Öreg paraszt és a homoktenger

Patakban folyik róla az izzadság. Hogy is bírja ezt a nagy hőséget.

Nagyanyóval, gyerekkorában gyakran ment a Kisrétbe kukoricát kapálni. Hát, ott is meg tudott állni a levegő… De azért jó érzés volt, hogy ketten ütemesen dolgoztak. Híresen jó munkás volt Koncz Veronika. Még a harmincas években, a nagy válság idején is mindig akadt munkája, mert tudták, hogy nagyon tud dolgozni. Legalább is, így mesélte. De igaz lehetett, hiszen 86 éves koráig művelgetett egy zsebkendőnyi földet a budai kertben, ahol később velük élt.

Délben megálltak. A harangszó kicsendült a Kisrétbe. Elimádkozták az Úrangyalát. Már nem is tudja egész pontosan… Aztán Nagyanyó azt mondta: „Kisfiam, most pihenünk egyet”. Ledőlt a földre, s szunyókált egy kicsit. Kisfiúként nem tudott nappal aludni. Lement a Tisza partjára, ott nézegette a pici halakat, az áramló vizet. A Tisza bizony veszélyes volt, kubigödrök voltak benne. Ezek a váratlan mélyedések örvényeket csináltak. Egyszer, fürdés közben, elkapta egy ilyen forgó. A parton lévő felnőttek rémülten nézték, az asszonyok sikoltoztak, de csak egyetlen bátor férfi akadt, aki a vízbe ugorva, kirántotta az örvényből a már-már alig felbukó fiút. A sokak által lekezelt, részeges cukrász nagybácsi.

A szőlőben is gyakran kapáltak kettesben. A homok finom meleg volt. Hagyományos, bakhátas művelésű kadar szőlőt örököltek Szabó nagyapától. Olyan bora volt az öregnek, mesélte Nagyanyó, hogy 22-23 cukorfokot elérte a must. Budáról járt le rendszeresen a Sipos vendéglő tulajdonosa, s megkóstolgatta a hordóit. Aztán megjelölték, és érte küldetett, amikor kellett.

A szőlő nagyon a szívéhez nőtt. Egészen kicsi gyerek volt, amikor a háború kitört. Apját SAS-behívóval elvitték, sose tudták meg, hol és hogyan halt meg. Még dögcédula se jött róla. Anyja húsz évig várta haza – hátha fogságba került. Az iskolában viszont nem kaphatott az ingyen tejből, mert Horthy katonája volt az apja, s a nagy Szovjetunió ellen harcolt. A háború alatt az asszonyok művelték a két holdat. Amikor az oroszok 44-ben bejöttek, a városka lakosainak nagy része a szőlőkbe menekült. Hosszú sorokban vonultak asszonyok, gyerekek az úton. Kishúgát édesanyja egy talicskán tolta ki, a kis bilivel a fején, sisakként. Ő ott gyalogolt mellette. Látott az út szélén egy illetlen pózban fekvő asszonyt. Édesanyám, mondta, nem szégyelli magát a néni? Gyere gyorsan tovább kisfiam, húzta el a halottól az édesanyja. Repülőgépek zaja hallatszott, futásra vették a dolgot. A kisfiút egy szomszéd fuvaros felinvitálta a kocsira, azzal, hogy majd odakint leteszi. Csakhogy a repülőgépek megsorozták a rémült tömeget, a lovak megbokrosodtak, s túlszaladtak a szőlőn. Leugrott, és visszament, a tőkék közé bújva. A lövedékek szitává lyuggatták a feje fölött a leveleket. Ott lapult késő estig, a szőlőfürtökből eszegetett, majd elaludt a meleg homokban. Reggel rémült keresgélésre ébredt: Kisfiam! Kisfiam!! Az édesanyja volt. A front továbbvonult… De hullámzó volt a hadi szerencse. Az átkelésnél, a mámai kompnál az oroszok agyonlőtték a révészt és öt fiát, mert habozott áthozni a komppal őket. A legkisebb az anyja szoknyája alatt bújt meg. Vele járt később iskolába. Az oroszok egyszer géppuska-állást állítottak fel az ajtójuk előtt, s onnan lőtték az őket támadó német repülőket. Érdekes módon, bemenve a kis kunyhóba, hányták a keresztet, meglátva egy ikonszerű, ódon Szűzanya képet. (Most is a kis házban van, a falon.) Nem tettek kárt semmiben. Szerencsére nem mentek hátra a kunyhó mögé, pedig egy kicsi ólban ott lapult egy malacka. Egy nyikkot sem adott ki. Nagyanyó éjszaka kilopózott, és megetette. Másnap a katonák már el is vonultak. Ennek a malacnak köszönhették, hogy átvészelték 45 telét. Sőt, ennek egy kis füstölt részéből vette meg a batyuzás során az édesanyja Pesten azt a kis hegedűt, amin később megtanult játszani. Ma is szeret pengetni. Lánya ugyancsak ezen a hangszeren kezdte zenei tanulmányait. Ma vezető brácsaművész…

