Még többet Babitsról és kortársairól!

BABITS ÉS KORTÁRSAI

Soha ígéretesebb könyvcímet: Babits és kortársai. És az, hogy ő meg a kortársai: semmikor előttük ennyi alig fölérhető lélek, hangszínben, okosságban, teljesítményben, és a sereglet java széles műfaji spektrumon, a kivételesek saját életük kompozícióját is felelősséggel és etikával téve teljessé. Semmikor ennyi összefüggő és mégis külön hajlamú, külön birtokú egyéniség – ennyi egészen máig sem elsajátított lecke. Babits és kortársai: Adytól Juhász Gyuláig, Kosztolányitól Osvátig, Tóth Árpádtól Krúdyig, Móriczig, Ignotustól Riedl Frigyesig: íme, néhányan, éppen csak a nevek végett; és még legalább háromszor ennyi óriás. Izgalmasan változatos utak…

Száz év előtti arcok? Régi dolgok? A többség csaknem. S mégis itt vannak velünk, nem csupán ásványi fényükkel, hanem beleszívódva mondatainkba, ízlésünkbe. Ki ne irigyelné, mondjuk komolyságukhoz passzoló malíciájukat, a tehetség termő fölényét, pedig állítólag nem a legkorlátlanabb szabadságban nyílt ki, és nem is Karinthyé a példaként idevett, fájóan majdnem-igaz bonmot, miszerint Shakespeare egy jó helyen és jó időben született Prém József. (Írjon ma valaki ilyen, az Adyéval vetekedő rebellis tűnődéseket: vagy meg sem rezzen a levegő, vagy a fejét veszik. Mintha a kettő nem volna ugyanaz!) Hol van, aki ne az ő hangjukra kapta volna fel először, s úgy istenigazából a fejét, és ne az ő osztozni kitett szigorúikat hallva: micsoda fenséges, egyszersmind micsoda sanyarú büszkeség az írás!

És most ők jönnek sorra, róluk szól a szó: Babits és kortársai, egy antológia erejéig. S igaz, egy antológia nem mondhat el róluk mindent. De ha már szerzői nem esnek térdre, viszont őszinték, szókimondóak, eredeteik, s legfőképp érdekesek – megtették, amit tehettek: a kíváncsiak számára fénybe vonták a kincset. Mert te, Hálás Utókor, amennyire kegyes és vigyázó vagy, annyira léha is, léha az emlékezeted.

Komoly sértéssel érne fel a gyűjtemény szakértő szerkesztőinek magyarázni: a Babits és kortársai – tetszik, nem tetszik: legelsősorban nem könyvcím, eleve foglalt, a magyar fül (s pláne az irodalomra érzékeny érzékszerv) számára legelsősorban egy lendületes, színgazdag, sokrétű metafora (éppen Babits és az ő kortársai gondoskodtak róla, hogy így legyen). Sőt: jelenség. Ha netán felejtjük, a szellem nélküli irodalmiaskodással kollaborálunk. Hadd fejezzük ki ezt az izzó sejtelmet izzó szavakkal: a Babits és kortársai világirodalmi párhuzama lehetne példának okáért a Hemingway és kortársai, persze, százszorosan asszociatívabb felhanggal, de a dolgoknak ugyanavval a szerfelett bonyolult szövevényével, amit a tények, érzetek és az idő, a távlat egy nagy név tulajdonosához és annak kortársaihoz kétségkívül hozzáad. S vajon az érdeklődő olvasóról feltehető, hogy az elképzelt (vagy valós) Hemingway-antológiában elszántan keresgélne egy tüzetes tanulmányt, mely Rocky Marciano munkásságát szálazza? Ő profi bokszbajnok volt 1952-től 1956-ig. (49 mérkőzéséből 46 knock out győzelem.) Lehetséges, hogy a fél világ haverjáról, a Papáról valakinek Rocky jut eszébe elsőnek, ez is lehetséges.  De alig valószínű. Fájdalom, az említet sportman-nek százszor több köze van Hemingwayhez, mint Babitsnak Rejtő Jenőhöz. (Jellemző, hogy egy helyütt Babits azt írja, a komikum a művészet mellékterméke. Tessék vitatni!) És a Babits és kortársai egyik bravúrja éppen az, hogy a három editor egy Rejtőről faragott tanulmányt csak-csak odaszorított Babits neve alá. (Rejtő mester hívei pedig nyilván párás szemmel olvassák, hogy kedvencük egyik hőse „mennyivel magasabb rendű ideologikus apparátusként működik” […], noha „gyakorlatilag korlátok nélküli szubjektumképző apparátusként működhet, méghozzá ideológián kívül, így [paradox módon] kvázi együttműködve saját valóságának alkotójával: az íróval.” E gyöngyszemet adományozó Vigh Bence pedig már-már művészi fokon brillírozik a terminológiával.)

