Keresetlen monológok

KIMI-ROKKA (BUDAPEST):
ÍGY SZERETTÜK ŐKET!

Miénk most a szemközti, Nyári-ablak. Grecsó Krisztiánt idézve, egy estére mi is úgy ülhetünk a Régi Zsinagóga fülledt termében, ahogy a szülőket illik szeretni: feltétlenül, kétségbeesve és szerelmesen.[1] A szöveg természetesen igen erős érdeklődésre ad okot, de mit kezdenek mindezzel a fiatalok? 

Egy hőségben üzemelő kávéházban foglalunk helyet, szemben nyolc múzsa teázik pöttyös bögréből, issza a jól behűtött fehérborát, vagy csipeget az elé tett kellék-kekszekből. Fesztelen készülődéssel konstatálják, hogy megérkeztünk mi nézők, miközben szól Szalóki Ági a hangszórókból, hogy mindig az a perc a legszebb perc, amit.

A félkörívben ülőkről hamar kiderül, hogy melyik végzetes szerelem foglyai is tulajdonképpen. Balról jobbra haladva: megismerkedhetünk a Kölcsey Ferenc–Szemere Pál kettős szemerei hangjával Keserű Imre kötelességtudó tolmácsolásában; a Szabó Lőrinc–Korzáti Erzsébet történetet Mándy Zsófia hozza kissé butácska, szőkített felhanggal, ettől az érdektelennek tűnő hanghordozástól lesz érdekes és szerethető alakja; Fedák Sáriként ül előttünk Peller Cintia, akiből bizony kinézzük, hogy tudna ő Molnárral párhuzamos ordítást kieszközölni házasság címén; Erdős Bence nem várt humorral, kedvességgel, és tapintattal beszél Eric Johnsonként Faludyról, Csibe személyét Papp Katika idézi meg kellő elesettséggel; de ott ül még a körben Várady Reginaként Magasi Dalma, aki olyan pikírt szólamokkal képes ismertetni szeretője trükkjeit (azaz, hogy tudniillik Krúdy egyszer csak megszökött Regina lányával, akit később feleségül is vett), hogy őszintén megirigyeljük tőle; Harmos Ilonától a Kosztolányival átélt éveket (Nagy Kata); Szendrey Júliától pedig tiszta szívből nem irigylünk semmit, de még csak meg se fordul a fejünkben, ahogy Forgó Rebeka emlékezetes jeleneteit elnézzük.

Csillapíthatatlan bennem a vágy, hogy felismerjem minden csiklandós történet alanyát, hogy kifürkésszem a titkokat, a lehetőségeket és azok lehetséges kimeneteleit. Jóllehet az irodalomtörténet bővelkedik az írók magánéletének szemérmetlen kiteregetésével, de a felfűtött olvasó még többet akar. Hús-vér embereket, a közelségüket, alkalmat a találkozásra. Nyári Krisztián: Így szerettek ők! – Magyar irodalmi szerelmeskönyv (Corvina Kiadó, 2014) című két részes, tavaly megjelent kötetét olvasva, mintha mindez valóra válhatna. A színpadon immár ott vannak előttünk, az élettörténetekből és töredékekből improvizált szöveget pedig helyenként olyan keresetlenséggel adják elő ezek a fiatalok, mintha megérinthetők lennének általuk a rég halott múzsák. Az író ember talán csak szabadon tud szeretni. Keresztre feszítve ezzel önmagát, és környezetét. Az igen nagy melegre való tekintettel (?), egy-egy monológhullám lecsillapodása után pohár vizeket szolgálnak fel az önkéntesek, amiért ezúton is hála és köszönet. Ugyanakkor eszembe jut az is, ha nem szakítják meg bizonyos periódusokban az előadást ezek a figyelmes gesztusok, kibírható lett volna ekkora adag kortalan bulvár? Minden lehetséges őszinte hang ellenére, mikorra vesztettem volna el az érdeklődésemet? Ha nem terelték volna el a tekintetem néha, valószínűleg unalmasnak és elhasználtnak találtam volna a „minden szöveg vége után egy korty” – megoldást a monológok lezárására. Rendezői felelősség kérdése ez, egy talán még átgondolandó döntésé. Ugyanakkor üde színfoltként viszem magammal ezeket a haloványra pirult arcokat, a KIMI-Rokka tükrében.

Drubina Orsolya

[nggallery id=585]

Fotó: Révész Róbert/Thealter

[1] http://cultura.hu/szub-kultura/nyary-krisztian-szerint-ok-igy-szerettek/