Faisal Abu Saad: Az idegenvezető

Salwa átkelt az úton, a Múzeumba indult, ahol nemrég remek munkát kapott, idegenvezető volt. Csak pár hónapja szerzett diplomát a Nemzeti Egyetem Idegen Nyelvek szakán, igaz, néha hiábavalónak érezte az ott tanultakat, a bebiflázott szavak úgy pattantak el elméjében, mint a földet érő szappanbuborékok.

Már alig néhány méterre járt a Múzeumtól, mikor egy magas, jóképű turistát pillantott meg. A férfi tanácstalannak tűnt, mint aki eltévesztette az utat, és most nem is tudja, hol van, vagy merre induljon. Arca fénylett, mint a nap, és olyan helyes volt, mint a tündérmese hercege. Daliás, mint annak a legendás híres festőnek a mesterműve, ami a zöldterem főfalát díszíti.

A férfi először habozott, majd tört arabjával megkérte Salwát, mutassa meg neki a Múzeumhoz vezető utat. A nőt magával ragadta a varázslat és boldogan ajánlotta fel a segítségét, hiszen mindketten ugyanabba az irányba tartanak.

A férfi hálásan megköszönte az ajánlatot és elindultak együtt. Salwa kedvessége éppen jól jött, pláne, hogy kiderült, nem kell küzdenie a szavakkal, a nő folyékonyan beszéli a nyelvét.

Egymás mellett baktattak az úton.

Jonathan – mert így hívták a turistát –, elegáns, jó kiállású fiatalember volt, szőke haja, mint arany szalagok repkedtek a szélben. Tájékozottsága és tudása megdöbbentette Salwát, aki hazaértében még naptárába is bejegyezte az emlékezetes napot:

Azt hiszem, Allah szeret engem.

Salwa két unokatestvérével is azonos nevet kapott: ugyanaz volt a családnevük, és sorsuk, bár őt később múzeumi Salwának becézték, hogy megkülönböztessék a többi unokatestvérétől, mert nem igazán lett volna helyénvaló, hogy sánta Salwának nevezzék.

Salwa igen visszahúzódó nővé vált, amikor megértette, vannak emberek, aki sokkal szabadabban élnek, mint ő, sőt, úgy élnek, ahogy nekik tetszik ebben a furcsa világban.

Elképesztően szép szeme volt és olyan alakja, hogy mások is megirigyelhették volna, de amit belőle az emberek látni akartak, az csak annyi volt, hogy sánta.

Jonathan volt az egyetlen, aki a lány szemébe nézett, és a jelek szerint észre sem vette a dolgot, vagy csak nem csodálkozott ezen. Nem érdeklődött az után, hogy vajon gyermekbénulásban szenved-e, vagy baleset érte, nem mutatott szánalmat, és nem méregette sajnálkozóan. Úgy sétáltak, mint két régi barát, akik újraélik a közös emlékeiket.

Azon a napon Salwa egy új oldalt kezdett a naplójában, azt írta, hogy az álmom beteljesült.

Az egyetemen Salwa rutinos diák volt, könnyen tanulta a nyelveket. Mindig azt mondta, hogy ahány nyelv, annyi ember, és hogy ez neki olyan, mintha új életet kapna.  Nagyon beszédes volt, de tekintetét mindig egy távoli pontra szegezte, álmodozón nézett valamit, ami másnak láthatatlan volt.

Az egyetemi évek után, és az után, hogy sokféle emberrel találkozott, nem akart hozzámenni líbiai unokatestvéréhez, a krónikusan beteg férfihez, de másik unokatestvéréhez se, aki katona volt, bár kedvelte őt, egyenruhájának illata sok régi szép emléket idézett fel benne. Isten tudja miért, valójában már iskolás korában sem tudott barátságot tartani a fiúkkal, úgy érezte, lenézik őt.

Most nosztalgikus szavakat szőtt törékeny szíve: Jonathan szerelmem, hol vagy?

Jonathan lett az élete. Sétáltak, próbálták felfedezni egymást, vannak-e közös pontjaik.

A férfi jól bánt a szavakkal, talán azért, mert szabad volt, mint egy álom, és semmi nem tartotta féken. Édesen beszélte el az eszébe szökkenő gondolatokat, érezte, hogy lány csodálattal nézi. Azt mondta Salwának, hogy tetszik neki, nagyon helyes teremtés, bár már épp menni készült.

Salwa tisztában volt a szeretet és szerelem közötti különbséggel, mégis úgy érezte, a férfi szavai beleillenek az álmai szótárába. Megkérdezte Jonathant, visszatér-e, és a férfi azt mondta, hogy igen és megcsókolta.

Salwa mégis valahogy úgy érezte, ez búcsú.

Salwát átmenetileg más munkakörbe helyezték, a múzeum kurátorának az asszisztense lett, de már az elejétől kezdve utálta azt csinálni. Távol került az emberektől, és ez rosszkedvűvé tette. Esténként még ízlelgette az első csókot, az ábrándjait, és próbálta elképzelni azt a pillanatot, mikor a férfi visszatér hozzá.

Teste szinte ordított a férfiért, de mozdulatai egyhangúak voltak, mint az unalmas múzeumi szobrok, amik dermesztően üres kőszemmel meredtek a turistákra.

A színes virágos ruhái lehervadtak róla, szürkét viselt, hogy megfeleljen a hideg hangulatú helynek.

Hogy ne unatkozzon, kitalált magának egy játékot. Odament egy szoborhoz és beszélgetni kezdett vele, vagy csak utánozta a testtartását, de megpróbálta beleadni érzéseit is. Először néha csak pár percig, máskor teljesen belefeledkezett a játékba. Később úgy belejött, hogy szinte órákig képes volt úgy állni, mint egy szobor, még a turisták is megbámulták. Egy nap nagyon meglepődött, amikor hirtelen egy vaku villant az arcán.

Akkor Salwa nagyon megijedt.

Éjjel sírt is, aztán elővette naplóját és írni kezdett:

„Jonathan, édesem, álmom, kérlek, gyere vissza, úgy érzem, kővé váltam.”

Fordította: Boda Magdolna