Kecsmár Szilvia: Tőlem elválaszthatatlan

Gyerekkorom óta álmodoztam róla. Regényes képeket festett fantáziám, s észrevétlenül mosódtak össze a képzelt és valós történetek. Nagymamám hozta legtöbbször szóba, meséivel oldva fel apránként a gyászt. Általa színes üveggolyókká váltak történelmünk darabkái, hogy a megadó tűrés kényszere gurítsa őket szerteszét, s ki-ki megragadva egyet közülük, mint kincset óvja tovább. Minden család őriz titkokat, vagy hagyományoz át lassacskán legendává szelídülő történeteket. Ez volt a mi múlthoz kötő, láthatatlan fonalunk. Apám ritkán beszélt érzésekről, vágyakról, de mindig türelmesen hallgatta nagymamámat. Nagybátyám hevesen utasított el minden róla szóló történetet, s ha ez mégis elkerülhetetlen volt, ajtót csapkodva távozott a szobából. Nénikém viszont, mintha ő maga is álom lenne, csak képzeletének köszönhetően vészelte át a két mesélés közötti üres járatot, a való világot, ahogy arra nagybátyám emlékeztette olykor. Soha nem láttam őt ébren, és soha senkit olyan boldognak.

Hálás voltam a meghívásért, hogy részemmé lehet a tőlem elválaszthatatlan. Családom többi tagja más-más indokkal hozakodva elő maradt távol. Egyedül indultam tehát neki a hosszú útnak. Hamarosan zúgott a fejem a felrémlett történetek sokaságától, a homályos képek és kifakult fotók emlékétől. Ismeretlenül is ismerős volt a táj, sem térkép, sem GPS nem hiányzott.

– Oh, az az esküvő! – szólalt meg hirtelen a nagymamám.

Meglepetten néztem hátra. Biztosra vettem, hogy ott mosolyog elégedetten a hátsó ülésen, amiért sikerült észrevétlenül az autóba lopóznia. Tévedtem. Magam voltam csak.

– Igen, az a híres esküvő… – folytatta.

Rezzenés nélkül vezettem tovább. Nem érdekelt, hogy a képzeletemben vagy a valóságban játszik-e velem.  Megszoktam már, hogy minden egy kicsit ez is, az is.

– Hogy megbolydult a világ! Összesereglett a nép. Még egy miniszter is volt a vendégek között.  Akkor volt a legszebb…

– Ki? A menyasszony? – kérdeztem, várva a mesét.

– Ő is – mondta. – Olyan gyönyörű volt, hogy minden lány a helyébe képzelte magát, különösen a délceg vőlegény miatt.

– A szertartást is ott tartották?

Akkor még állt a kápolna. Virággal borították a falat, a padlót, gyertyák fénye világított. Csak a család fért be és néhány méltóság, a többiek kintről figyeltek a falu népével együtt. Mindenki ott kíváncsiskodott. Néhányan a szertartás előtt ki-be szaladgáltunk, végül majdnem kinn rekedtünk, annyi ember vette körül az épületet. Gyerekek voltunk még, csintalanok.

Felnevetett, vele mosolyogtam.

– Apám szerint soha annyi tyúkot, kacsát és disznót nem ért egyszerre vég, mint azon a hétvégén…

– És bálok idején?

– Az más volt…, bár nem kevésbé varázslatos. A ruhák suhogását néha ma is hallom, akár a poharak csendülését és a sok nevetést. De anélkül múltak el a szép idők, hogy nekem egyszer is jutott volna a táncból.

– Ráismersz majd?

– Te is. Hófehéren, mint mindig, egy kevés zölddel… De nézd meg magad… Megérkeztünk…

A bekötőútra kanyarodtam. Végtelen hosszúnak tűnt az az alig egy kilométer a kapuig. Tudtam, hogy menni kell, hogy mindig erre vártam, és jobban akarom bármi másnál, de mi lesz, ha nem olyan, ha nem ismerjük meg egymást, ha…

– Eltaszít? Arra még csak ne is gondolj! – súgta fülembe a nagymamám.

Még néhány méter… egy-két fa… és ott állt teljes pompájában, vakító hófehéren a zöld díszeivel, körülötte sok-sok idegen ember. Ünnepnap volt és ő az ünnepelt.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte büszkeségtől dagadó mellel a tulajdonos.

– Szép, nagyon szép – feleltem meghatódva.

Szebb volt bármely fotónál, szebb a képzeletnél, mert teljes valójában előttem állt.

– Amikor a sűrű bozótban rátaláltunk, a jobb oldali helyiségből már egy tölgyfa nőtt ki. Kétévnyi megfeszített munka, rengeteg pénz és akarat kellett hozzá. Senki nem hitt benne rajunk kívül.

– Senki… – ízleltem a szót.

Bűntelenül is magamra ismertem a hitetlenkedőkben, és keserűség töltötte el a szívemet. Egykori kastélyunk, a múltunk, az álmunk, a képzeletünk elhagyatott romból épült újjá, hogy emlékeztessen, kik voltunk és mivé lehetnénk… És mi még csak meg sem hallottuk a segélykiáltást! A veszteségtől bénultan, évtizedek óta éltünk történeteink zárt világában, semmit sem fogva fel a jelen változásaiból.

– Megnézi? – szólalt meg a tulajdonos felesége.

– Persze…, ezért jöttem – tértem magamhoz.

Felsétáltunk a rámpán, majd a zöldre festett ajtókon át be a fehér falak közé. A régmúlt díszletei találtak rám. Itt élt hát a dédapám, itt játszott a nagymamám, itt tartották azt a híres esküvőt, itt boldogult a sok szépreményű ős…

– Hamarosan hozzákezdünk a kápolna újjáépítéséhez is – mesélte izgatott örömmel a tulajdonos.

– Jó, nagyon jó – lelkesültem vele.

Megérintettem a falakat. Kezem nyomán összekapcsolódott múlt és jelen eltörölve a hányattatás évtizedeit. Büszkeség és béke töltött el, még ha másé is volt az érdem.

– A felszentelés után kíván majd szólni néhány szót? – kérdezte a feleség.

– Nem – feleltem csendesen.

Végighallgattam a köszöntő beszédeket és az újjáéledés történetét, sétálgattam a kertben, majd egy padon ülve néztem, ahogy az esti fény átrajzolja a kastély íveit. Ruhák suhogtak, és poharak csendültek a nevetések között. Külső megfigyelő voltam most is, alig változott valami.

– Ő a dédunoka? – súgtak össze mind többen mögöttem.

Már-már attól tartottam, megszólítanak. Hogy mesélnem kell. De mit is mondhatnék? Nekem nincsenek történeteim. Emlékem is csak ez, a mai nap…

– Gyere, fiam… – karolt belém váratlanul a nagymamám. – Későre jár. Most már induljunk haza…