Eltelt egy élet. A földeket elvette a TSZ, kis háztájit kaptak aztán. Nagyanyó telente velük élt, Pesten, a nyarakat azonban itt töltötte. A kicsi kunyhóban… Megőrizték a szőlőt, azután is, hogy ő elment… Segítettek a művelésben a vidéki rokonok. A rendszerváltozáskor vettek hozzá még egy darab földet. Úgy gondolták, hogy egy kisebb birtokon lehet majd szerény megélhetést biztosító gazdálkodást folytatni. Mint Franciaországban, ahol két–három hektár szőlőből már megél egy család. Az első ciklus hősies évei után, obsitos közszolgálatosként, egyetemi oktatással kereste a kenyerét. Emellé jól jött volna a szőlőbirtok jövedelme. Ha lett volna. A szőlő felvásárlási ára azonban csak nem emelkedett az 1990-es szint fölé. Az infláció meg – emlékszik rá, aki megélte – két számjegyűre gyorsult. Elérte egy évben a 35%-ot is! Emelkedtek a költségek. A felvásárlási ár meg maradt. A pincét a privatizáció alkalmával megszerezte egy magánszemély, pár millió forint többletért. A hegyközség akarta megvenni, az önkormányzat is támogatta. Mégis az általános szabályok érvényesültek: a többet kínáló, licitáló készpénzes vevő elvitte. Hogy miért nem volt annyi előrelátás az akkori gazdaságpolitikában, hogy kikösse a közösségi használat elsőbbségét, azt nem lehet már kideríteni. Kellett a pénz az államnak, az igaz, de mekkora kár lett abból, hogy a kis gazdálkodók szőlőjének átvétele a magánérdek függvényévé vált. Mivel nem nagyon lehet máshová eladni a termést, monopolhelyzetbe került a felvásárló pincegazdaság. Az ár meg másfél évtizedig változatlan maradt. Fel is hagyott a gazdák többsége a kiskertek művelésével. Ehhez még a szigorú bortörvény is hozzájárult, annak minden adminisztratív, nehézkes ügyintézésével. Gondosan ellenőrizték többször is a kis pincéjében tartott hordókat. De minden rendben volt. A múltkor a szegedi vámhivatal levelét a pesti lakáscímére két vámos kézbesítette ki, a posta helyett… Végül is, nekik is kell a munka.

De a legfőbb probléma, hogy kihalt az a paraszt-nemzedék, amelyik még értett a földhöz, a szőlőhöz, és hajlandó volt nehéz fizikai munkát végezni. A kiskertek értelmüket vesztették, parlagon hevernek. Minden tizediket művelik csak. Eladó, eladó, eladó. Parlagfű terem rogyásig. A pesti unokák nagy része az allergia miatt nem is tud lejönni nyaralni.

Megtörli a homlokát. 37-38 fok van.

