Elekes Dóra: Balambér, a képzelt barát meséi

(RÉSZLETEK)

Ötödik fejezet. Az Univerzum és az Istenek természetéről. Három

Amióta visszaváltozott Dettikévé, a Dettike még más érdekes dolgokat is mesélt nekem. Megtudtam például, hogy mi az a család. A Dettike szerint a család azt jelenti, hogy két-három, de maximum hat vagy hét, különböző korú és méretű isten együtt lakik, hogy bármikor tudjanak egymással beszélgetni. Például az iskoláról, az állatokról, a csillagokról vagy a nőtté válásról. Ez az alap.

Ahhoz, hogy az istenek együtt lakjanak, kell egy univerzum, más néven lakás. A lakásba pedig kellenek bútorok. Mint például az ágy, a szék meg az asztal, a puff, a kerevet meg a rökamié. Tényleg így hívják őket, nem viccelek. A bútorok különféle testhelyzetek gyakorlására valók. De nem szabad összekeverni, hogy melyik melyikére, mert abból könnyen kiabálás lehet. Aztán kell még egy szentély. A szentély egy világító doboz, ami megmutatja az isteneknek, mi minden van az univerzumon kívül. Aztán kellenek szobanövények is. Mint mondjuk a páfrány, a fikusz vagy a diffenbachia. Tényleg így hívják őket, nem viccelek. A szobanövények kivételesen lusta élőlények. Soha nem beszélgetnek, soha nem kiabálnak, soha nem mennek csavarogni. És egyáltalán, soha nem mennek sehova. Még ahhoz is bénák, hogy vizet hozzanak maguknak. Úgy kell őket folyton locsolgatni, máskülönben meghalnak. A meghalás nem tudom, mit jelent. A Dettike nem akarta nekem megmondani.

Azt viszont elmondta, hogy nem csak ez az egy család létezik, hanem van még egy csomó. Másik, párhuzamos univerzumokban. A Dettike szerint sokféle család létezik. Vannak olyanok, mint az övé, amikben van két öregisten – egy anyuka meg egy apuka ‒, plusz egy-két gyerekisten. Vannak aztán másféle családok is. Ezekben például csak egy anyuka van és nulla apuka, vagy csak egy apuka és nulla anyuka. Vagy két anyuka és nulla apuka, vagy két apuka és nulla anyuka. Vagy egy anyuka és egy pótapuka, vagy egy apuka és egy pótanyuka. Meg olyan családok is vannak, mondta a Dettike egy kicsit szomorúan, ahol a talált gyerekek laknak. Nekik nincs sem anyukájuk sem apukájuk, hanem csak pótanyukájuk meg pótapukájuk. De ettől még ők nem pótgyerekek, hanem igaziak, és a család sem pótcsalád, hanem igazi, feltéve persze, hogy beszélgetnek, és van otthon szobanövény.

Hatodik fejezet, amelyben a Dettike lebukik

A Dettike jóvoltából nemrég megismertem egy másik családot is. Akkor ezt most elmesélem. Tessék:

Van a Dettikének egy kis, titkos füzete, amit úgy hívnak, Ellenőrző. Ha hazaér az iskolából, mindig az az első dolga, hogy kivegye a táskájából, és eldugja a fiókba. Nagyon nagy titkok lehetnek benne, mert még az Apukának meg az Anyukának sem mutatja meg soha. Néha megkérdik, tényleg, kislányom, hol az Ellenőrződ, hetek óta nem láttam, nem írtak bele? Mire ő kinéz az ablakon, mintha lenne odakint valami érdekes, és szórakozott hangon azt feleli, hogy „nem tom”. Vagy hogy „benn maradt”. Vagy hogy „beszedték”. És azzal el is van intézve.

