Petőcz András: A visszatért lovas

Hajdani, eltévedt lovas,

ha visszatér, majd visszatér.

Megfagy itt a lélegzet is,

s a mozdulat: semmit nem ér.

Vak ügetést, ha hallani,

medvék lapulnak, ordasok.

Hiába futunk, hiába szaladunk,

ránk találnak hatalmasok.

Annyira más a Kikelet!

Most November, Február arat.

Elpusztul mindenik barátunk

a fogcsikorgató tél alatt.

Mégis! Legyen csak újra itt:

kézre kéz, és szembe szem,

hogy újra itt, és éppen ezt,

érzem, hogy feldobog szivem.

Mégis! Hogyha majd visszatér,

valami új, valami más,

sűrű ködben csak kevesek,

nem vízió, nem látomás.

Itt üget újból a fák között,

dühödt vágyakkal tévelyeg,

de célba ér, mert célba tart,

és halottnak ad lélegzetet,

és élőket élővé teend,

mert csak az övé a pusztulás,

mint létező lelkiismeret,

toronyból mélybe zuhanás,

úgy vágtat itt, a hajdani,

soha-volt eltévedt lovas,

vak ügetését hallani,

minden hideg, minden avas.

És mégis ő lesz a változás,

hírére elriad a köd,

múltat hoz és jövőt teremt,

ennyi volt itt az örököd,

és egyszerre mindenki él!,

s az alvó lélek megremeg,

a fény a köddel összeér:

az álom-valóság így kerek.

És utoljára felbuzog

a gyönge forrás: Április.

Sokáig nem húzhatod,

legyél tehát e csínyre friss,

hajdani, eltévedt lovas,

ki a fák között tévelyegsz,

szavadra ellágyul a vas,

és halottnak adsz lélegzetet.

*

Soha-volt lovas, ha visszatér,

itt, a hidegben, miről mesél?

Párát lehel lélegzete:

azt kérdi tőled, érted-e?

Megjelent a Tiszatáj 2011/7. számában