Tiszatájonline | 2015. szeptember 2.

A rövidtávfutó magányossága

FAIR PLAY
A szőrös lábú NDK-s úszónők legendájától az Olimpia-rendezések nimbuszáig számos példa tanúsíthatja a diktatúrák gyógyíthatatlan vonzódását a sporthoz, pontosabban a sportban rejlő propagandisztikus lehetőségek kiaknázásához. A Fair Play című cseh/szlovák film a nyolcvanas évekbe, a husáki kommunista rezsim időszakába vezet, amikor is egy fiatal futónőt az olimpiai kvalifikáció érdekében az állam doppingszerek fogyasztására kényszerít […]

ANDREA SEDLÁČKOVÁ:
FAIR PLAY (2014)

A szőrös lábú NDK-s úszónők legendájától az Olimpia-rendezések nimbuszáig számos példa tanúsíthatja a diktatúrák gyógyíthatatlan vonzódását a sporthoz, pontosabban a sportban rejlő propagandisztikus lehetőségek kiaknázásához. A Fair Play című cseh/szlovák film a nyolcvanas évekbe, a husáki kommunista rezsim időszakába vezet, amikor is egy fiatal futónőt az olimpiai kvalifikáció érdekében az állam doppingszerek fogyasztására kényszerít. Andrea Sedláčková morális drámája ügyesen rétegezi egymásra a sportbeli és a politikai fair play kérdéseit.

Amennyiben a különféle árnyalatú, önmagukat bal- és jobboldalinak hazudó diktatúráknak azonosak a gyökerei – amint azt a totalitarizmus természetéről szóló könyvében Hannah Arendt az első között írta le átfogóan –, akkor feltétlenül szimbolikus közös nevezőt jelent a sporthoz való viszony. Aligha létezik lényegi különbség aközött, ahogyan a nácizmus a Leni Riefenstahl révén „dokumentált” 1936-os berlini olimpiát az Übermensch-ideológia testkultuszának dicsőítésére felhasználta, és aközött, ahogyan a kommunizmus grandiózus stadionok építésével, állami csapatok esztelen támogatásával és az olimpiai sikerek kétes értékű erőltetetésével igyekezett bizonygatni saját szupremáciáját. A totalitárius rendszerekbe eleve bele van kódolva, hogy óhatatlanul visszájára fordítják Ernest Hemingway nevezetes morális intelmét, miszerint „a sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni”. A fair play nem az ő asztaluk.

foto1_02

A cseh rendezőnő, Andrea Sedláčková Fair Play című filmje az élsportoló morális lehetőségeit és cselekvésének korlátait vizsgálja a nyolcvanas évek Csehszlovákiájában. Azok közé a „testfilmek” közé sorolható, a Fehér tenyértől a Szabadság, szerelemig és részben A napfény ízéig, melyek a sport és a diktatúra kapcsolatára fókuszálnak, annak cseh és szlovák alakváltozatát képviseli. Cseh és szlovák alakváltozatát, nemcsak abban az értelemben, hogy a történet idején a csehek és a szlovákok egy államban éltek, hanem abban az értelemben is, hogy a film financiális és kulturális értelemben is egyaránt szerves része a cseh és a szlovák nemzeti film 1993-től (újra)íródó korpuszának.

Amint az elmúlt két évtizedben számos példán megfigyelhető, Csehszlovákia felbomlása óta a cseh és a szlovák film egymástól elválaszthatatlanabb, mint valaha, ilyenformán a masaryki csehszlovákizmus ideológiája ironikus módon mégis csak megvalósult – a filmgyártásban. A részint szlovák tájakon (a Magas-Tátrában) forgatott Fair Play alkotói és szerzői gárdájában egyaránt megtalálhatók cseh és szlovák nevek, miközben a főszereplő futónőt, Anna Moravcovát a magyar Bárdos Judit alakítja (igaz, a cseh változatban hangját az énekesnő Berenika Kohoutová kölcsönzi). Anna anyját, a teniszezőből politikai okokból takarítónői állásba kényszerített Irenát pedig az az Anna Geislerová játssza, aki Jan Svěrák 1994-es nevezetes Száguldás (Jízda) című road-movie-ja óta az egyik legfelkapottabb cseh színésznővé vált. Az, hogy cseh és szlovák alkotók folyamatosan és kölcsönösen szerepet vállalnak a másik ország filmgyártásában – és a sor Mira Fornaytól és Kerekes Pétertől (Peter Kerekeš) kezdve Kerekes Vicán át egészen Kassai Csongorig a magyarokkal is folytatható lenne –, azt bizonyítja, hogy a cseh és szlovák nemzeti film olyan multietnikus és multikulturális termelési modellt alkalmaz, melynek nemzeti besorolhatóságának kérdése gyakorta értelmezhetetlenné válik.

