Őrült nők ketrecharca

GEORGE MILLER:
MAD MAX – A HARAG ÚTJA

Harminc év hiátus után George Miller újra Mad Max-mozival jelentkezett. A rendező hasznosan töltötte azt a három évtizedet, a negyedik Mad Max-film az utóbbi évek egyik legjobb akciómozija.

„Nem lesz többé ember, csak zombi és Mad Max” – énekelte Grandpierre Attila a VHK színeiben A földalatti zene ellentámadása című dalban annak idején, ami jól példázza e film világhódítását. A negyedik installáció alkalmával is a Mad Max-filmektől megszokott poszt-apokaliptikus sivatagbolygón járunk. A címszereplő Max (Tom Hardy) egy hadúr rabszolgája, viszont kiszabadul, amikor bizonyos Furiosa (Charlize Theron) megszökteti a fejedelem háremét. Max természetes szövetségeseire lel Furiosában és a maroknyi, szexrabszolgának és tenyészállatnak használt szépségben. Nincs azonban könnyű dolguk: a barbár hadúr fanatikus harcosait uszítja utánuk, miközben a végtelen sivatag egyetlen oázisa épp az a település, ahonnan szöknek.

A film cselekménye gyakorlatilag egyetlen hatalmas autós üldözés néhány kisebb pihenővel, ebben a mű kétségtelenül az első, 1979-es Mad Max mozira hajaz a leginkább. Nagyobbnak tűnnek viszont a különbségek a régi Mad Max trilógia stílusa és az új installáció hangvétele között. Az első Mad Max egy roppant alacsony büdzséjű, de azt brutális erőszakkal és kreatív formanyelvvel (találékony kameramunkával, vágással) ellensúlyozó akciómozi volt, jelen film pedig egy CGI-t és 3D-t használó, lélegzetelállító hollywoodi látványorgia elképesztő precizitással megkoreografált és levezényelt harcjelenetekkel. A nyitó Mad Max vérbeli B-kategóriás akciófilm, sőt talán a valaha készült legesszenciálisabb darab ebben a műfajban, az új alkotás viszont olyan, mint egy világelső cirkuszi show, elég csak az akrobatikus akciójelenetekre, az extravagáns maszkokra, kosztümökre és díszletekre gondolni (a hírek szerint a produkció kaszkadőrei közt a Cirque de Soleiltől kölcsönzött akrobaták és olimpikon atléták is voltak). Akár látványos koncertek is eszünkbe juthatnak arról, ahogy a hadiszekerek egyikén egy lángszóróvá alakított basszusgitárt pengető dalnok gondoskodik a harci morál fenntartásáról.

Valójában – és ez talán jelen film legkevésbé nyilvánvaló aspektusa – tökéletesen következetes folytatásról van szó, ami komoly fejlődést mutat Miller rendező részéről. Szó sincs tehát arról, hogy Hollywood újabb reboot, remake vagy sequel formájában gyalázott volna meg egy ausztrál kult klasszikust. Miller nem tesz mást, mint hogy a korábbi folytatásai legsikeresebbnek bizonyult stratégiáit és újításait járatja csúcsra. Emlékezzünk csak arra, hogy miben mutatott újat a második rész az elsőhöz képest. A nyitófilm ma már sokak számára unalmasan hat, ezzel szemben a sequelt (Mad Max 2. – Az országúti harcos) rengetegen tartják többre, mint elődjét. Nem nehéz belátni, miért: erőszakábrázolása, világképe, látványvilága barokkosabb, nagystílűbb. Miller nem az első film áramvonalas minimalizmusát gondolta tovább, hanem a stilizáltságát. Nem túlzás a második részt nagyobb büdzséjű önremake-ként tételezni, sikere ráadásul azt is bizonyította, hogy Miller tud mit kezdeni a pénzzel. A vadiúj Mad Max  – A harag útja ugyancsak egy nagyobb büdzséjű önremake, mely azért sikerülhetett ennyire jól, mert az eltelt több mint három évtized alatt nagyot fejlődött a filmművészet, elég a digitális mozi, a CGI és a 3D lehetőségeire gondolni, melyeket Miller csúcsra is járat.

