Tiszatájonline | 2015. szeptember 16.

(drót)kefenyomat Tolnai Ottó irodalmi estjéről

A veszprémi Trialógusok két moderátora, Bozsik Péter és Ladányi István folyékonyan beszél „tolnaiul”. A beszélgetés elején azonban nem féltek elmondani, hogy számukra is kérdés, honnan kezdjék meg azt az életművet, ami már 60 éve folyik. Persze tudják, hogy úgysem a kérdés a lényeg, hanem az a pár szó, ami rögtön az első megszólalásokból fennakad Tolnai Ottó receptorain […]

Tolnai-estről mesélni totális paradoxon. Akárha kifakult flamingót nézegetnék az állatkertben, próbálom felidézni az eredeti (rózsa)színt… – Pintér Viktória írása a Veszprémi Trialógusok Tolnai Ottóval irodalmi estről. A Kossuth-díjas palicsi íróval Bozsik Péter és Ladányi István beszélgetett.

A veszprémi Trialógusok két moderátora, Bozsik Péter és Ladányi István folyékonyan beszél „tolnaiul”. A beszélgetés elején azonban nem féltek elmondani, hogy számukra is kérdés, honnan kezdjék meg azt az életművet, ami már 60 éve folyik. Persze tudják, hogy úgysem a kérdés a lényeg, hanem az a pár szó, ami rögtön az első megszólalásokból fennakad Tolnai Ottó receptorain. Ezért lehetett az is, hogy Bozsik Péter tízsoros lábjegyzettel ellátott, káoszelméletből táplált Tolnai-kérdése konvencionális értelemben egyetlen kérdést sem szegezett az írónak. Elég volt csak az utolsó szót a térben hagynia: anekdota. Ladányi István pedig, mint egy jó játékmester, még gyorsan behívta a csillár és az irodalmi est szavakat. Tolnai egy percet sem adott magának, s már indította is első történetét Baudelaire-ről és a csillárról. Következő pillanatban Baudelaire ment, felváltotta a Luszteres Feri és az első igazán fontos neuralgikus pontok, Kanizsa és Palics. Itt hirtelen szerteágaztak a történetek. Igazi rizomatikus állapot. Úgy tűnt, egyszerre mesél a születésről, a Tiszáról, a határról és a vasfüggönyről. A vasfüggönyről, amin átnéznek a röszkei határátkelőnél a kerítést építő rabok, a vasfüggönyről, ami miatt gyerekkorában át kellett helyezni a mozdonyt a vonaton, a színházi vasfüggönyről, ami a Tolnai Világlexikon szerint először Budapesten volt, és a legszebb a világon, a vasfüggönyről, amit aztán később beszökött megnézni a velencei Arzenál ipari épületébe.