foto2_01

Aligha meglepő ez persze akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Fair Play a két önálló ország közös történelméből merít, de a problémafelvetések alighanem ismerősek lehetnének Közép- és Kelet-Európa valamennyi országában. Andrea Sedláčková ügyesen illeszti egymáshoz a diktatúrák extrém feltételei közepette művelt élsport eltérő fizikai, orvosi, morális és hatalmi-politikai kontextusait, anélkül, hogy azok erőltetettnek és mesterkéltnek tűnnének. A filmben a játszási idő nagyjából másfél órája alatt egyszer sem tapasztalhatni fölösleges, túlírt részeket vagy üresjáratokat. A narratív építkezés elemeit tempós ritmusban adagoló film mindezt annak köszönheti, hogy a témafelvetést minduntalan új perspektívából világítja meg, és tágítja ki horizontját, amihez szervesen társul a titokzatosság mint a diktatúrák természetrajzának örök vízjele. A Fair Play ugyanis vagy homályban hagyja a történet bizonyos részleteit, vagy egyenesen tematizálja a leplezett, földalatti szálakat, egyrészt azt demonstrálva, hogy a lényeges kérdések informális csatornákon keresztül, a színfalak mögött dőlnek el, másrészt pedig a világhoz való hozzáférés korlátozottságát és a megértés részlegességét is szemlélteti ezáltal.

Ami a történet egyes darabkáinak homályban hagyását illeti: a rövidtávfutó Anna anyjáról, Irena Moravcováról megtudjuk, hogy valaha ő is élsportoló, teniszező volt, amely éles ellentétben áll mostani takarítónői állásával. Csak sejthető azonban, hogy félreállításának és megnyomorításának hátterében hasonló kényszerített doppingszedési ügy és annak való ellenállása rejlik, a film mindezt homályban hagyja. Hasonlóképpen az apáról, akinek csak hangját halljuk a telefonban, viszont egyszer sem jelenik meg a vásznon, tudhatjuk, hogy emigrált Csehszlovákiából, de a konkrét okok ismét tisztázatlanok maradnak. Harmadik példaként az hozható fel, hogy Irena a barátjának, a „disszidens” – vagyis belső ellenzéki – Marek Křížnek (Roman Zach) titokban rendszerellenes szövegeket sokszorosít, s a film ezzel megidézi a szamizdat-irodalom politikai auráját, de ezen szövegeknek sem a tartalmáról, sem a felhasználási módjáról, sem a céljáról nem értesülünk. Ami pedig a titok, a kimondatlanság témává emelését illeti: az anya titkolja lánya előtt, hogy valójában milyen doppingszerrel látja el őt, Anna fiúja, Tomáš (Ondřej Novák) pedig azt titkolja a lány előtt, hogy szüleivel együtt ausztriai emigrációra készül, ami értelemszerűen egyúttal kapcsolatuk végét is jelenti. Erre a ködös világra csak újabb réteget húznak az „estebákok”, vagyis a csehszlovák titkosszolgálat embereinek földalatti „meggyőzési” technikái, melyek a Karel Kachyňa A fül (Ucho, 1970) című filmjét megidéző titkos lehallgatástól kezdve a megfélemlítésen át a zsarolásig az ellenállás letörésének bevett „fair play” praktikáit vonultatják föl.

foto4_03

De a Fair Play nemcsak politikai thriller, sportfilm vagy testfilm, hanem egyúttal nevelődési dráma is, melynek során a főszereplő az ártatlan és tájékozatlan gyermek pozíciójától az embertelen hatalommal szembeni kendőzetlen ellenállásig jut el. A naiv Anna kezdetben úgyszólván természetesnek veszi, hogy felsőbb utasításra doppingolnia kell, annak bizonyítása érdekében, hogy „a szocialista atléták a legjobbak a világon”. Amikor azonban a Stromba nevű szer hatása miatt kórházba kerül, előbb fizikailag döbben rá a dopping veszélyességére, ami utóbb logikailag vezeti el őt annak morális, később politikai aspektusainak felismeréséhez. A diktatúrákon belüli kényszerpályákat és korlátozott lehetőségeket kellőképpen abszurdizálja, hogy lányának saját anyja adagolja a szereket, s veszélyezteti ezzel annak egészségségét, azért, hogy Anna a versenyzés révén nyugatra juthasson, vagyis emigrálhasson. Ez az adott politikai kontextusban rögvest bizonytalanná teszi, hogy az anya részéről itt vajon morális felelőtlenségről (lánya egészségének kockára tételéről) vagy önfeláldozásról (azzal, hogy az emigrációval lányának jobb sorsot akar, el is veszíti őt) van-e szó.

A doppingszer szedésével vagy adásával elvesztett moralitást ugyanakkor mindkét főszereplő visszaszerzi a film zárlatában. Az anya azzal, hogy miután az estebákok megtalálják nála a rendszerellenes politikai iratokat, inkább vállalja a börtönbüntetést, minthogy aláírja az „együttműködést” a titkosszolgálattal. A lánya pedig azzal, hogy annak ellenére, hogy Karl-Marx-Stadtban abszolválja az olimpiai limitet, mégis lemondja az olimpiai szereplést, mert „nem képviseli ezt a rendszert”. Vállalja a magányt, mert ezzel párjáról, Tomášról és egyszersmind az emigrációról is lemond. Ennélfogva pedig a Fair Play, mely orvosi, morális és politikai szempontból hatalmi és személyes szinten is sokrétűen járja körül a témát, az ellenállás szükségességét a morális tartásban, a diktatúrákkal szembeni nyílt szembefordulás fair play játszmájában jelöli ki.

Gerencsér Péter

plakat-fair-play-de-andrea-sedlackovaFair Play
Rendezte: Andrea Sedláčková
Cseh – szlovák – német filmdráma (2014) 100 perc

Negativ Film – Arina Film – Departures Film