Hogyan is bírták eddig! Sok száraz nyár volt már, bár néha éppen az eső nehezítette a szüreteket. Ami nem száradt ki, az elrohadt. Nehéz a küzdelem a természet erőivel. De hogy ehhez még a társadalom működési zavarai is hozzájönnek! Egyik évben egy fillért sem látott a leadott szőlőből, mert az a pince, amelyik akkor átvette, csődöt jelentett. Papír, szerződés nem is volt, csak egy szőlőátvételi elismervény. Ez volt a szokásjog korábban. Már régen tudomásul vették, hogy a borgazdaságoknak is nehézségeik vannak, és csak késve fizetnek. Majd, ha ők is eladták a bort. Ez azonban egyre hosszabb és hosszabb időt jelentett. Aztán kiderült, hogy a befolyó értékesítéseket a bank és az adóhatóság leemelte a pince számlájáról. A szőlőt leadóknak nem jutott semmi…

De azért csak nem adták fel. A család összefogott. A legtakarékosabban művelték a nagy darab szőlőt. Kezdetben baráti segítséggel szüreteltek. Az elhanyagolt ültetvény az első szüreten alig termett valamit. Esett is az eső. A fél konténer megtöltésekor – ennyi lett összesen – könnyek között énekelték el a Himnuszt… Később szépen helyre jöttek a babusgatott tőkék, de voltak olyan részek, amelyeket nem volt érdemes megtartani. Kivágták, s fát ültettek a helyére. Mennyi macera volt, amíg megkapták az engedélyt az erdősítésre! Levelezés a Hivatallal, hogy kérem, nem kényszeríthetnek tovább művelésre, ha egyszer csak veszteséget termel a birtok… Arra gondolt, hogy a fa mindig érték. Magyarország az egyik legkevésbé erdősített terület Európában. Ennek utána nézett. Tehát hosszú távú befektetés, és még társadalmilag is hasznos. Mosolyogtató volt, hogy számon kérték rajta a honos fafajtákat. Akácot ugyebár nem szabadna… Tölgyet, mondjuk. Csakhogy manapság már egészen más az Alföld, mint a 19 századi szabályozás előtt volt. Nincsenek nedves, mocsaras területek, amelyben jól megél a mocsári tölgy is. Most bizony a sívó homoktengerben alig marad meg növény. A szőlő is csak azért, mert 8 méterre lemegy a víz után a gyökere. Kecskeméti kutatók kimutatták, hány métert(!) esett vissza a talajvízszint a Duna–Tisza közén. Meg akarjuk várni a teljes kiszáradást, mint az Aral tó esetében, ami a nagy Szovjetunió dicsőséges iparpolitikájának eredményeként bekövetkezett?

Diófás lett a terület egy része. A vaddohány vagy selyemfű azonban remekül megél, s elárasztja a dióültetvényt. A nagy szárazság miatt csak nagyon lassan növekedtek a fák. A lehullott dióval se tudott mit kezdeni. Nem elég nagyüzemi a mennyiség, nem is elég jó a fajta. Nincs nagy gyakorlata az üzletszerzésben. S egyébként sincs, aki megtörje. Néhány kilót, a barátoknak, a családnak. Csakhogy ebből nem lesz készpénz. A tárcsázást, permetezést pedig meg kell fizetni a szakembereknek. Még szerencse, hogy a keresztfia méheket tart, s itt „legeltek” a selyemfű virágzásakor, meg az akácvirágzáskor, s kapott cserébe egy kis finom mézet. Legalább ennyi haszon lett belőle…

Most különösen nehéz évet tud maga mögött. Volt egy lakástűz pesti otthonában, s ez nagyon visszavetette a munkákat. Oda kellett az erőt koncentrálni. A játékos kismacskák gyújtották meg az állólámpát, s arra ráeső zsebkendő csinálta a tüzet. De szerencsés volt, csak parázslott a szőnyeg és a bútor, nem lánggal égett. Viszont így minden kormos lett. De valóban minden, a tévé, rádió, a ruhák a szekrényben, a poharak a tálalóban. A falon a képek… Ezeket lemosni, kimosni, kitisztíttatni. Egy szép ikont kapott a kollegáitól, amikor elbúcsúztatták; a Szűzanya festett szeme leolvadt. Most vakon tekint felénk. Ajtók, ablakok. Mindent lefesteni, átmázolni. A parkettát is ki kellett cserélni. Elment vele az egész tavasz. A gaz meg hatalmasra nőtt.

