Tiszatájonline | 2012. július 23.

Csapodár madárka: Egy reneszánsz vízió

A szarvasi Cervinus Teátrum az idei évben első alkalommal szervezi meg a Cervinus Művészeti Fesztivált, amelynek keretein belül július 19-én került bemutatásra az olasz reneszánsz egyik remekműve, Ruzante Csapodár madárka című komédiája […]

A szarvasi Cervinus Teátrum az idei évben első alkalommal szervezi meg a Cervinus Művészeti Fesztivált, amelynek keretein belül július 19-én került bemutatásra az olasz reneszánsz egyik remekműve, Ruzante Csapodár madárka című komédiája. A Gergely László rendezésében műsorra tűzött előadás helyszíne, a Szarvasi Vízi Színház már első látásra a mediterrán olasz környezet kontextusába helyezi Ruzante drámáját. A huszonegyedik századi vízióként megjelenő reneszánsz bohózat nem csupán kellemes kikapcsolódásként szolgál a nézők számára, hanem ugyanakkor egy elgondolkodtató, ma is élő élethelyzeteket, problémákat feldolgozó előadást tár elénk.

Ruzante nem bonyolítja túl szereplőinek életét. A lényeg egy mondatban összefoglalható: a szerelem nem ismer határokat, és mindenkit mindenkivel összeköt. A már-már követhetetlen szerelmi sokszög megalkotója és felügyelője a Márkus Judit által megformált rejtélyes figura, a Prológ és Epilóg tolmácsolója. Ő, a komédia többi szereplőjével ellentétben, mint a jelenkor embere, kelti életre, vizionálja a komédiát eljátszó reneszánsz figurákat, majd folyamatos feljegyzéseket készít a látottakról. A nyakában fülhallgató lóg, amelyet mindig az előadás kísérőzenéinek felcsendülésekor helyez a fülébe, ezzel is sugallva az irányító szerepét. Egy öltönyhöz hasonlatos nadrágkosztümben, hátrafésült hajjal, napszemüvegben, aktatáskával a kezében jelenik meg a színpadon (jelmez: Kiss Zsuzsanna), így téve nemtelenné az általa játszott karaktert. Az előadás kezdetekor a nézőtéren foglal helyet, onnan szólítja meg a közönséget, majd vezeti fel az előadást. Márkus, a Prológ olykor inkoherens mondataival, néhol szoprán hangon énekelve varázsolja kissé misztikussá a figurát. Szárnysegédei négy gólyalábas alak, rendszerint Ruzante (Venczel Valentin) látomásaiban kapnak helyet. Tűzzsonglőr mutatványokkal a reneszánsz vásári komédiák világát teremtik meg. Ez előadásban helyet foglal még egy jelentéktelennek tűnő figura. A színpad széléről szalmakalappal a fején horgászbotot lógat a vízbe, ezzel bővítve ki az egyébként mólóhoz vagy vízi városhoz hasonlító pallókkal körbeszőtt teret (díszlet: Martini Yvette). A horgászás aktusával bevonja az előadásba színpad mögött helyet foglaló tavat, az ahhoz tartozó fahidat, a járókelőket, a háttérben megszoruló kis erdőt, szóval az egész környezetet. A fent említett, leginkább funkcionális szereppel bíró szereplők adják meg az előadás keretét, amelyben a helyet foglaló kép, Márkus figurájának az agyszüleménye, az olasz városban játszódó történet.

Ennek a képnek a létrehozásában a legkiemelkedőbb teljesítményt Venczel Valentin nyújtja. Az általa megformált Ruzante, a hatvanas éveiben járó, a háborút csak távolról ismerő katona dörzsölt, ám mégis legtöbbször szerencsétlenül járó figura. Egyidejűleg csapja a szelet a szomszédnőnek, Gnuának, de mégis halálosan féltékeny a feleségére, Betiára. Elhisszük neki, hogy harminc évvel ezelőtt tényleg a város összes nője érte bomlott, ám ma inkább már szánják őt, mintsem komolyan veszik. Venczel, Ruzante monológjaiban képes drámai mélységekig hatolni, a komikus hangvételű darabot elgondolkodtatóvá tenni. Kérdésessé, megkérdőjelezendővé válik általa a hűség, a szavahihetőség, vagy az igazság fogalma. Az előadás végére személyében egy valóban megtört, megnyugvásra kész öregemberre ismerünk rá.

A feleségét alakító, Jónás Judit egy sokkal harsányabb, színesebb karaktert formál meg. Kacérságával kérdésessé válik, hogy a vérbő olasz nő, valóban hazavárta-e a háborúban sínylődő férjét. Hamar megkapjuk a választ, hogy noha Betia ellen akar állni (legalábbis ezt mutatja) mindenféle csábításnak, mégis győzedelmeskednek fölötte a téren lakó férfiak. Jónás jelenetei bővelkednek a helyzetkomikumokban, az ő karaktere szükséges ahhoz, hogy a szarvasi előadás valóban illő legyen a komédiák elvárásaihoz.

A színészek közül kiemelném még Bocsárszky Attilát, aki Ruzante komáját, Menatot alakítja, továbbá a bergamói hadfit, Tonint játszó Rubold Ödönt. Mindketten ugyanannak a nőnek csapják a szelet, mégpedig Betiának, aki kicsit kéretve magát, be is adja nekik a derekát, mint kiderül, nem is először. Bocsárszky fizimiskáját elnézve telitalálat volt a kicsapongó életet élő, öregedő, magát még most is macsónak képzelő férfi szerepét rábízni. A játékán érződött, hogy magáénak érzi a szerepet, élvezi, amit csinál, viszont olykor a ripacskodás határát súrolta. Rubold Ödön egy nála sokkal megfontoltabb, higgadtabb katonát alakít. Igazi hadvezér típust, aki mindig a következő lépésen gondolkodik, és tisztában van vele, hogy a lassú víz is partot mos.

A Szarvasi Cervinus Teátrum művészei kitettek magukért – könnyed nyári komédia helyett egy meglehetősen összetett, ám néhol kevésbé összeszedett előadást láthatott a publikum. Gergely László számos jó alapötletet kidolgozatlanul hagyva rengeteg kérdőjelet halmoz fel a nézők fejében. Ezen kidolgozatlanság következményeként a néző gondolkodásra kényszerül, ami által az előadás rengeteg új interpretációval gazdagodik. Jó volt látni azt, hogy a színházi évadon kívül, egy még gyerekcipőben járó művészeti fesztiválon is szembesülhetünk figyelemre méltó színházi előadással.

Klatka Eszter

A képek forrása: www.newjsag.hu