A kürti harminc

DEBRECZENI TIBOR KÖNYVÉRŐL

A történelem úgy hívja azt az időszakot, ami a tegnapi naptól visszafelé számítódik, akár száz évre visszamenőleg is, hogy jelenkor.

Debreczeni Tibor, a magyar drámapedagógia „atyja”, és 87. évében is aktív művelője, sokadik könyvét jelentette meg, ezúttal a tiszakürti önkormányzat támogatásával.

Három dologról szól a mű valójában: a barátságról, a tevékenységről és a boldogságról. Igaza van a szerzőnek: amikor tevékenykedünk, nem is gondolunk bele, hogy milyen boldogok vagyunk! Pedig, ahogy felesége, Vilka asszony is mondja az egyik részben, milyen jó, hogy tudunk dolgozni! Hogy örömünket leljük a szépen lenyírt fűben, az összeszedett zöld ringlóban, a megkapált kiskertben…  Mindegy, kié lesz, mi lesz a sorsa: most öröm nekünk… De a legszebb, amikor átadjuk magunkat a boldogság érzésének, elfáradt, de még ép lábunkat egy lavór langyos vízben áztatva… S ekkor bennünk van az elmúlt idő is. A szülői ház, a nagyszülők, a gyerekkor, az a szép fényes nap, a boldog időkből…

Debreczeni Tibor könyvét három szempontból elemzem: Mit adott nekem, az olvasónak, mit a kürtieknek és a Kuckós társaságnak, s mit a szerzőnek, önmagának.

Nekem azt, hogy láttam cseppben a tengert. A magyar közelmúlt történelmét egy kis település tükrében. Láttam, hogy változtatták az idők szelei a lét-körülményeket. Hogyan fejlődött – bizonyos értelemben vissza – a lassan polgárosodó, sok civil szerveződéssel gazdag élet, vegetáló, perspektívátlan létté. Mit jelentett a TSZ-esítés és mit a rendszerváltozás. Egyik se azt, amire az ember vágyik.

Személyesen világító fáklya számomra e könyv. Egy emberpár életéről ad képet. Egy értelmiségi magán-akciójáról, a világ ellenében. Hogy nem hagyta el magát akkor se, amikor már mindenki leírta, nyugállományba helyezte S ők működtették a Kuckó- egyesületet. Visszataláltak vidéki gyökereikhez, amelytől lélekben sose szakadtak el. A legyőzhetetlen ember, az egymáshoz hűséges két társ képe az, ami szégyenkezéssel tölt el, saját olykori csüggedéseim miatt, és egyben erőt ad, amikor a csalódások lehangolnak.

A kürtieknek is tükör e könyv. Milyenek vagyunk: hát, ilyenek, és olyanok is… Van köztünk dolgos, aranykezű, van alkoholista, életunt. Van megbízhatatlan és szavatartó. Van mély gondolatú és felszínes, csúnya szájú. Fogyunk, lézengünk. Látszik, hogy a szappanoperák nézésével múlatjuk az időt. Ezekből adunk nevet a gyermekeinknek. Itt a multikulti. A Bogaras gazosodik. Üresen kong a templom. De van arborétum, Szent Iván napi tűzugrás, és vannak országos kulturális találkozók, énekkarok, táncosok… Kuckós rendezvények, és egyebek. A Kuckós programok gazdagsága lenyűgöző. Hogy olyan nagy személyiségek is, mint a Hídember főszereplője, eljön ide barátságból. S hogy a kis közösség mennyi kincset tud adni egymásnak! Micsoda előadásokat produkált a kör! Hogy mindenkiben mennyi érték van! Milyen jó együtt lenni! Micsoda anyagi és szellemi áldozatkészséget, összefogást mutatott fel ez a kis társaság! S mindez egy ember szervező munkájának köszönhetően. Aki mögött azonban ott áll egy törékeny, de vasakaratú kis asszony: „Anyánk”, ahogy Juhász Laci, az egykori tanítvány – ma már nyugdíjas nagypapa ő is – mondja…

S az írónak mit adott? Hogy elgondolkodott, miért is élünk. Elmennek mellőlünk egymás után- s mi még itt vagyunk. Valami feladatra, nyilván… „Oda túl nem látszik a part, de a hóban a sok nyom, mind mind odatart…” S hogy mégiscsak érdemes hinni, a „van vagy nincsen Úrban”, mert nem lehet hinni semmi másban…

A jelenkor egy darabkája elevenedik meg a könyvben, cseppben a tenger. Események és gondolatok, eszmetörténet, gazdaság- és politikatörténet, sűrítve.

Megismerjük belőle a paraszti gyökereihez visszatérő városi értelmiségit, látjuk a rendszerváltozást a vidéken, a diszkontinuitás után helyreállítani próbált létezést. Ami, legyünk őszinték, mérsékelt sikerrel járt. A diszkontinuitáson azt értem, hogy 1949 után a politikai rendszer változása által hozott folyamatok megtörték a magántulajdonosi szemléleten alapuló gazdálkodást, s a csírájában meglévő polgári lét elemeit is. Az 1990-es rendszerváltozás szétzilálta azt, ami úgy-ahogy kialakult és sajnos, e vidék életlehetőségeit még annál is kedvezőtlenebbé tette, mint korábban, a kádári időkben volt. A perspektívátlanság, a megélhetés nehézsége. A munkalehetőségek hiánya, az ideológiai káosz. A segélyekre támaszkodás, a munkát vállalni akarók egyre kisebb száma. A közösségi élet elsorvadása, az üres zenebonába fulladó „falunapok”. A politika vargabetűi. Mindez tükröződik a lapokról. De az is, hogy a gyökerekhez vissza-visszajáró következő generációk lassan elmaradoznak, érdektelenné válnak. Kinek hagyjuk akkor örökül, amit építünk-szépítünk?

„Embernek rév, a gyors időnek partja nincs, elszáll, s mi meghalunk” – írta Lamartine. Főszereplőink, Tibor és Vilka, a 65 éves házas pár, 30 évvel idősebbek lettek a Tiszakürti birtok megvétele óta. Sorra hagyják el őket a rokonok, a barátok, s a mennyei mezőkről integetnek feléjük. Persze, hogy szomorkássá tesz bennünket is kissé az elmúlás hangulata… De valójában az a legfájóbb, hogy álmaink sorsát látjuk. A rendszerváltás félresikeredését, a perspektíva nélküli jövőt… A sok kudarcos életet…

A könyv alaphangulata mégsem a lehangoltság. Fantasztikus az a teljesítmény, az alkotó-teremtő erő, amit a Debreczeni Tibor – Kósa Vilma emberpár bemutat. Ahogy Tibor a semmiből újra teremtette önmagát, nyugdíjazása után megalapítja a Drámapedagógiai Társaságot, kialakította a Kuckó Kört, ahogy összetartja máig immáron több mint negyed százada a csapatát, ahogy társai, tanítványai segítenek neki ebben – ez nem semmi! Ahogy Vilka asszony türelemmel alakította életkörülményeiket, motorja, lelke volt a családnak és a közösségnek is, ahogy kapcsolatot teremtett mindenkivel: egyszerűen csodálatos. Roppant érdekesek a kürtiekkel alakuló sors-fonatok, összekapcsolódások, szomszédok, mesterek, segítők, személyiségek bemutatása. A múzeum létrehozása. A kuckós társaság kürti rendezvényei, oda meghívott vendégei. Nem mulasztja el sokszor hangsúlyozni a szerző, hogy mindezt ingyen tették. Eperjes Károly, Mányi Pista és a többiek is… Igen, pénz nélkül is lehet sok mindent megtenni, elérni! De azért látni kell, hogy valakinek mindig benne van a pénze, s emellett sok munkája is az eredményekben…

Olyan ez házaspár, mint egy kétszemélyes „intézmény”. Kósa Vilma, aki Szamosszegen emlékparkot hozott létre a kommunizmus áldozatainak, a szülőföldjükről elhurcolt, elüldözött, meghurcolt embereknek. Debreczeni Tibor, a tanár, népművelő, író előadó, akiről még ötven év távlatából is csodálattal emlékeznek meg a máig vonzáskörében maradt tanítványai. Azt hiszem, ez egyedülálló teljesítmény. Kettejük, s főképp a Tanár úr hatalmas ambíciója nélkül nem jött volna létre ez a kulturáliseredmény, amire Kürt is, de a Kuckó Egyesület is büszke lehet. Mozgatója tevékenységüknek, hogy a Köz szolgálata mindenekelőtt való! Hogy a kultúra közkincs, és nem csak a hivatásosok munka-feladata, hanem mindnyájunké. Tanárok voltunk? Nem szűnünk meg tanítani, akkor se, ha „hivatalos” tanítói pályánk véget ér. Mérnökök, könyvtárosok, orvosok vagyunk? A kultúra terjesztése, élesztése, életben tartása akkor is feladatunk. Ahogyan a könyvben megfogalmazza a szerző, hogy mit is felelne Szent Péternek arra a kérdésre: mit csináltál a földön, fiam?

„Közvetítettem, Uram.  Olyan igéket, amelyeket igaznak éreztem”

Világító fáklya e házaspár élet-teljesítménye. Példa, amit folytatni, követni kell. Megismertetni sokakkal. Kulturális mém e páros. Bárcsak másolódna, terjedne el minden, amit felmutattak, szerte a hazában, s átvennék a következő generációk is. Lesz-e folytatása?

No, ez a legnagyobb és legfontosabb kérdés.

Botos Kata