Két birs hever előttem az asztalon. Mint két nagyobb zölddió, akkorák. Éretlenek még. Héjukról felerészben ledörzsölődött a piheszőr, talán a hátizsákom oldalzsebében, ahová pár napja tettem őket.
Az egyiket fölveszem az asztalról, megszagolom. Semmi. Nem árasztja magából azt a feledhetetlen gyerekkori illatot, amelyet annyira imádtam. Persze nem csupán az illatát szerettem a birsalmának, hanem az ízét is, noha húzós, fanyar volt, s mikor beleharaptam, összeszaladt számban a nyál, grimaszba rándult az arcom. Viszont nagyszerű fahéjas-édes kompótot lehetett belőle főzni. A kősejtekről, amelyekre néha ráharaptam, már nem tudom megmondani – mert már nem emlékszem –, hogy szét lehetett-e rágni őket, vagy egyszerűen csak beszorultak a fogak közé.
Később, ha dicsérni akartam egy-egy birs- vagy körtepálinkát, azt mondtam, érezni bennük a kősejteket, noha nem is igen szeretem a pálinkát.
Pedig akár főzhettünk is volna gyerekkoromban, hisz a kertünk, az udvarunk teli volt gyümölcsfával: eper, alma, szilva, birs, cseresznye, meggy. A barack és a körte még aprógyerekkoromban kiszáradt, állítólag nem bírták a talajt, és szilva került a helyükre. Volt szőlő is, otelló. De nem főztünk. Illetve egyszer mintha nekikezdtek volna anyámék barkácsolni valami pálinkafélét – gondolom, kölcsönszereléssel –, bár senki nem itta a szűk családban. Egy-egy megkezdett üveg likőr sokáig várta a következő vendégséget, névnapot, a Diana sósborszesz pedig a fogfájást. Lekvárt viszont csináltunk. Egyszer meggybort is.
A kertre ma már nem lehet ráismerni. Nagyanyám házát, ahol tizenhét éves koromig laktunk, közel harminc éve adtuk el. A piros tetős, fehérre meszelt házon ablakot cseréltetett az új tulajdonos, sárgára festette a falat, alakítgatott ezt-azt, úgyhogy mára az épület is idegen. A kertet, az udvart is alaposan átszerkesztették. Ritkán járok arra, de amikor mégis, mindig elgyalogolok az Újvárosra, gyerekkorom helyszínére. Amikor régi házunk előtt megyek el, lassítok kicsit, átbámulok a kerítésen, nézem az épületet, a kertet. Utóbb elhatároztam, bezörgetetek, bekéredzkedek, s körülnézek kicsit az egykori portán. Persze nem zörgettem. Azt sem tudom, ki vagy kik lakják a házat, de nem is ezért, hanem mert mi dolgom lenne nekem ott. Marad a leskelődés.
A régi utcánk a város szélen fut. A kertek alját egykor gyalogút választotta el a telepített nyárfaerdőtől. Útnak is mondhattuk volna, hisz néhány stráfkocsi is befordult oda hátsó udvarokba szállított szénnel, kukoricával, ízékkel. De a füvet nem tudták úttá csupaszítani a kerekek, azt csak az aszály tette foltossá néha.
Az utcáról restellnék hosszan bámészkodni régi portánkra, hátulról kerülök hát, hogy onnan vegyem szemügyre a kertet. A nyárfás megvan, megnőtt – talán ez már újabb telepítés, hisz a nyárak hamar nőnek, s pár éven belül kitermelik őket –, de a gaztól, az akác- és egyéb cserjéktől nem látni be a fák közé, ahol egykor indiánost játszottuk. A vágóhíd felé vezető gyalogút pedig egyszerűen eltűnt, az ösvénnyi civilizációt bekebelezte a vegetáció. Néhány ház nem az utcafrontra épült, hanem a kertek végébe. Utóbbiak közül kettő lakottnak, a többi elhagyatottnak tűnik.
Alig ismerős már ez a környék. Ha nem tudnám, hol vagyok, talán eszembe sem jutna róla gyerekkorom. A kertünkre is nehezen ismerek rá. A drótkerítést, amely közte és a baromfiudvar között futott, felszámolták. A porta közepén, ha jól látom, diófát ültettek az eper helyére, ahol meg bodzák álltak, hatalmas mogyorófa terebélyesedik. Annak persze nem ott kellene lennie, hanem pár méterrel arrébb, a másik oldalon. De ott nincs. Ott szilvafák vannak, s egy kis veteményes rész: A kert buja, zöld és tökéletesen idegen, noha ha nagyon akarnám, talán még a helyet is megkereshetném, ahová annak idején a macskánkat földeltük el.
Tombol a kánikula, szinte megszédülök az emlékek mélysége felett. Milyen lehetett itt a kertek alja, az utca, a házak, egyáltalán milyen lehetett az élet, amikor közel kilencven élve ideköltöztek a nagyapámék?
A birsalmafa a kis út túloldalán nőtt, nyilván vadon, mert különben ki ültette volna oda, az embermagas csalánok közé. Tudom, hogy értelme semmi, de letépek róla két zöld termést, és beteszem piros zsákom oldalzsebébe.
A gyepre a hátsó soron megyek ki, csordalegelő volt valamikor, most is annak tűnik, jobbra, távolabb vagy húsz marha, de néhány birkát is látni. A kis tölgyes megnőtt, de a nyárfás melletti öregebb erdőbe sem tudok behatolni. Bozót, gurdin, dzsumbuj mindenütt. Az erdő alján a temető felé futó bicikliösvény is eltűnt, pedig milyen jókat lehetett rajta kerekezni. De ahová vezetett, a temetőnek azt a részét is felszámolták sok évvel ezelőtt.
Ha a környék ennyire megváltozik két-három évtized alatt, mi igazolhatja azokat a történeteket, amelyek a gyerekkoromban estek meg? Lassan olyan lesz az egész, mintha egy régen látott filmre emlékezve felkeresném a forgatás helyszíneit, s elbizonytalanodnék. Tényleg itt játszódott az a mozi? S ha már a helyszín is felismerhetetlen, a történet is csak bennem él, akkor vajon átrendezhetem, átírhatom-e a múltamat? S megváltozik-e attól az életem? Hazudhatok-e magamnak bármit?
Két birs az asztalon. Éretlenek, héjukról jócskán ledörzsölődött a piheszőr, Illatuk semmi, nem is lesz soha. De még nem dobom ki őket. Talán átkerülnek valamelyik polcra, s ott fonnyadnak valameddig. Vagy megrohadnak. És akkor mégis lesz szaguk.
Jenei Gyula
