Nagíb Mahfúz: A király

A föld fia, egy gyom sarja, itt nőtt fel a kertben, al-Ataba régi terén, senki sem tudta ki fia-borja; mocskos kezek ápolták, kenyérhéjjal etették, galabeyába öltöztették és megfosztották a személyiségétől is. Aztán egy nap, mikor már nagyra nőtt, erős, igazi ember lett, ahogy az utcán mászkált, egy járókelő rámutatott, és nevetve kiáltott fel:

– Jé! Nézzétek, tisztára olyan, mint a királyunk!

A király! Tudta, hogy van az országának egy királya, sőt, egyszer régen a távolból már látta a kíséretével.

De vajon miért mondta ezt ez az ember?

A mutogatások és a meglepett pillantások egyre többször megismétlődtek.

Vajon tényleg hasonlít a királyra? Lehetséges ez?

Az al-Azhar utcában lévő bútorbolt kirakatában lévő tükörben nézegette magát, nézte a királyt. Szóval ez ő, a király! De sem a galabeya rongyossága, sem arcának piszkossága nem fedte el a megdöbbentő hasonlóságot.

Megmosta az arcát, megfésülködött, és fel s alá járkált a téren.

A hatás nem maradt el. Az emberek mutogattak rá, összesúgtak a háta mögött, ő pedig büszkén mosolygott, lám, milyen felbecsülhetetlen érték is az ő külseje. Az idő múltával a kerület népszerű figurája lett, úgy emlegették, hogy „A fenség”, „August király”, „második Farouk”.

Az emberek azzal magyarázták a hasonlóságot, hogy a jelenlegi uralkodó apja, a néhai öreg király meglehetősen szabatos szerelmi életet élt.

Ki tudja, ki tudhatja… meglehet…? Talán elképzelhető, hogy…? Vajon a…?

A megjegyzéseket megtiszteltetésnek vette, hiszen a gúny tulajdonképpen a kékvérű Mohamed Ali dinasztiának szólt. Ő maga semmit sem tudott, sem az apjáról, sem az anyjáról, ki tudja, kik voltak. Őt annakidején a földön találták, meztelenül, vagy pólyában, és a természet karjaiban nőtt fel, mint ősei hajdanán.

Képzeletében eljátszott a vélt, ismeretlen származásával, azt gondolta, hogy hasonlatossága a legnagyobb isteni áldás.

Tény, hogy impozáns megjelenése megvédte őt a csavargólét borzalmaitól, sőt, a rendőrségi gumibottól is. Igaz, a csavargók és zsebtolvajok között nagylelkű ember volt.

– Ha majd megcsinálod a szerencséd – mondták neki a társai –, akkor se felejts el minket!

Megígérte, hogy nem felejt el senkit, és megvédi őket, de leginkább a fantasztikus álmaihoz ragaszkodott. A hasonlóság híre eljutott a rendőrséghez. Nyomozók keresték meg, jegyzőkönyveket vettek fel, amikben az volt: „Magassága, megjelenése és arca egyezik, kész csoda”. A főfelügyelő úgy döntött, hogy maga is megnézi ezt a csodát. Behívatta, és elképedten vizslatta a fiatalembert, majd azon kapta magát, hogy úgy gondol a férfira, mint egy valós problémára. Mit csináljon? Hagyja figyelmen kívül, mint egy tréfát, vagy helyezze megfigyelés alá, esetleg tartóztassa le? Egyik se tűnt jó megoldásnak, úgy vélte, az a legjobb, ha beszél a Belügyminisztériumnál lévő felettesével, akivel egyébként közeli rokonságban állt. A nyomozást végül lezárták. A Védelmi Központban teljes volt a zűrzavar, mert nagyon komolyan vették az ügyet.

– Ezzel csak az eredménytelenül lezárt ügyeink szaporodnak, majd elővesznek minket azzal, hogy „mi a fenét csináltak, uraim?”.

– De hát mit tehetnénk?

Végül az történt, hogy a fiatalembert letartóztatták, Tor börtönébe vetették, mint közveszélyes bűnözőt. A probléma megszűnt, a rendőrség megnyugodhat, második Farouk király feledésbe merül.

De elérkezett a júliusi forradalom, és szétverték a régi rendszert.

Egy újságíró cikket közölt a száműzött királyról, akit az előző rendszer börtönbe vetett. Ennek következtében a fiatalembert szabadon bocsátották, ő pedig visszatért a csavargókhoz, ezúttal illúziók nélkül, és hálát adott Allahnak, hogy egyáltalán kiszabadult.

A magazinok címlapon közölték a képét, és hirtelen olyan híres lett, amiről sohasem álmodott.

Egy filmvállalat úgy döntött, dokumentumfilmet készít a forradalmat megelőző rendszert megnyomorító korrupcióról, és a királyt is megszólaltatják benne.

A fiatalembert meghallgatásra hívták. Teljesítményével nem voltak elégedetlenek, egyszerű volt ugyan, de híres interjúalany. A produkció ellenére a siker útja nem nyílott meg előtte, mert semmi különleges tehetségéről nem adott tanúbizonyságot. A hatóságok végül arra jutottak, hogy túl sok történet kering már a fiatal férfiról, túl gyakran közlik a fényképét. Ráadásul egy új, korábban figyelmen kívül hagyott problémával szembesülhettek.

– A mi népünk tisztességes – mondták –, de valószínű, hogy élnek köztünk olyanok, akik szimpatizálnak a korrupt királlyal, a fiatalember létezése önmagában is ösztönzőleg hathat…

– Tiltsuk le a sajtóról!

– A legjobb lenne, ha teljesen eltűnne!

A fiatalember azt hitte, a forradalmat követő új korszakkal ő is újjászületett. Az a kis szerep, amit a filmben kapott, nagy ambíciókat ébresztett benne, minden áldott nap várta, hogy végre elismerjék, vagy kitüntessék. A türelmetlenség megkeserítette életét, de azzal vigasztalta magát, hogy Allahnak bizonyára célja van azzal, hogy ezzel a kinézettel teremtette…

A király egyszer csak minden ok nélkül eltűnt.

Soha többé nem látták őt a szokott időben és helyeken.

Úgy tűnt, Allah nem minden ok nélkül tűntette el…

Fordította: Boda Magdolna