A minap viszont támadt egy kis zűr. A Dettike iskola után elment csavarogni, az Anyuka pedig otthon maradt, és rájött a rakosgathatnék. Van ez a furcsa mániája, néha rájön, nem tehet róla. Szóval bement a Dettike szobájába, és elkezdett ott mindenfélét rakosgatni, innen oda. Például összegyűjtötte a bugyikat a padlóról, a félig szopogatott cukorkákat a polcról, a cipőket az asztal alól, a félig megivott kakaókat az ablakpárkányról, mintha nem lettek volna jó helyen ott, ahol voltak, helyettük pedig hozott néhány másik bugyit meg egyéb ilyen-olyan tárgyat, és betette őket a szekrénybe, mintha nem lett volna belőlük ott már addig is épp elég. De még mindig nem tudta abbahagyni. Vérszemet kapott. Odament a Dettike ágyához, és kisimította az ágyneműt. Aztán fogott egy seprűt, és hosszan sepergetett. Aztán fogott egy tollseprűt, és megcsikizte vele a könyvet gerincét. Utána meg körülnézett. Odament az ablakhoz. Kikukucskált. Behúzta a függönyt. Odajött az ajtóhoz. Kikukucskált. Becsukta az ajtót. Végül odament az íróasztalhoz… Megállt a fiók előtt… nagy levegőt vett… és kihúzta.

És akkor meglátta az ellenőrzőt. Kivette. Kinyitotta. Belenézett. Becsukta. Nagy levegőt vett. Kinyitotta. Belenézett. Becsukta. Nagy levegőt vett. Kinyitotta. Belenézett. És elkezdte olvasni. És csak olvasott és olvasott, csendben, egy darabig. Aztán becsukta az ellenőrzőt, és maga elé meredt, mint aki nem hiszi el, amit látott. Végül zsebre dugta az ellenőrzőt, de még mindig csak meredt maga elé. És csak meredt és meredt, hogy a szeme majd’ kiszáradt, és amikor már tényleg majdnem kiszáradt, akkor pislogott kettőt, és egyszer csak kipukkant belőle a nevetés.

‒  Óra közben kornyikált, hihihihí. Evés közben uzsonnázott, hahahaaa. Tornaórán zongorázott, heheheee. Lelúzerezte Euklidészt, hangyával oltja szomját, háháhááá. Tiszteletlen, bárdolatlan, neveletlen, szófogadatlan, hühühüüü.

Amikor végre abbahagyta a nevetést, az Anyuka kicsörtetett az ajtón, át a nagyszobán, be az Apukához a dolgozószobába, és azt kiáltotta, „idesüss, mit találtam”. Aztán magára csukta az ajtót. Az Apuka szobájába nem látok be, úgyhogy csak találgatni tudok, mi történhetett odabent. De inkább nem találgatok. Mert ami ez után következett, az végképp teljesen összezavart. Mire ugyanis a Dettike hazaért, az Anyuka meg az Apuka már kint ült a nagyszobában, az asztalnál, de nem nevettek, hanem mindketten komor képet vágtak, és előttük ott hevert az Ellenőrző.

A Dettike belépett, és azt mondta, hogy „hellósztok”. Aztán ledobta magáról a kabátot, lerúgta a cipőt, és elindult befelé a szobájába. De az Apuka megállította.

‒ Gyere csak ide, kislányom.

‒ Minek, Apuka?

‒ Beszédem van veled, kislányom.

‒ Ne már, Apuka.

‒ De bizony, hogy, kislányom. Megtaláltuk az ellenőrződet, kislányom.

‒ Hajaj, Apuka.

‒ És tele van intővel, kislányom.

‒ Sajnos, Apuka.

