Tiszatájonline | 2015. július 15.

Django/Zorro

Ahogy a képregény, részben a szuperhős-adaptációk következtében egyre nagyobb népszerűségre tesz szert Amerikában, sőt, a világon, már egyre kevésbé meglepő, hogy neves prózaírók vagy éppen filmrendezők is kipróbálják magukat benne. Joss Whedon, Richard Donner és Kevin Smith éppúgy megírták a saját képregényüket, ahogy Stephen King, Joe Hill vagy Orson Scott Card. Quentin Tarantino a filmvásznon Jamie Foxx alakította Django történetét szövi tovább ebben a formátumban […]

Ahogy a képregény, részben a szuperhős-adaptációk következtében egyre nagyobb népszerűségre tesz szert Amerikában, sőt, a világon, már egyre kevésbé meglepő, hogy neves prózaírók vagy éppen filmrendezők is kipróbálják magukat benne. Joss Whedon, Richard Donner és Kevin Smith éppúgy megírták a saját képregényüket, ahogy Stephen King, Joe Hill vagy Orson Scott Card. Olykor tervezett, de meghiúsult filmprojektek vándorolnak át a panelek (összehasonlíthatatlanul olcsóbb) világába, olykor az adott alkotó egyszerűen csak kíváncsi, mire lenne képes ezen az ismeretlen területen, ki akarja próbálni magát valami újban. Chuck Palahniuk épp mostanság írta meg képregényben a Harcosok klubja folytatását, jövőre William Gibson jelentkezik az első comicjával, Quentin Tarantino pedig a filmvásznon Jamie Foxx alakította Django történetét szövi tovább ebben a formátumban.

Igaz, nem egyedül, megkapta maga mellé a veterán képregényest, Matt Wagnert. A Django folytatásának ötlete elvileg a Dynamite Entertainment kiadó egyik fejesében fogalmazódott meg, aki aztán összesusmogott róla Tarantinóval, de ez még csak a sztori fele. Mivel Zorro karakterének jogai évek óta a Dynamite-nál vannak, felmerült az ötlet, hogy a rabszolgából lett fejvadász és a feketeruhás lovas útjai akár keresztezhetnék is egymást – így került a képbe Wagner, aki számos nagy sikerű és kritikailag is elismert Zorro-képregényt írt. Az ötlet végül egy hétrészes sorozat képében manifesztálódott Esteve Polls rajzaival – az utolsó rész nemrég jelent meg.

Layout 1

A történet viszonylag egyszerű, mondhatni, tipikus westerndramaturgiára épül: vannak a jófiúk, és vannak a rosszfiúk, és előbbiek a várható bonyodalmakat letudva leszámolnak az utóbbiakkal. Mindennek a savát-borsát Zorro és Django találkozása és együttműködése adja – a karakterek már kapásból az első rész második oldalán találkoznak egymással (üdítő megoldás a hasonló crossoverekhez képest, amelyekben a hősök összefogására a fináléig vagy legalábbis a sztori közepéig kell várni), és az idősödő Don Diego de la Vega némi banditákkal vívott gyors küzdelem után felveti, hogy szívesen alkalmazná Djangót testőrként.

De la Vega Arizonába tart, ahol egy önjelölt, valószínűleg csaló és egészen biztosan gyilkos helyi kisherceg uralmát, zsarnokságát készül megdönteni – Django pedig hamarosan rájön, hogy az arisztokrata úriembernek aligha van szüksége testőrre. Egy barátra és bajtársa viszont annál inkább.

A képregény legérdekesebb része nyilván az, hogy Tarantino filmekből jól ismert stílusjegyei hogyan nyilvánulnak meg ebben a számára új környezetben. Érzésem szerint a rendező jócskán rábízta magát írótársa tapasztalatára, mert bár természetesen akadnak határozottan rá jellemző dialógusok és szituációk, a képregény inkább a veterán Wagner életműbe illik patentosan bele. Rutinosan, a kellő fordulatokkal, hősiességekkel, gazemberekkel és leszámolásokkal végigvitt sztoriról van szó, szívében természetesen Django és de la Vega kapcsolatával.

Django-Zorro - Digital Exclusive Edition 003-023

Előbbi olyasféle mentorként tekint utóbbira, mint a filmben Schultzra, de nem a különböző hátterekkel érdekesebbé tett férfibarátság és kölcsönös tisztelet és megbecsülés jelenti az egyetlen párhuzamot a mozgóképes előddel. Tarantino a képregénnyel életben tartja a Django elszabadulnak azon, korábbi műveire nem igazán jellemző mondanivalóit, érett témáit, mint a rabszolgaság, a kizsákmányolás vagy az osztálykülönbségek – még Leonardo Di Caprio „a feketék alsóbbrendűek”-kifakadásához is kapunk hasonlót, bár ezúttal más népcsoportra (illetve konkrét társadalmi osztályra) vonatkozóan, és drámaibb körülmények között.

Igaz, a Django/Zorróból hiányzik az az erő és vadság, ami a filmet hajtotta, Wagner is írt már ennél jobb képregényeket (Zorróval is), a képi világ pedig eleve pusztán egy átlagosan jó szintről indul, ahonnan aztán sokat romlik a fináléra (Polls rajzai idővel elsatnyulnak, valószínűleg nem tudta összeegyeztetni a színvonalat a határidőkkel), de az eredmény így is egy szórakoztató, élvezetes, klasszikus stílusú ponyva-képregény.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=571]