A harmadik rész (Mad Max 3. – Az igazság csarnokán innen és túl) sokaknak okozott csalódást és a kasszáknál sem szerepelt jól, részben nyilvánvalóan ezért is kellett ennyit várnunk a folytatásra. Látszatra csak annyiban különbözik a második résztől, hogy alacsony korhatárra tervezték, azaz hiányzik belőle az explicit erőszak. Valójában nem arról van szó, hogy Miller „vágott”, azaz öncenzúrázott önremake-et készített Hollywoodnak. E film nem csak a stílusát, de a történetét illetően is vérbeli gyerekfilm, tele infantilis humorral. Ráadásul meredek stílusváltásról itt sem beszélhetünk, hisz a Mad Max-filmek (főleg a második) már addig is kvázi élőszereplős rajzfilmek voltak, tele elrajzolt, karikaturisztikus figurákkal és harsány erőszakkal, na meg pofonegyszerű történettel és főként részletgazdag látványelemekre építő világteremtéssel.

Első látásra nyaktörő pálfordulásnak tűnhet Miller pályáján, hogy a Mad Max trilógia után beszélő malacokról (Babe) és táncoló pingvinekről (Táncoló talpak) készített családi-, gyerek- és animációs filmeket, valójában nincs ebben semmi meglepő a harmadik Mad Max után. Már az első Mad Max mozi szokatlan és fantáziadús formanyelvét látva is megkockáztatható, hogy Miller műfaja valójában az animáció, hisz ott a materiális világ alig áll az alkotói képzelet szárnyalásának útjába. A Mad Max – A harag útja is beillik egy élőszereplős animációnak, mely ráadásul minden korábbi Mad Max-filmnél látványosabb, elég az egyik járműről a másikra ugráló fanatikus harcosokra gondolni. Miller kedveli az animét, valamint azt is fontolgatta, hogy animációs filmként rendezi meg jelen alkotást. Hogy eme film nem Miller behódolása Hollywoodnak, azt az is bizonyítja, hogy CGI-t valójában csak akkor használt, amikor nagyon muszáj volt (például kaszkadőrök tartóköteleinek eltüntetésére), ráadásul retró módra forgatta le a filmet, régisulis kaszkadőrmunkával és javarészt praktikus effektekkel.

A főhős figurája köré épülő folytatások mezőnyében már megszokhattuk, hogy az alkotók egy-egy új antagonista (ritkábban protagonista) bevezetésével tudják le a kötelező vérfrissítést, kielégítve a közönség újdonság iránti igényét. A harmadik Mad Max-filmben ez Tina Turner karaktere volt: 1985-ben egy afro-amerikai nő felbukkanása ilyen nagy szerepben még akkor is szokatlannak számított, ha antagonista karaktert kellett alakítania. Jelen film alkalmával Miller ezt is továbbgondolta.  A Mad Max – A harag útját sokan feminista filmként értelmezték, és okkal.

E film valódi protagonistája ugyanis – megkockáztatom – nem is Max. Az ő neve a titulusban csak afféle márka, hisz az alcím (Fury Road) a film női főhősére, Furiosára utal. Aki ugyan nem fekete, viszont nem is antagonista, Theron pedig már nem húszéves, azaz alulfoglalkoztatottnak minősül a hollywoodi színésznők körében. A karaktere félkarú, kopasz, azaz egészen biztosan nem a férfi szemek gyönyörködtetése a funkciója. Max szála szinte mellékes, a cselekmény inkább a női emancipáció allegóriája. Már-már csoportos „rape and revenge”, azaz „nemi erőszak és bosszú” moziról van szó, pláne annak fényében, hogy az első Mad Max is egy bosszútörténet volt. A vendettában veteránnak számító Max teljes mellszélességgel kiáll a filmbeli elnyomott nők jó ügye mellett, és ilyesmit tett Miller is, amikor feminista üzenettel semlegesítette filmjének barbár brutalitását, macsóságát, régimódi „bűnös élvezet” voltát. Max már-már feminista férfiként a gyengébbek segítésére használja erejét, és Miller is egy lovagias eszme zászlaja alatt veti be tiszteletet parancsoló rendezői fegyverarzenálját. A direktor tehát nem csak a látványvilágot illetően haladt a korral. Jelen film aligha sikerülhetett volna jobban a Mad Max saga negyedik részeként, a kérdés csak az, képes lehet-e ezt überelni a következő sequel, vagy a harmadik epizódhoz hasonló csalódást okoz majd az újdonság varázsának hiánya okán.

Csiger Ádám

Mad Max – A harag útja
Mad Max: Fury Road
Színes, magyarul beszélő, ausztrál akciófilm, 130 perc, 2015, 16 éven aluliaknak nem ajánlott

rendező: George Miller
forgatókönyvíró: George Miller, Nick Lathouris, Brendan McCarthy
zeneszerző: Junkie XL
operatőr: John Seale
producer: George Miller, Doug Mitchell
vágó: Jason Ballantine, Margaret Sixel

szereplők: Tom Hardy, Charlize Theron

Bemutató dátuma: 2015. május 21. (Forgalmazó: InterCom)