Géczi János versei

Semmi

a cím, amelyen már túl vagy

mint más a reggelen, vagy az életen

akkor született meg, amikor a dióbél

amelyet kifordítottam a dióburokból

a címhez ugyanennyire van-e közöm

s ennyi-e a diónak, amely a dióburkán

őrizte azt a zöld héjat, meghasadtan

mely más diónak ilyen tájt már nem a lényege

és ennyi-e annak a három ujjamnak, melyet

egyetlen, rövid művelet diószínre pácolt

egy macskától tanultam meg

hogy másképp is lehet diót törni

nagyapám kedvenc jószága

mely a tálba, ahol a másnapi munkához tároltam a diót

bedöntötte a kancsónyi vizet

és úgy hagyta ott a tetthelyet

mint kinek nem volt jelenése

reggelre minden dió fölhasadt

a macska régen nem él

ahogy kipusztul a gyerekkor is belőlem

lassan enyészik bennem anyám, apám, a kert

a falu, mindegyik mondat, mely hosszúnak készült lenni

a dióhéj belseje, mint kivájt szemgödör:

nézem és visszanéz rám a félgömbbe befoglalt űr

Táj, portréval. Izland

a táj makulátlan füves rét.

a szél nem tudja hol a tenger

én is pusztán sejtem. messze

ébred fel a Nap, s hol egyszer majd nem kél fel

mert magába fojtja a víznyelő

amerre a szálfüves mező, mint rotor

örvénylik, magába húz és elnyel az idő.

mint a tengert, a szürke rétet

és, ki a tenger után

hogy nézi a hullámzó rétet, bámul, engem is.

huzatos izlandi táj, letarolt és gleccserkék

ezt választanám, ha lehet, hazául

mert aki a jégvilágba bámul

végül gleccser lesz maga is.

a táj hiányoktól telt, csupa mozgás

és mégis oly mozdulatlan, mint maga a fűtetlen idő

amely múlik bár, de ott marad mindegyik mozdulatban.

súlyos, akárcsak vulkánkőben az a kő

amely, mint gyűrűbe gyémánt

foglaltatott.

Megjelent a Tiszatáj 2015/4. számában