11994187_1156669391016593_1758204066_o

Végig látszik, hogyan koncentrál. Félelmetes az az erő, ahogyan az ismerős, otthonos anyagokból építkezik. A történetekkel, mint homokzsákokkal captat, húzza őket magával. Úgy érzi jól magát, ha elkezdheti építeni a Homokvárat. S bár azt mondja, magát egy példaként akarja felmutatni, a kisebbségi író egy új modelljeként, itt mégsem egy elsajátítható, átemelhető szerkezetről van szó. Az itt-vagyok (Veszprémben) improvizatív szólamai egyszer csak átírják az ismert történeteket. Átszellemítik a határt. A Homokvár elkezd érintkezni a helyzet adta táptalajjal, s így válik moderátorból szereplővé Ladányi István és Bozsik Péter (a Sympo-hagyományt Ex Symposion folyóirat néven továbbfolytató két fiú), így lesz Porga Gyula veszprémi polgármesterből A Pompeji filatelista történetét megindító narratív elem. Persze Tolnai nem most kezdte veszprémi építkezéseit. Egyik végtelenített motívumának, a flamingónak is ez a város a kiindulópontja. A Veszprémi Állatkert drótkerítése mögött született a párhuzam, megannyi meztelen nőként szaladó flamingó és a rózsaszín kombiné között. De kiindulópontja Bori Imre rokona, Laci bácsi, a földvári madárpreparátor, aki búcsúvadászatán éppen flamingót lőtt, a Berlinben húzódó rózsaszín csövek, de a pulcsijából előbukkanó flamingó rózsaszín gallér is. S míg az egyik kezében, a jobb kezében tartja vak vigh tibike flamingó násztáncát, a másikkal már Berlinben matat. Igen Berlinben, ahol legszebb irodalmi estjén volt, azon, amelyen a bosnyák nő mesélt. Amelyen a bosnyák nő szép nyelven megtartotta Tolnai Ottó irodalmi estjét. A bosnyák nőről beszélt, akinek felgyújtották a faluját, aki kiszaladt, hogy az égő pajtából kihozzon egy tehenet. Arról beszélt, ahogyan a bosnyák nő finoman, tapintatosan, ahogyan csak a bosnyákok tudnak, elmondta, hogy a tehén szeme könnyes lett. Ahogy a tehén ott állt és könnyezett, a bosnyák nő látta, amint az állat tőgyéből spriccelő tej lassan piros lesz… Itt félbemaradt a történet, valahogy úgy, mint az, amit életének utolsó irodalmi estjéről ír, a rézkilincsről, meg a lapp sapkáról, nem a vadász sapkáról, nem az erdélyi taplósapkáról, hanem a lappról, aminek finom hangzóit hajtogatva visszatérünk, ama kék hajszálcsíkos laphoz is, ahol a csiklószagú radíros ceruzával végülis a dolgok elindultak.

12006744_1156669387683260_409415172_o

Briliáns avantgárd játéknak tűnhetnek Tolnai Ottó asszociatív bújócskából kibomló anekdota-variánsai. Azonban amit láttam, az nem játék volt, hanem egy végletekig tiszta írói performansz. Az életmű és az élet egymásba hajlása. Tolnai ott áll történeteinek metszéspontján. Tulajdonképpen ezért utánozhatatlan. Ezért tudja olyan hitelesen azt mondani, hogy felhorzsolta a történelmi idő, mert nem fél vele menni, nem tart tőle. Történeteivel, gyűjtőszenvedélyével folyamatosan közel tartja magához.

Mert a remegő kéz a legjobb a homokvár csepegtetéshez.

Azt is mondhatnám, hogy az egész est egyetlen (irodalmi) légzőgyakorlat volt. Nemcsak arról volt szó, hogy miként bánik egy író a történettel, hanem az is láthatóvá vált, hogyan kezdi el használni a történet az őt hordozó embert. Hogyan fárasztja biológiailag, mennyi levegőt igényel. S főleg a vers, a vers előhívása, ami lám ezt is tudja… szétrázni az írót, felolvasáskor át meg átjárni az emberen, hosszan fárasztani, hogy aztán nyoma maradjon. Nyoma a gyalászkának, annak az izzó gyalászkának, aminek a létezéséről csak az Új Tolnai Világlexikonból tudok. Senki nem tud úgy kiénekelni egy verset, mint Tolnai Ottó. Azon a hangon, amin Az izzó gyalászka ismétlődő egyre rezignáltabb futamai után már nem marad erő, hogy felolvassa Györgydeákról írt versét, se azt, amit erre az estére írt, és a PIM-ben tartott 75. születésnapján elhangzó Füst Milán papucsa címűnek a folytatása. De azért belekezd, elénekli az elejét, elkántálja a végét, rekapitulál, vissza-vissza csúszik a homokóra szép, karcsú nyakán, meghagyva bennünk a tízoldalas vers helyét…

(Veszprémi Trialógusok Tolnai Ottóval. A több mint tízéves hagyományra visszatekintő beszélgetéssorozat a Szépírók Társasága, az Ex Symposion Alapítvány és a Pannon Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének közreműködésével valósult meg. A beszélgetést Bozsik Péter és Ladányi István moderálta.)

Pintér Viktória 

Fotó: Domján Attila