Jenei Gyula: A Ferdinandy-univerzum

Ma 80 éves Ferdinandy György
(Budapest, 1935. október 11. )
író, költő.

Nem tudom, hogyan választ könyvet az ember. Nyilván fontos a cím, a borító, a belelapozás. Ferdinandy György Szerecsenségem története című elbeszéléskötetéről a megjelenés évéből, ezerkilencszáznyolcvannyolcból, két emlékem van. Az egyik, hogy valamelyik könyvesboltban forgatom és megveszem; a másik, hogy a lakásunkban olvasom. A történeteivel, a rövid mondatokat halmozó mozaikos elbeszélésmódjával, szóval úgy mindenestől magába rántott a szokatlan, egzotikus írói világ.

A rendszerváltást követő könyvheteken a magyarországi olvasó számára sorjázni kezdtek a Ferdinandy-művek: Furcsa, idegen szerelem, Üzenőfüzet, Szomorú szigetek, A francia vőlegény… Beleolvastam magam a Ferdinandy-univerzumba. Mert van ilyen. Minden kötet, minden novella másik pontból, más szemszögből nézi ugyanazt. Az életet. Az író nézi az életét (van is ilyen kötetcíme: Nézem az életemet), s mi, olvasók, vele nézzük. Az övét meg a magunkét. Mert hát minden idegen sorsba, történetbe a saját élethelyzeteinket is belelátjuk. A jó könyv magunkra ismerés (is).

Egy idő után ennek a Ferdinandy-univerzumnak a figurái szinte ismerősebbek lettek számomra, mint társasházi vagy utcabeli szomszédjaim. A közösségek bomlása, széthullása felszámolja a nagy mítoszokat, s az írók jobb híján magánmítoszokat teremtenek. Homérosz korában a görögök jól ismerték isteneik és héroszaik (egyébként) emberarcú világát. Az érzelmeket, amelyek mozgatták a hősöket, s amelyekben saját örömeikre, csalódásaikra, küzdelmeikre ismertek. In medias res. Mindegy volt, hol kezdenek a mesébe, mert annak nem volt eleje és vége, csak íze, illata, gravitációja, otthonossága. És tragikuma. Talán.

Ferdinandy György írói munkássága hatalmas eposz (még állandó jelzők is vannak benne, az óhaza égboltja például mindig alacsony), egyre ismerősebb szereplőkkel, az apával, az anyával, nagyszülőkkel, testvérekkel, iskolatársakkal, szerelmekkel, a francia asszonnyal és Hófehérkével, a gyerekekkel, emigráns társakkal, író- és egyetemi kollégákkal, de néha még egy-egy mellékszereplő is visszatér, az öreg néger kertész, a budai hajléktalan, a floridai macska. Valamelyik párizsi lakásban például feltűnik egy indián nő, de a történet nem róla szól, hanem a férjéről, egy néhány évvel későbbi kötet novellájában viszont már az asszony sorstragédiáját meséli az író. A helyszínek változatosak ugyan, de néhány könyv olvasása után ismerősek is kicsit. A magyar fővárostól Franciaországon át Puerto Ricóig, Floridáig. S közben még mennyi város, lábnyom, elfogyasztott kilométer! Az útközben is helyszín. A járgányok, a tuja ütközőjétől az autóig, amellyel könyvet árulni járt az író-narrátor, vagy kicsoda, meg az óceánrepülők is, amelyekkel csak utazni lehet, hazatérni sohasem.

Olvasom a Ferdinandy-könyveket, s persze tudom nagyjából a leckét, hogy az irodalmi művek beszélője nem azonos az szerzővel, de azt is tudom, hogy a valóság történeteit nehéz túllicitálni a legélénkebb képzeletnek is. Különben mindegy. Ki tudna olyan történeket kitalálni a kényszersorozott sváb családapáról, aki a front alatt a kútra ment, hogy segítsen egy sebesültön, aztán fejlövést kapott, s maradványai ma is ott hevernek valahol a Sas-hegyi (éden)kertben, ahol az író gyerekeskedett, ahol a nagyapja lakott? Vagy a koronaőr bicegős lányáról…

Itt van az asztalomon Ferdinandy idei kötete, az Álomtalanítás. Remek kötetcím! Mert mit is csináljon az író, ha majdnem nyolcvanéves? Hát lomtalanítson! Az álmokat, a történeteket át kell válogatni néha. Kézbe venni, körültapogatni, engedni, hogy megidézzenek régmúlt hangulatokat, hogy hassanak, aztán visszatenni őket a polcra, vagy kikukázni, esetleg az olvasónak ajándékozni továbbgondolásra, továbbérzésre.

A három egységre tagolt könyv első fejezete klasszikus novellákat közöl, a másik kettő inkább tárcákat, írójegyzeteket, emlékező írásokat régvolt pályatársakról, és persze kortársakról is. Egy-egy felvillanó személy, emlék köré épül három-négy oldalnyi szöveg. Néha hosszabb, néha rövidebb.