‒ És eldugtad előlünk, kislányom, és nagyon szomorúak vagyunk, kislányom, és hogy képzeled ezt, kislányom, óra közben kornyikálni, evés közben uzsonnázni, tornaórán zongorázni, Euklidészt lelúzerezni, hangyával szomjat oltani, tiszteletlenkedni, bárdolatlankodni, neveletlenkedni, szófogadatlankodni, kislányom, rossz társaságba keveredtél, kislányom, na de mi majd megmutatjuk neked, kislányom, megbeszéltük édesanyáddal, kislányom, ezen túl a Nettikével barátkozol majd, kislányom, mert ő bezzeg jó kislány, kislányom, vegyél róla jó példát, kislányom, ma pedig nincs esti mese, kislányom, mars a szobádba, punktum.

Az Anyuka mindeközben végig meg sem szólalt. Nézett maga elé, és hallgatott, csak a szája sarkában bujkált valami mosolyféle. Ám ezt a Dettike nem vette észre.

És ahogy azt már megszokhattuk tőle, bevágtatott a szobájába, magára csapta az ajtót, aztán fogta a cukorkás zacskót, leült az ágyára, és a fejére húzta az egész takarót, mint aki szeretne eltűnni, hogy ne is lássák. Csak a szeme világított ki a takaró csücske alól, ami úgy borult rá, mint valami nagy-nagy kapucni.

‒ Te Dettike! – suttogtam ki a kulcslyukból.

‒ Mi van?

‒ Hát semmi, csak hogy izé, beszélgessünk.

A Nettikét egyébként már én is ismertem. Ő volt az az a kislány, aki súgott az órán, amikor a Dettike épp fiú volt. Néha átjött a Dettikéhez játszani. De nem is ő volt az igazán érdekes, hanem a mamája, a Lédike. Az a hosszú néni, aki esténként érte jött. Meg néha egyedül is eljött, ha nem jöhetett át a Nettike, mert az apukájához kellett mennie. A Lédikének nagy, vörös haja volt, és hegyes cipője, és színes ruhái, amikben egyáltalán nem úgy festett, mint aki a mamája valakinek. Amikor átjött, akkor leültek a nagyszobában az apukával, és pipázgattak. Néha meg kártyalapokat vettek elő, és azokat rakosgatták, és a Lédike minden alkalommal ronggyá verte az Apukát, de őt ez láthatólag nem zavarta, sőt: olyanokat mondott a Lédikének, hogy micsoda egy mázlista vagy te, meg hogy micsoda egy boszorka vagy te. Na igen. Ez legalább megmagyarázta, miért nem veszít soha.

‒ Tudtad te, hogy a Nettike mamája boszorka? – kérdeztem óvatosan a Dettikét.

– Honnan veszed? – kérdezte a Dettike, aki idő közben már kibújt a takaró alól, és épp a méhecskés pizsamáját keresgélte.

– Hát onnan, hogy sosem veszít a kártyában. Meg az apukád mondta is.

A Dettike erre vihogni kezdett, mint akit egyáltalán nem zavar, hogy mindenféle gyanús alakok bejáratosak hozzánk.

– Jaj, de igazán nagyon hülye vagy – mondta. – Az Apuka csak viccelt. A Nettike az uncsitesóm.

– Milyen tesód?

– Uncsi.

– Akkor meg miért játszol vele?

– Hát mert muszáj. A mamája az Apuka tesója.

– Micsoda? Hát ezt eddig miért nem mondtad?

– Most mondtam.

– Nahát… De hiszen ha a Lédike az apukád tesója, akkor nem is boszorka, hanem istennő!

A Dettike közben megtalálta a méhecskés pizsamáját, és épp azzal bajlódott, hogy a lábával beletaláljon a két külön e célra kialakított csőbe.

– Ja, végül is jó fej – mondta, amikor végül sikerrel járt. – A Nettike viszont tényleg uncsi. Folyton csak tanul, meg jól viselkedik. Csavarogni se lehet vele rendesen, mert fél, hogy szöszös lesz, meg koszos. Na de a mostohamamája, na, az egy boszorka. Képzeld, elvarázsolta a Nettike papáját, a Gusztit, hogy ellophassa.

– Hú, de izgi. Honnan tudod?

