Verses interjú Turczi Istvánnal

A verses interjú a nőkről ötlete több költő ismerősömnek is tetszett. Elsőként a József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő, művelődésszervező, irodalomtudós, műsorvezető Turczi István válaszolt. Az ELTE BTK magyar-angol-finnugor szakán tanult, ahol bölcsészdoktori fokozatot szerzett. Dolgozott a Művelődési Minisztérium irodalmi és művészettájékoztatási munkatársaként, a Kilátó című világirodalmi rádiómagazin szerkesztő-műsorvezetőjeként, majd 1993–1995 között a Parnasszus című televíziós költészeti vetélkedő műsorvezetője lett, és 1995-ben megalapította az azonos című költészeti folyóiratot és könyvkiadót, melynek mai napig alapító főszerkesztője. 1997-től a Bartók Rádió Muzsikáló reggel című programjának állandó külsős műsorvezetője, egy évig a Playboy magyar kiadásának főszerkesztője. Az 1980-as évektől kezdve folyamatosan publikál, napjaink irodalmi életének talán egyik legjelentősebb és legsokszínűbb alkotója, verseskötetei, regényei, drámái, rádiójátékai folyamatosan jelennek meg. A Parnasszus folyóirat főszerkesztőjeként feladatának tartja a magyar költészet szolgálatát, az ifjú tehetségek felkutatását és a már befutott szerzők segítését, publikációs lehetőséghez juttatását egyaránt. Alkotói tevékenysége mellett napjaink egyik legaktívabb irodalomszervezője, tagja a Magyar Írószövetségnek, a szervezet Költői Szakosztályának főtitkára, tagja továbbá a Szépírók Társaságának és a MÚOSZ-nak. Költészetéről Kabdebó Lóránt irodalomtörténész professzor írt kismonográfiát Rögeszmerend – Turczi István művének tragikus derűje címmel. A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjasa, tavaly pedig megkapta a Prima Primissima díjat.

„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” Shakespeare. Te hogy gondolod?

 

Már fél napja ülünk az ágyon,

egymás mellett, mint az orrlyukak.

Ilyen az, amikor két ember

emlékroncsok közt túlélők után kutat.

 

S ha alátemet a tények omladéka,

akkor sem jobb módszert tanul.

Egyik a másikra vár, kába ürességben,

szigorúan bizalmatlanul.

 

Az idő most nem játszik; jelenné

avult páros koreográfia szerint,

gondosan szétszabdalt megmaradásban

azonosulnak különbségeink.

 

Az okker-nap mégis őfelé fordul.

Lassú fény csöndjét szívja szája.

Kimondatlan, belső szavak

hullnak teste panaszfalára.

 

Végre elmozdul. Ahogy arcom fölé áll,

saját tükrét nézi: a vágy földi mása.

Terpesztett lába nem tűr ellentmondást.

Alulról szép igazán a felfogása.

 

„Hatnékom van”, szól, aztán elharapja

a következőnek szánt mondatot.

Polip-kézzel nyúl nadrágom felé.

Gombolkozom, tehát vagyok.

 

„Megkoszorúzva női karoktól vallok.” Kosztolányi Dezső. És Te? Kiké azok a női karok?

 

Megint egyedül. Könyvek közt

a bevetetlen ágyon; ágaskodó erény.

Legalább megtudom, mi az e végtelennek

tűnő nincsben, ami mégis az enyém.

 

Lesbia, Cynthia, Delia, veletek kezdődött

a nyugodt, csendes vér elektrizálása.

A bécsi Tiefengrab utcában azután

Zsuzsánna, szép német leán meghágása.

 

Ahogy percről percre nő a kínálati piac,

támadásba lendül ösztön és akarat.

Eljött a pótcselekvés dicsőséges napja:

„Várd meg, Lúcia, míg jól kibaszom magamat.”

 

Sólymocskák, peckecskék, löcskendik,

cégéres vétkekben járatos puncogók,

húgyivók és ebseggűek, szöttyentők

és szekundánsok, lusztig önkéntes véradók,

 

gyertek, csókparázson izzók, tűzhányó-ölűek,

rám eddig sem csak Miléva s Pergola hatott.

Robbantsátok fel a percet, gyertek!