A Nagyasszonyok című szösszenet például Saáry Éváról szól. Pontosabban egy véletlen találkozásról, amelynek tanúja lehettem, s ami nem is volt igazán találkozás. Liftre vártunk hárman, s amikor az megérkezett, egy idős hölgy és egy idős úr lépett ki belőle, mi pedig be. Pár másodperc volt az egész, s Ferdinandy már a liftben eszmélt, hogy az meg Saáry Éva volt, az emigráns barát és svájci szállásadó, akinek vendégszeretetét négy évtizede hetekig élvezte, amikor a trópusról hazalátogatott. A kis jegyzetet elégikus fájdalom lengi be, amit Saáry halálhíre okoz félévvel a találkozás után, amikor nem, vagy későn ismertek egymásra. A képzeletbeli közös fotóalbum, amibe akkor belelapozhattak volna egy beszélgetés erejéig, még kinyitható, de az író sokszor már nem tud rákérdezni a fényképek apróbb részleteire, mert egyre kevésbé van kitől tudakolózni; a korosztály, a régi társak valami ördögi függvénygörbe mentén exponenciálisan távoznak az életből.

Egyre kevesebben vannak, akikkel még rekonstruálható a (részben) közös múlt, s Ferdinandy immár mintegy magának (és persze az olvasónak) idézi fel, alkotja újra mindazt, ami volt. A beszélgetés önmagunkkal mindig terápia, még ha magasirodalom születik is belőle. Az igazolások, önigazolások mindig nézhetők más szemszögből, az pedig természetes, hogy közben a bizonytalanság marad az érték, az örökös újrajátszás, újragondolás, a szellemi frissesség, még akkor is, ha az állapot így is leírható: „Régen alig vártam, hogy leülhessek az asztal elé. Hogy folytassam, amit félbehagytam: a penzumomat. Most csak kerülgetem a kéziratokat. Szófosás lenne, amit művelek? Sok újat nem mondhatok. // Megírtam már, miben áll a kétlakiság. És hogy minden kétlakinak három hazája van. Az emlékeiben lapul, amit a valóságban – itt és ott – elbaszott. Aztán, hogy aki négy linguán éli le az életét, nem tudja egy nyelven elmondani a dolgokat. Összezavarom én is – ha vannak – a gondolataimat. // Megírtam, hogy a patkány szereti a zenét. A sírva vigadó keretlegényeket. A csókolódzó kispapokat. // Néha – szerencsés esetben – meglátogat a múlt. Álmaimban még léteznek helyek. A háttérzene, a lövöldözések. Rosszkor születtem. Nem akar abbamaradni a katonásdi. Vésem a koponyákat, ceruzával, fehér papíron.”

Szófosás, meg amit az emlékeiben elbaszott… A régi Ferdinandy-szövegekben – emlékeim szerint – nincsenek ilyen szavak. Ez talán már az évtizedek előidézte türelmetlenség, az indulat jele annál az írónál, aki mindig szerette volna megérteni a világot. Márpedig, tudja ő is, a világ érthetetlen. Talán egyre inkább az. Az író, aki mindig magyar volt és baloldali, nem találja helyét ebben a hisztérikus országban, ahol az állampolgárok egymás lelkét, becsületét gyilkolják a lövészárkokból.

A három haza. Ebből csak kettő térbeli, földrajzi fogalom. Manapság Budapest és Miami a két lakóhely, a harmadik haza viszont: a múlt. Az itt és ott pedig: Magyarország és az emigráció helyszínei. Két hazánk (múlt és jelen) nekünk is van az időben, akik egyetlen országban éljük az életünket, de ha valaki hol innen, hol onnan nézi a régi életét, az máshogyan lát. Kicsit talán többet. És elmondja, megírja, hogy Nyugaton és Amerikában sem kolbászból van a kerítés. Elmondja, amit Kosztolányi is: „ki él, az mind reménytelen”. S ha így van, akkor már sírni is szabad.

Mert hát milyen tanúságot hordoz ez a „sehová nem tartozó” élet, ez a mindent pontosan rögzíteni, leírni akaró szemlélet? Ki ad igazat ebben a megosztott világban az írónak, akinek minden vélekedése „politically incorrect az óhaza alacsony égboltja alatt” (hopp, az emlegetett eposzi jelző – J. Gy.). „Emberarcú szocializmusról ábrándoztam, és elmentem Lakitelekre is. Osztyapenko, a vértanú kiskatona szobrát hiányoltam, és nem tartottam a zsarnokság jelképének a vörös csillagot, másrészt azonban megkönnyeztem a Himnuszt és a Szózatot. Kisgyerek koromban nekem a nagybajuszos csendőr bácsik megsimogatták a fejemet. És csak valahol messze, vidéken vitték el apán orvoskollégáit a kakastollasok. // Kiálltam az avantgard mellett, és megmosolyogtam pózmodern írótársaimat. Déry Tibor rövidprózája a példaképem, és nem Márai. Egyáltalán nem értettem az irodalmon kívüli szempontokat. Nekem fáj ma is, hogy elveszett Gömörország. De még jobban a fáj provincializmus. A hisztéria.”
Mi marad hát az írónak? Erőt venni magán mégis, és írni, írni a penzumot, az „elviselhető történeteket”, esélyt adni a szavaknak. Szortírozni az emlékeket, az álmokat, s kicsit érzelgősen, de józan kegyetlenséggel álomtalanítani.

Mi meg bámészkodjunk csak ebben az univerzumban! Üssük fel Ferdinandy György könyveit! Szinte mindegy, hol kezdünk a mesébe, mert annak nincs eleje és vége, csak íze, illata, ereje, tragikuma, otthontalansága. És otthonossága.