban nincsenek írottan visszaadható dialektusok, így nincsenek regionális szövegek, szemben például a szlovénnal, ahol annak ellenére, hogy csak két millióan élnek, huszonnyolc féle dialektust tartanak számon. Tolnai Ottóról és Bácskáról szólva pedig megjegyezte, a háború utáni szétszakadásban a korábban működő nagy, közös szakma megszűnt. A határon belüli irodalomról szólva kiemelte, hogy a nyolcvanas évek közepén Esterházy Bevezetése és Nádas Emlékiratok könyve nyitotta meg a közérzet-irodalommal szemben poétikusabb, teátrálisabb prózát – ami hamarosan az újságírásra is kihatott. Történelmi, áltörténelmi irodalomként emlegette Márton László és Závada Pál műveit, de ahogy mondta, Ottlikot ugyancsak idesorolhatjuk, mint múltfeldolgozó szöveg íróját, ahogy akár Esterházy-t is. Időben közelítve a mához pedig Mészölyről, Oraveczről, Darvasiról, Parti Nagyról, Kukorellyről, Garacziról, Péterfyről, Grecsóról beszélt, illetve, hogy nőszerzőket is említsen, Szvoren Edinát, Tóth Krisztát és Tompa Andreát sorolta.

A legközelebbi est október 29-én 6-kor lesz, Visegrád – úgy, ahogy szeretjük címmel, ahol a visegrádi országok és rezidensek fordítói és szerzői beszélgetnek. Az érdeklődők neves szerzőkkel, fordítókkal, szakújságírókkal, akadémikusokkal találkozhatnak az Intézetben.

Proics Lilla

 [nggallery id=608]