– Besélte a Neddike – mondta a Dettike, miközben átszuszakolta a fejét a pizsamafelső külön e célra kialakított nyakán.

– És hogyan varázsolta el? – kérdeztem.

– Azt nem tom – felelte a Dettike. ‒ De ha már itt tartunk… Tényleg! Figyuzz csak ide.

‒ Figyuzok.

‒ Jó. Izé. Szóval az a helyzet, hogy én ezt már marhára unom.

‒ Micsodát? – kérdeztem ijedtem.

‒ Hát hogy sose jó, amit csinálok – felelte a Dettike. ‒ Meg sose jó, amit gondolok. Pedig én nem tudok mást csinálni, mint amit csinálok, meg mást gondolni, mint amit gondolok. Mert akkor én nem is én lennék, hanem valaki tök más.

‒ Ki más? – kérdeztem kissé összezavarodva.

‒ Hát pölö a Nettike. Ő pölö mindig azt csinálja, amit kell, meg mindig azt gondolja, amit kell. Tudni akarom, hogyan képes rá. Én akarok lenni a Nettike. Legalább ma estére.

Hetedik fejezet, amelyben Dettike Nettike lesz

Odafüttyentettem a nyüvemet meg a szúmat, mert még mindig nem tudtam, melyikük a varázsló, és melyikük a sima ló, és megmondtam nekik, hogy varázsolják Nettikévé a Dettikét. A szúm engedelmesen biccentett, aztán elővett a zsebéből egy lyukas zoknit, és kétszer beletrombitált. Utána meg a sarkára állt, és azt kiáltotta, hogy „Ukk-mukk-fukk-hehehe!”. És hirtelen minden elsötétült, aztán meg kivilágosodott, és mire kivilágosodott, a Dettike már Nettike volt.

Ott ült az ágyon, orrszarvús pizsamában, a kezében kakaó, és nagyokat pislogott. Rá sem ismertem a szobájára. Minden csupa rend volt és tisztaság. De nem úgy, mint az előbb, az Anyuka balszerencsés végű pakolászása után, hanem még annál is sokkal inkább pláne. Átevickéltem a kulcslyuk túloldalára, és kikukucskáltam, hogy megnézzem, mit szól az átváltozáshoz az Anyuka meg az Apuka. Meglepő látvány tárult elém. A nagyszobában minden a feje tetején állt: a földön ételmaradékkal teli tányérok, könyvek, bugyik és cukorkás zacskók hevertek, az ablakpárkányon félig összegyűrt innivalós dobozok sorakoztak. Az öregistenek eltűntek, és a helyükön ott ült a Nettike mamája, halálfejes-szívecskés hálóköntösben, vele szemben pedig egy széles vállú, nagy bajuszú, tetszetős isten foglalt helyet, akit, mint utóbb kiderült, Bélukának hívtak. Mindketten kártyalapokat tartottak a kezükben, és erősen töprengtek – pláne a Béluka.

‒ Kilencvenkilenc körimöri! – rikkantotta elégedetten a Lédike.

‒ Mínusz nyolcvanhét treffentyű – felelte letaglózottan a Béluka.

‒ A helyedben én passzolnék – mondta kihívóan a Lédike, és a válla mögé dobta nagy, piros haját.

‒ Ki van csukva – mondta a Béluka. ‒ Férfi volnék, vagy mi a szöszmösz.

‒ Hát akkor ide sütizz, bubikám, mert most tarolok – mondta a Lédike, és diadalmasan felcsapott egyet a kezében lévő kártyalapok közül. Egy anyukaféleség volt rajta, halálfejes-szívecskés hálóköntösben.

– A Szív Királynő! – kapott a szívéhez a Béluka. ‒ Kezit csókolom.

A Lédike előrehajolt, és besöpörte maga elé az asztalon heverő összes kártyalapot. ‒ Az enyimék – jelentette ki vidáman.