Majoros Györgyi, Sipos Lajos és Tompa Zsófia kötetszerkesztők magyarázzák is ígéretesen keresztelt kötetük anyagát. A Babits és kortársai egy hasonló című, mesterszakos és doktori iskolai hallgatók munkáira alapozó konferencia előadásainak bővített, szerkesztett változatát adja. Nincs is evvel semmi probléma, még ha enyhén szólva túlságos tágkeblűség is Vörösmartyt (ahogy a szerkesztők győzködik erről a publikumot) Babits kortársának tekinteni. Vörösmarty talán az első nagy nihilista költőnk. („Az ember fáj a földnek…”) Túl a költő-ős alapos méltatásán Babits hol, mikor nihilista? Eszmék, filozófiák, vonzalmak, verszene alapján inkább kortársa Dante, vagy éppen Swinburne. Amúgy meg a kétségbeesés még nem nihilizmus. Babits kétségbeesése sem.

A kötet – legalább terjedelemre nézve – sokszorosan többet köt az olvasó orrára a babitsi szellem jelenlétéről például Pilinszky, Petri, Oravecz, Határ műveiben, mint amennyire a Babits-féle Ady-képet árnyalja. Elég különös! Szerencsére a tudós dolgozatok némelyike nemcsak egy szűk kört keres, nemcsak az exkluzív olvasói igény lekötelezettje. G. Tóth Franciska, Haász Gabriella, Vizniczki Anita, Hegedűs Linda, Rippl Dóra, Szalagyi Csilla alig zárkóznak önnön tudósságukba; dolgozataik nem könnyű esti olvasmányok, de mindegyiküké megéri az intellektuális befektetést.  Úgy látszik, Csinszka sajátságos vonzalma helyes nyitány volt, Babits mégiscsak inkább a nőké.

A róla és kortársairól szóló könyv – fenntartva fenntartásainkat – mégis okos könyv. Magasra és mélyre tekintő; ha nem is lát mindig olyan magasra és mélyre, mint szeretné. Néha a kertalji patak méltóbb képét mutatja a természetnek az olajszennyes tengernél.

Úgy van: okos könyv a Babits és kortársai, csak talán nem ártott volna szigorúbban szem előtt tartani, hogy a doktori eszességek köz elé bocsátása kötelezettségekkel jár; legelőbb is: jobban esne olvasni, ha kevesebb a stíl-merénylet, kevesebb az affektált szakmaiság. („…az összefüggéseknek mondhatni ellentmondva” – legyen stílusbaki, de emez feledhetetlen: „Az érintés, mint látjuk, nemcsak tematikusan jelenik meg, hanem a birtokos felismerhetetlenné tételével strukturálisan is: a szövet-szöveg végső átnedvesedése után a re-prezentáció különbségekkel operáló terepén valósul meg a megkülönböztethetetlenség közvetlensége.” Atyaisten! Mit kell kibírnia édes anyanyelvünknek?)  Nem éppen Babits mondja? „Ahol emberekre teendő hatásról van szó, ott minden gondolatnak helyértéke van, mint a tizedes számrendszerben a jegyeknek.” De! A jó előadás, a jó stílus „nemesen egyszerű és tárgyhoz mért”. Úgyhogy: bizonnyal elkélt volna egy alcím, evvel előre inteni az úgynevezett egyszerű (s annál inkább becsülendő) olvasót, hogy ezúttal Babits Mihály és kortársai okán kész és leendő érdemdús tudósok elsősorban egymáshoz szólnak, egymást akarják érteni; s a szakmán kívüli a tárgyhoz mért, nemesen egyszerűt nem okvetlenül itt leli. (Egyébiránt tényleg egyetlen lelki GPS sem gyújtott rá, hogy Babitstól irány Tóth Árpád, Juhász Gyula, Móricz? Kimeríthetetlen tematikák! S a kötet hiányai.)

No, igen: ezzel együtt is adatik választék: ennek a mi, hétköznapinál kissé intenzívebb érdeklődésű olvasói világunknak is jut. Salah Rana: A nemzeti identitás megjelenése Babits Mihály esszéiben, tanulmányaiban, Mórocz Gábor: Babits Mihály és az antiintellektualizmus, vagy Híz Ágnes tanulmánya Szent Ágoston és Babits összefüggéséről – ismét és ismét olvasásra ajánlott munkák.

A többi megfeszített szellemi, hivatásbeli küzdelem lesz; bányászat egy szakma belvilágában. Nehéz tusa. Közben kívánjunk sok jót a tudománynak.

Amúgy: Babits eredeti szavai is annyi súlyt vesznek magukra, amennyit csak elbírnak, szavainak azonban sosem csupán a funkcionális jelentőség a határértéke, hanem az is, ahogyan mondja. Hogy minek szajkózni efféle, régtől tudvalévő dolgokat? Csakis a formátlanság megvetése végett. S aztán hadd halljunk még és még Babitsról is, kortársairól is.

 Kelemen Lajos

(Napkút Kiadó, Budapest, 2015  392 oldal)