Adyval megáldom a legdúsabb pillanatot.

 

Rámcsukódik az utolsó könyv is. Elég.

Kivárni, kiverni, ez itt a kérdés.

Megint egyedül, vetetlen ágyon, és úgy

veszíteni, hogy mégse győzz: kegyetlen érzés.

„Nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét.” Radnóti Miklós. Hányszor és kik iránt éreztél hasonlót?

 

Egyérintõt játszik a tekintet.

A pillanat közös erõterében májusi

napfény kalandozik. Ahogy ott áll, kihívón,

mozdulatlanul, egy gipszangyal. Ahogy megmozdul:

                                               elektromos áramütés.

Sokat ígérõ a száj széles áramlásvonala. A nyak-

szirtet verdesõ vörös haj-korbács. A szándék

tiszta üvegén átvilágító hellénarc.

Szemében szabadalmazott gyönyör.

 

Ezt a nõt nagyon.

 

Mint egy kontinens, lassan megindul.

Ring a csípõ, feszes és eltökélt, túl megannyi

terheléspróbán, szezonális viszontagságokon. Tériszonyom

kedves tájéka szûk farmerszoknyába zárva.

Régóta várom ezt a percet, ezt a nõt

                                               nagyon.

Hegy- és vízrajzát most 1:1-ben tanulmányozhatom,

megismerhetem bejáratlan útjait, a végcélt, a csatlakozást,

és a csalatkozást is persze. Megrögzött realista vagyok,

s mint ilyen, hiszek a gyakorló gének

                                               mindenhatóságában.

Hiszek az egy test-egy vétek igézetében,

a ritmikus megsemmisülésben. Nincsenek elérhetetlen

vágyaim, biztos terepre vezérelnek ösztöneim.

Végre hurkolódik a két tekintet. Inger és elleninger.

Testek közelgõ hullámverése. A pillanat közös

erõterében fehéren izzó lényeg.

 

Ezt a nõt nagyon,

nagyon.

„Bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait.” József Attila. Szerinted a semmiség köde a nő vagy a férfi számára semmibb?

A nõ, ki a múltamban él, kész hisztorika.

                        Reszket, ha látom, befelé fordul az ágyon

                                               — napközben széttört tükrének mesél.

A romlás bimbaja himbál dekoltázsa alatt,

                        a fél várost zárta szívébe, s miközben rajtam

                                               mulat, masszívan nõtt a glória-szaporulat.

                                                           Így lettünk egyszerre együtt és külön,

                                               mint harapásnyomok az elhalt fültövön,

                                                           megjelölve szépen, félig sem egészen,

                        ami végtére is, nem tragédia.

 

                                                                                                                                                         (Én, a férfi —)

 

Amikor elõször kenõdött szét múzsám rúzsa,

                        és körmöm nyomán kivirágzott a húsa,

                                               és nem éreztem ellen-késztetést

                                                           felfüggeszteni egy újabb bevetést,

                                               és nem indultunk hosszú, belsõ útra,

                                                           semmi gimnasztika, Káma Szútra,

én, a férfi (ezt idézõjel nélkül kéretik leírni)

                                               tudtam: most már késõ, hiába kér

                                                           szabadságot, szerelmet.

Eljött az idõ. Meg kell kezdeni a fegyelmet.

 

„Lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.” Pilinszky János. Éreztél már ilyet?

annyi szép dolog jár a fejemben és annyi

butaság  élni halni remélni szeretni nagy

és még nagyobb szavak  könyörtelenek mint

a gyermekágyi láz  szívemet üresség szorítja

hatezer atmoszférás magány  mibe fogódzhatnék

bennem sincs semmi mihez kezdhetnék kilakoltatva

önmagamból  hajléktalanul  mire számíthatok

ifjúságom rovátkái szétroncsolódtak nyakamon

nem érzem már a tavasz vetkõztetõ ujjait

s lám erõmbõl még büntetésre sem tellett

szememre álomtalan felhõ telepszik  szobámban

köröskörül konokul zakatoló szürke csend

fölöttem csak a szégyen freskói díszlenek

élni halni remélni szeretni  emlékeim

hamujában hempergetett szavak  mindenért

amit valaha együtt tettünk egyedül fizetek

Janáky Marianna