Ekkor kinyílt az ajtó, és a Dettike lépett be a nagyszobába.

‒ Jó estét – mondta illedelmesen. Aztán beleszimatolt a levegőbe, és elfintorodott.

‒ Szervusz, Nettike, hát te itthon vagy? – kérdezte a Lédike. ‒ Jaj de örülök, hogy látlak, kicsikém, gyere, bemutatom neked a Bélukát.

‒ Jó estét – mondta a Dettike másodszor is, illedelmesen.

‒ Szervusz, Nettike – mondta a Béluka.

‒ Gyere, ülj le hozzánk zsugázni – ragadta magához a szót a Lédike. ‒ Ezt a kört már úgyis megnyertem.

‒ Nem, köszi – mondta a Dettike még mindig szimatolva és fintorogva. ‒ Házit kell írnom. Megígértem a Dettikének, hogy lemásolhatja.

‒ Ugyan már – legyintett a Lédike ‒, mindig az a fránya házi feladat. Ne is törődj vele, kicsikém! Élvezd az életet, amíg fiatal vagyok! Kérsz egy kis túrós-naspolyás szörpit?

‒ Nem, köszi – mondta a Dettike.

A Lédike azonban nem tágított. ‒ Na, azért csak gyere, és ülj le ide hozzánk. Különben is, mit szólsz a Bélukához? Neked hoztam. Az apukakölcsönzőből vettem ki. Ugye, milyen csinos? Megtartjuk?

‒ Nem, köszi – mondta a Dettike.

‒ Na, légyszi! – mondta a Lédike.

‒ Nem, köszi.

‒ Na jó, sebaj – legyintett a Lédike. ‒ Úgysem valami okos. Majd holnap visszaviszem. Neked meg úgyis van saját apukád. Tényleg, nem nála alszol ma este?

A Dettike nem felelt.

‒ Na jól van, drágám, csak vicceltem. Menj szépen, írd meg azt a házi feladatot.

‒ A soha viszont nem látásra – fordult a Bélukához udvariasan a Dettike, és pukedliezett.

‒ A soha viszont nem látásra – felelte barátságosan a Béluka, és megpödörte a bajuszát.

‒ Pá, kicsim – mondta a Lédike.

A Dettike halkan magára csukta a szobája ajtaját, csendben leült az íróasztalhoz, füzeteket vett elő, és írogatni kezdett. Közben pedig szipogott. Aztán nagy sokára felállt, eltette a füzeteit, és nekiállt pakolászni. Közben még mindig szipogott. És csak pakolászott és pakolászott szipogva, amikor pedig egy fia pakolásznivaló sem maradt, benyúlt a szekrényébe, tollseprűt vett elő, és a könyvespolchoz lépett. Ám ekkor megszólalt odakint egy harang. Éjfélt kongatott. A Dettike megborzongott, megállt a kezében a tollseprű, és rám meredt. Csak állt, és néztük egymást, miközben odakint szólt a bim-bam.

Amikor elhallgatott, a Dettike odajött hozzám.

‒ Te, mi a fene volt ez? ‒ kérdezte.

‒ Hát az, hogy Nettike lettél. De az már tegnap volt. Nem emlékszel?

‒ Ja, de. És akkor most elmúlt? – kérdezte óvatosan.

‒ Aha, úgy tűnik.

‒ Akkor jó.

‒ Jó? Miért jó?

‒ Hát nem is tudom – mondta szomorúan a Dettike, és kitörölgette a szeméből a könnycseppeket. ‒ Mert ez így szívás. Asszem, én már nem akarok senki más lenni soha többé. Tiszta hülyeség az egész. Én inkább már simán csak Dettike akarok lenni, és csavargós akarok lenni, és kiabálós akarok lenni, és koszos akarok lenni.

Én meg erre azt mondtam neki, hogy: – Oké-oké, nyugi, Dettike, szerintem menni fog.