Tiszatájonline | 2015. augusztus 8.

Tara Skurtu versei

Kedvenc ételeimet bámultam és megettem
a nevüket. Tegnap például tíz
töltött káposztát, sajtos-tejfölös puliszkát
ettem és fért volna még belém. Akkor
egy pofányi anafora lett elmém,
és te olyan férfi vagy, akitől idegen a természetes
szeretet. A szüleid házában apád
egy darabka ropogós sült agyat kotort
a tányéromra, és várt. A sós mártást
megforgattam nyelvemen, aztán
nyeltem. Nem akartam szeretni,
de szerettem. […]

Az Indian folyó alkonyatkor

Először és utoljára fogtam akkora birkafejűt,

hogy megehettük, fekete-fehéret, kezemben

lélegzett. Amikor jégért mentem,

zavarodottan apám kulcsait a vízbe dobtam.

Jó katolikusként elvezettem oda, megmutattam,

hova. Valamit hazudtam, de mindenkit,

akit szerettem, megneveztem Istennek

elalvás előtt sárga szobámban éjszakánként –

Isten a szavak embere. Két

Üdvözlégy és egy Miatyánk után

jó voltam megint. Tudtam, akár szavaim,

a kulcsok hova estek. Próbáltam írni

erről korábban. Majd egy évig ártatlannak

mutattam magam, de amit megragadtam, és

a szavak rendjét, elveszítettem. Nem ismertem

az áramlatokat. Nem tudok vigyázni senkire.

Hosszú vers, Bukarest

Vagyok, ki nem akartam lenni sose – szőke

pók a park egy padján, fonómirigy a levegőben,

fogaid közé fonva mellékjeleket

a szükség szó etimológiájának:

erőszaknak és erőnek nevében.

Lassan rájövök: hosszú versem

egy számomra elkerülhetetlen ember,

fűnyíró pengéi közt kígyó,

levegőben göndörödő csíkos szeletek,

combomhoz csapva a vért,

ami olyan, mint az enyém.

Éhség

Kedvenc ételeimet bámultam és megettem

a nevüket. Tegnap például tíz

töltött káposztát, sajtos-tejfölös puliszkát

ettem és fért volna még belém. Akkor

egy pofányi anafora lett elmém,

és te olyan férfi vagy, akitől idegen a természetes

szeretet. A szüleid házában apád

egy darabka ropogós sült agyat kotort

a tányéromra, és várt. A sós mártást

megforgattam nyelvemen, aztán

nyeltem. Nem akartam szeretni,

de szerettem. A kávé édes volt, a kert

gondozatlan, és a kutya méhsejt alakzatot

túrt a földbe. A falu legmagasabb

örökzöldje alatt álltunk –

a falu összes madara ezen a fán ült.

November volt, otthagytuk Bukarestet,

de úgy hangzott, mint a bostoni tavasz –

madarak a bambusznádon az ablakom alatt.

Visszafelé apád vezetett, a 101.9

Romantic FM angol nyelvű búcsúdalokat

sugárzott. Börtön, szántóföldek mellett

haladtunk. Kicsomagoltunk, elpakoltuk

a maradékokat. Éreztem, ahogy az a falatka

agy a gyomromban savasodik.

Ki akartam szarni, túllenni rajta,

nem akartam gondolkodásra gondolni,

vagy magamban érezni azt. Később,

egy barátokkal teli nappaliban, hol

nem szólt senki, te feleltél a zenéért

épp: And you already know,

you already know how this will end.

Fejemben szobák nyüzsögtek.

Külön ágyban aludtunk. Hajnalban

arra keltem, hogy egy férfi a lenti

lakásban rossz angolsággal

a Bad Romance refrénjét üvölti. Egy nő

az ablakon túl az ötödik emeleten

egy szőnyeget rázott ki, ütötte seprűvel.

Jött a macskád, és mellkasomra telepedett.

Éberen fekve, az agyra gondoltam beleimben,

és ismételgettem a hálószobád falára

firkantott sorokat: Ó milyen rég

volt, mióta láttam a napot

ragyogni a nap fölött. Te még

aludtál. Jót aludtál.

Richter skála, Bukarest

Az első héten körbevezettél üres

fővárosodban, álmomban. Kihagytuk

a Parlamentet és a Calea Victoriei-n haladtunk

lefelé, méhviasz gyertyákat égettünk az élőkért,

jázmin teát ittunk a Serendipity-ben, aztán

egy hatalmas ütés. Megkérdeztem volna,

mi történt ezután, de ott voltam, benne, tudtam,

éreztem: magadat mentetted volna meg,

ha nem felejtenéd el nap mint nap, hogyan.

Olyan vagy, mint a zenetudós, akiről olvastam,

a tizenhét másodperces memóriával. Minden 3.4-edik

pislantásnál elfelejti, mit vett imént a szájába,

a lánya nevét, a sajátját. Minden én,

amit leír, leírt valaha, valaki más

kezének trükkje csak. Emlékszik

a komponálásra, emlékszik a feleségére.

Minden alkalommal, amikor látja, tíz év óta

először látja és keringőzni

vinné. Minden alkalommal, ha a nő az ő szobájába

lép, egy dobozt kerülget. Én vagyok ez a feleség.

A faludban ragadtam, pórázon

sétáltatok egy csirkét. Gyűrűjét csipkedi a nap-

raforgó magjainak a ház körül, a Levendula utcában

– levendula egy másik nyelven. Itt ragadtunk

a novemberben, ő és én, rád várunk,

hogy betévedj a kertbe, elhaladva a kis fekete

kutya mellett, aki féregjáratokat túr a földbe.

Aszimptota

Késő október volt, mellettem feküdtél,

a könyvespolcról lógó ördög-

szemet bámultam.

Elkezdtem lerajzolni a füzetembe –

feketével, aminek kéklőnek, fehérnek,

babakéknek kellett volna lennie –

és te keresztbe tetted lábaidat, térded

eltakarta előlem a pupillát.

Fenyvesi Orsolya fordításai

10626614-708156199250086-8961549693220065856-nTara Skurtu Bostonban él, kreatív írást tanít a Boston University oktatójaként. Megszerezte a Master of Fine Arts fokozatot, megkapta a Robert Pinsky Global ösztöndíjat és elnyerte az Amerikai Költők Akadémiájának díját. Művei nemzetközi nyilvánosságnak örvendenek, legutóbb a Poetry Review, a Memorious, a DMQ Review, a The Dalhousie Review, a the minnesota review, a B O D Y és a The Los Angeles Review publikálta verseit, melyek újabban román fordításban is megjelentek.

Megjelent a Tiszatáj 2015/3. számában