Tiszatájonline | 2015. július 23.

Családtörténetek a vörösiszap-katasztrófa után

INTERJÚ GULYÁS JÁNOSSAL
A Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál Öko dokumentumfilmek elnevezésű programja olyan alkotásokat mutat be, amelyek a természet könyörtelen kihívásaival, valamint az ember és természet összetett és bonyolult viszonyaival foglalkozik. Ilyen alkotás a Mintha nem otthon lennénk… c. dokumentumfilm is, Gulyás János rendezésében. A két részes film kiinduló pontja a 2010 októberi vörösiszap-tragédiát követő hónapban forgatott 4 nap emlékezés című doku […]

INTERJÚ GULYÁS JÁNOSSAL,
A MINTHA NEM OTTHON LENNÉNK… C. DOKUMENTUMFILM RENDEZŐJÉVEL

A Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál Öko dokumentumfilmek elnevezésű programja olyan alkotásokat mutat be, amelyek a természet könyörtelen kihívásaival, valamint az ember és természet összetett és bonyolult viszonyaival foglalkozik. Ilyen alkotás a Mintha nem otthon lennénk…  c. dokumentumfilm is, Gulyás János rendezésében. A két részes film kiinduló pontja a 2010 októberi vörösiszap-tragédiát követő hónapban forgatott 4 nap emlékezés című doku. Az első rész centrumában az akkor megismert diáklány, Viki és családja három éves tortúrája áll, akik azóta is a nagymamánál, bezsúfolva élnek és nem tudták elkezdeni új házuk építését, miközben ők is és a későbbi szereplők is felidézik az akkori napok borzalmait. A második részben a Devecser szélén felépített 89 házból álló Lakóparkban élők mesélnek a kialakult helyzetről, a régi és az új ház viszonyáról, értékeléséről, valamint olyan problémákról és gondokról, amikre nem számíthattak  de az alakuló közösséggé szerveződésről is.

Nehéz ilyenkor eldönteni kinek van igaza…

Gulyás János, Balázs Béla-díjas rendező hosszú és jelentős filmes pályafutást tudhat maga mögött: operatőrként és rendezőként számos dokumentumfilmet készített. A 60-as években kezdett amatőrfilmezésbe testvérével, Gulyás Gyulával, majd mindketten csatlakoztak a Balázs Béla Stúdióhoz.

Gulyas_Janos

 A film készítése során, amikor Ön közel kerül az alanyaihoz, felszínre hoz olyan gondolatokat, problémákat, amelyek a film készítése közben bennük még nem fogalmazódtak meg konkrétan?

– Koncepcióm szerint előriportokat, előbeszélgetéseket nem készítek. Szinte az összes probléma a film forgatása közben merül fel. A Mintha nem otthon lennénk… esetében ez annyiban változott, hogy a dokumentumfilmet megelőzte egy rövidebb forgatás, a vörösiszap katasztrófa után egy hónappal. A katasztrófasújtotta területen ekkoriban egyáltalán nem lehetett forgatni, viszont kaptunk egy hírt, miszerint pécsi diákok emlékfalat építenek Devecseren és ezt jó lenne dokumentálni. Ingyen elvállaltam a feladatot, mert így bejuthattam az elzárt területekre. Az emlékfal elkészítéséhez választottak két-két helyi, devecseri és kolontári diákot is. Őket filmeztem, persze kísérletet tettem arra, hogy a környező területeken is forgassak, de – ebben a filmben benne is van – megállít minket a rendőr. Az egyik devecseri kislány családja is érintett volt a katasztrófában, tönkrement a házuk. Az ő segítségével tudtunk később forgatni más helyszíneken is, ismerte a terepet, tudta, hogy kell kikerülni a rendőröket. Ebből indult ki később a Mintha nem otthon lennénk… című dokumentumfilm.

Gulyas_Mintha_nem

– A dokumentumfilm a 2010-es ajkai vörösiszap-katasztrófa érintettjeiről készült. Milyen módszereket használt az alanyok megközelítése során?

A második résznek, bár az első szöveg- és képrészletei is megjelennek, inkább az újrakezdéssel, a három évvel későbbi állapottal foglalkoznak. A tragédiát különböző hozzáállással fogadó emberek véleményét ismerjük meg és bepillantást nyerünk legtöbbször sanyarú helyzetükbe, és ezáltal a katasztrófa kapcsán felmerülő visszás történésekbe is. A film olyan kérdéseket vet föl, mint, hogy mennyire lehet kigyógyulni a testi és lelki sebekből? Hogy zajlott a mentés? Kártérítést, vagy kárenyhítést kaptak(-e)? Hová költözhettek? Milyen lett a sebtében felépített Makovecz-lakópark? Ezekre a kérdésekre felemás, ambivalens válaszokat kapunk az érintettektől. Tudjuk, hogy a világ más pontjain, történtek az utóbbi időben hatalmas természeti katasztrófák, ahol négy vagy öt év után sem tudták megoldani az emberek lakhatását. Itt azért egy éven belül – annak ellenére, hogy sokan bírálják a felépített lakások minőségét – mégis egy év alatt sikerült a legnagyobb problémákat megoldani.

Gulyas_Janos2

– Az első film elkészítése után tovább kutatott, rendelkezésére álltak a feltételek, hogy elkészítse a második dokumentumfilmet? Volt bármiféle hatása a gazdasági, szociális tényezőkre, voltak emberek akik a film hatására léptek, adakoztak, segítettek?

Egy idő után, a katasztrófa helyszínen nagy lett a káosz, a fejetlenség, mígnem végül ledózerolták az egész területet. Így azok is elvesztettek szinte mindent, akik egy ideig abban reménykedtek  – mint a 4 nap emlékezés c. dokumentumfilmben szereplő kislány családja , hogy majd visszaköltözhetnek a saját házukba, miután helyreállnak a körülmények, megszűnik a fertőzésveszély.

A már emlegetett első forgatás után mindenképpen szerettem volna mélyebben, átfogóbban foglalkozni a témával, így újra pályáztam, borzasztóan kíváncsi voltam és meg akartam mutatni, hogyan dolgozták fel az emberek az eseményeket, hogyan kezdtek el egy új életet az új körülmények között, hogyan élik a mindennapokat. Elfogadták az ötletet.

Gulyas_Mintha_nem2

Miután megjelentünk és forgatni kezdtünk, sokan abban reménykedtek, hogy valamilyen adakozás, vagy segítség érkezik majd, ha jobban megismerik őket, de voltak olyanok is, akik elzárkóztak, hiszen már túl sokszor nyilatkoztak és akkor se történt semmi, éppen ezért többet nem szerettek volna beszélni. Azt tudni kell, hogy rengeteg embernek vitte el az iszap a házát, több haláleset is történt, rengetegen megsebesültek. Sokan segítettek a katasztrófa után, az egész ország adakozott. Tele empátiával voltak olyanok is, akik személyesen vittek dolgokat, végül pedig több milliárd forint is összejött. Az érintettek egyértelműen azt gondolták, hogy ezt az emberek nekik gyűjtötték, de a helyi vezetők másként gondolkodtak, mondván,  hogy a többi lakos is sokat szenvedett, mert hetekig, hónapokig mentek a sarat szállító teherautók. Azt akarták, hogy a pénzből részesüljön az egész közösség, ezért felújítottak egy óvodát, a főteret, tehát ilyesmire is költöttek a pénzből. Nehéz ilyenkor eldönteni, kinek van igaza.

Sirbik Attila

Fotó: Brestyánszki Bernadett