MONDJUNK VERSET!
(DE NE FÖLTÉTLENÜL…)
A jó versmondó nagyon ritka. Még a jó színésznél is sokkal ritkább.
Vajon nehéz-e Baka-verset mondani? Nehéz-e jó Baka-verset – hallgatni? Ha igazán jól elmondják. Egyáltalán mitől nehéz meghallgatni egy verset? Hogy kell elmondani, hogy nehéz legyen meghallgatni?
Hogy akkor megnyugtatóan szépen kell mondani, vagy épp ellenkezőleg: nyugtalanítóan csúnyán? Vagy csak úgy magában, amilyen lesz.
Hogy amikor valaki elénekli azt a verset, akkor vegye föl a ritmusát, ringassa bele magát és engem a rímeibe, vagy próbálja kidalolni a sorok között és mögött lüktető fájdalmat, reménytelenséget? Avagy adjon lendületes lüktetést a srófáknak, gondolatoknak, kínoknak?
Muszáj kívülről mondani a verset (ahogy a Baka által nem ismert angol fogalmaz: by heart)?
Vagy felolvashatol?
Avagy elég, ha belülről mondod a verset?
Elég-e ha egy tehetséges író élete végefelé, ötvenéves hosszú halágyán ír remekműveket? Egyáltalán dolgunk-e remekműveket írni, vagy azok csak a létezés melléktermékei? Dolgunk-e megrendítően fölmondani a költőt, avagy jobban szolgáljuk őt, ha buzgó értetlenségünkkel ostorozzuk megértésre a többi olvasót?
Csak ül, csak ül a néző, hallgatja Jordánt és Huzellát, és közben persze mégis Bakát hallja, mert hát rohadt jó költő, és azok ketten is rohadt jók, hát jól lehet hallani, amit kell.
Senki, értsd: senki nem tud úgy mellékmondatokat mondani egy versben, mint Jordán Tamás. Könnyedén, hangsúlytalanul, mégis jelentőséggel teli. A szellem napvilága ragyog be minden mondat ablakán.
Huzella nagy lendülettel megy neki a halálnak, a halálfélelemnek, okosan, szellemesen, gyakran röhögve gyötrődnek Bakával s velünk.
S közben aki megértette, már közben azon gyötrődött, 10-20-30 év múlva ki veszi majd kezébe koponyáját, mire gondol majd.
Persze az igazán érdekes az, hogy milyen érzés lesz ez majd nekünk, a koponyánknak?
Márok Tamás
U. i.:
országnak ország még hazának árnyék
itt rég nem halni túlélni kell