A tárcsázás még csak elbánt a sorok között a gyomokkal, de a szőlő sorában szinte karvastagságúra nőtt a vadgyapot. Jó, hogy unokája lejött segíteni. Ketten is alig tudták kirángatni a 62 sorból a szívós növényeket. S még akkor ott maradt a tüskös muhar. Tudja valaki, milyen alattomos? Úgy felsérti az ember kezét, hogy csak na. Beleakaszkodik a bőrébe, ruhájába, telerakja az ujjadat apró tüskéivel. Nem véletlen a neve. Ezt már muszáj lepermetezni, másképp ki se lehet kapálni. Előtte még a fölös lombozatot , ami lelóg egészen a földig, kaszaheggyel le kell vágni. Már két szerszámot is csinálnia kellett, mert hol neki, hol unokájának eltörött. A kovácsoltvasat a fúrója se vitte át, bement a boltba, és kért valami erősebb fúrófejet, hogy megcsinálhassa. Hiába, a jó szerszám a haladós munka titka.

Most aztán a permetezés van soron. De ilyen őrült melegben! Pedig be kell öltözni, tetőtől talpig, ez nem tréfadolog. Jó, hogy van kint fúrt kút. Egyszer-egyszer leveti a szerelést, és lehűti magát. 76 éves napégette testét simogatja a jó vizecske. Reggel hatkor kezdte, úgy kb. déli egy óráig bírta. Hazament a kis kunyhóba, amit persze már 1990 óta felszereltek minden kényelemmel. Várta a jó halkrumpli leves, aminél jobbat ilyen melegben el se lehet képzelni. Pedig nincs benne más, csak víz, krumpli és hagyma. Sok-sok sóval, pirospaprikával. Kell a só és a folyadék a veszteségre. Ha nincs pótlás, az embernek begörcsöl keze-lába.

Csakhogy az utánfutó, amivel az aggregátot, a csöveket, hordót, a permetezők kivitte, beadta a kulcsot. Jó szerencse, hogy itt, amikor épp kiértek. A kereke eresztett le. Megeshetett volna a sztrádán is, amikor felszállítja Pestre a krumplit – rossz még rágondolni is… Be kellett vinni, megcsináltatni, pontosabban, kicserélni. Megint költség. Újabb időkiesés. Sietni kell, mert ha szél jön, nem lehet permetezni. És hát esőben sem, pedig azt ígérik. Az ember még csak nem is haragudhat az időjárás-felelősre, hiszen a víz nagyon kell, a hosszú, forró nyár után. A szélárnyékot adó szín tetejét is meg kellene csinálni a szüretre. Az alatt szoktak ebédelni. A minap is találkozott egy barátjával a piacon, aki mondta, hogy már nagyon várják a szüretet! Igen, híresek a jó pörköltjei, süteményei. Mindig gazdagon megvendégeli a segítőket… De amikor azok a nagy szelek voltak, letépázták a nádat és a műanyagot. Újra fel kell tehát mászni a tetőre. S már nincs itt a segítsége, hiszen beköszöntött az iskolaszezon. Elhomályosul a szeme. Igen, hiányoznak a fiatalok. A tanítás. Bele kell törődni. Annyi mindent megélt. Bejárta Izraeltől Mexikóig, Szófiától Washingtonig a világot. Sok-sok diákot tanított, nevelt. Most már csak ez a küzdelem maradt az osztályrésze. De büszke rá, hogy még megbirkózik vele. Amit két ember meg tud csinálni, azt ő még meg tudja… Lassabban, de kitartóan. Hogy kinek? Minek? Ki fogja folytatni? Nem tudja. De fölötte az a „nagy kerek ég, dicsőség fényesség, csillagok palotája…” Nagyon szerette a régi magyar irodalmat. Valójában magyar tanár akart lenni. 1957-ben azonban igen radikálisan „eltanácsolták”, fura urak.

A magasban egy vadmadár víjjog. Kiterjesztett szárnnyal vitorlázik kicsit a birtok fölött.

„Béfed ez a kék ég, ha nem fed koporsó
Tisztességes légyen órám csak utolsó,
Akár farkas, akár emésszen meg holló,
Mindenütt följül ég, a föld pedig alsó”
(Zrínyí)

Botos Kata