Játszani vagy énekelni?

ALFÖLDI VARÁZSFUVOLÁJA

Alföldi Róbert Varázsfuvolája csak a vadállatokat igézte meg, a vad operarajongókat nem. Különféle fórumokon hangoztatják mélységes viszolygásukat az előadással kapcsolatban. Közben meg a produkció a szegedi félnyilvános főpróbán és az Armel Operaverseny Thália Színházbeli előadásán zajos sikert aratott.

Mit csinált Alföldi a darabból, ami ilyen viharos érzéseket vált ki?

Színházat.

Komolyan vette a drámát, a hősöket, a konfliktusokat és a zenét. S közben persze fittyet hányt a hagyománynak.

Az előadás egy elmegyógyintézetben játszódik. A nyitójelenetben Tamino nem kígyóval küzd, hanem három dámával, akik erőszakkal tuszkolják be egy sarokba és slaggal mossák le. Mintha detoxikálóban vagy az addiktológián lennénk, ahol egy részeget vagy drogost kezelnek. A kígyó szerepét a slag játssza.

Sarastro az intézet főorvosa, az Éj királynője a főnővér. Szeretnék előírni Paminának, hogyan viselkedjen, és bebeszélik neki, hogy beteg. Hamar kiderül azonban, hogy nem annyira kezelésre, sokkal inkább megértésre és szeretetre szorul.  Taminóval azért küzdenek, hogy egymáséi lehessenek. Nem megfelelni akarnak, hanem boldogok szeretnének lenni. A herceg mai köznapi ruhát kap, Pamina pedig kék kórházi hálóinget. Időnként fölcsúszik, láthatóvá válik a bugyija is. Ez azonban cseppet sem erotikus vagy illetlen, kiszolgáltatottságát sugározza. Alföldi komolyan veszi a szenvedélyeket, amelyek ebben az előadásban fölerősödnek, néha elemi erővel törnek föl.

A varázsfuvolát egy piros szívószál játssza. Ha elég erős hittel fújsz bele, zenélni fog! – üzeni a rendező. Harangjátéknak is megteszi egy pirulákkal teli gyógyszeres üveg.

A két fiatal első találkozásukkor minden finomkodás nélkül öleli át egymást, és homlokukat szorosan egymáséhoz nyomják: összetartozásuk erős, és sorsszerű. Áriájában Monostatos befekszik az alvó Pamina mellé az ágyba, s miután végigtapizta, ráfekszik, meg akarja erőszakolni. (Kiss Tivadar barna arcszíne ezekben a napokban szíriai menekültet idéz föl.) Papageno és Papagena szerelme egészen más, viszont boldogan hemperegnek ugyanebben az ágyban, erős testi vággyal érintik egymást, a végén pedig magukra húzzák a paplant.

Megannyi szuggesztív, pontos színházi pillanat. A nyersesség bizonyára nem volna a szerző ellenére, a maga is nagy pajzán volt. Alföldi, a prózai rendező fürdik a hosszú dialógusokban is, énekesei kitűnően adják elő a német nyelvű párbeszédeket. Mindenkiről süt, hogy konkrét instrukciókat kapott, pontosan tudja, hogy kicsoda, mik a szándékai, az érzései, a kínjai, és ezek megjelenítéséhez hatásos gesztusokat kapott. Szélpál Szilveszter például belépőjében briliánsan játssza el, hogyan csal be és fog el kézzel egy madárkát. Nem egy kövérkés, hatalmas hangú basszbariton mórikálja magát a rivalda előtt, hanem egy atlétikus fiatalember játssza be a színpadot teljes széltében-hosszában-magasában. Könnyed, világos baritonján dalolja a szólamot.

Hanczár György Taminóként tinédzsernek hat. Színre lépésekor megalázzák. Így aztán erős kontrasztot ad az az erős hit, ihletettség, amivel a Képáriát megszólaltatja – koncentrált, fényes hangon, szép frázisokkal. Egy ígéretes tehetség első diadala.

Gregor József mondta mindig, hogy nem szereti Sarastrót, mert végig hazudja a darabot. Alföldi is hasonlóan fogja föl az idősebb generáció két képviselőjét. Az E-dúr ária nem emelkedett hitbeszéd, hanem ájtatos kioktatás, amitől Pamina frászt kap. Jekl László basszusa színtelenül szül, sikertelenül küzdött a mély hangokkal is. Bár ez a varázstalan orgánum most voltaéppen passzol is a rideg főorvos karakteréhez. Hogy két áriája emelkedett ima volna? Mit tehetünk, ha egy mai fiatal ezeket ájtatos szócsépélésnek hallja? Marlene Assayag plasztikusan hozza az önző, önimádó királynő figuráját. A hang igazi sötétebb tónusú drámai koloratúrszoprán, bár az általam hallott két estén futamok inkább kigyúrtnak hatottak, nem könnyednek és fölényesen virtuóznak.

A szerelmespár nem bolond, csak környezetük akarja őket erről meggyőzni. Ezt legvilágosabban Kovács Évától tudjuk, aki a neurózis ezerféle kéz-,  és fejmozgásait produkálja az orvosok, nővérek, fogdmegek társásagában, és nyomban kisimul a normális emberek, Papageno és szerelmese közelében. Alföldi sok kiáltozást, üvöltést kér énekeitől, legtöbbet Paminától. Ez bizonyosan nem használ a lágy, behízelgő hangképzésnek, bár illik az érzelmi túlfűtöttséghez. Kovács ennek ellnére szép tónusban énekli végig a szólamot. A rendező sok mozgást kér, néha futólépésben, máskor létrát mászva. Ám ha alaposabban megvizsgáljuk, föltűnik, hogy ezeket az énekmentes részekre adagolja, s amikor nehéz a nóta, békén hagyja énekeseit, vagy minimális mozgást kér csak. A primadonna és a bonviván szerelme éteri, bár viharos, a táncos komikus és különösen a szubrett tele van földi vággyal és szexualitással. A 21 éves Gyüdi Eszter meglepően magabiztosan és nőiségét fölvállalva a hozza a karaktert.

A végén az izgága Főnővér erős nyugtatót kap, Sarastro ugyanis rájött, hogy ezekkel az elszánt szerelmesekkel nem tud mit kezdeni: alul maradt. A főorvos bejelenti, hogy győzött jó, de tényleg bolondok lennének a fiatalok, ha ezt elhinnék neki. Sürgősen elmenekülnek ebből a hazug világból.

Az intenzív színjáték csak ritkán megy a muzsikálás rovására. A színpadi érvényesség és a zenei színvonal nem egymást kizáró tényezők. Egy nagy csapat fiatal (és néhány időebbel, mint a Sprechert bölcsességgel deklamáló Andrejcsik István) tehetséggel friss, ropogós előadást hozott össze. A Szegedi Szimfonikus Zenekar Gyüdi Sándorral az élen lelkesen követi őt ebben a lendületes kalandba.

Nagyszerű színház. Egyszerre szórakoztat és gondolkodtat. Fölháborodott operanénik azon keseregnek, hogy az ilyen előadások elriasztják az embereket az operától. Nos engem inkább az riszt meg, hogy A varázsfuvola örvén két órát ájult tisztelettel unatkozzak. Azok közül, akik nyitottak, és nem szégyellik, hogy az operában csaknem felhőtlenül szórakozzanak, még többet megnyer a műfajnak.

Az egyetlen felhő szélén pedig Mozart ujjongva tapsol.

Márok Tamás

[nggallery id=567]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon